HARMINCZHETEDIK FEJEZET.

Ez penig zool az hamwazo zeredai penitentziarvl.

Mikor a Zwirina Ágostonnak hirül hozták, hogy a Kalondai Bálint szerencsésen elillant, a nagy kövér embernek csak egyszerre elkékült az ábrázatja s ott nyomban megütötte a guta. Oly hirtelen érte ez a halálveszedelem, hogy még csak testamentumot sem tehetett; mikor hazavitték, már akkor senkivel se volt baja ezen a világon.

Ez a rendkivüli eset nagy felháborodást okozott az egész városban. Az ismerősök egész proczesszióval tódultak a halottas házhoz, s lett nagy sirás és jajgatás a Zwirináék udvarán.

Azt pedig csak egy kőkerítés választá el a Kalondai ház udvarától.

Mikor a Sára asszony áthallá azt a jajveszékelést odaát a szomszédban, s aztán megtudá annak az okát: fiának megmenekülését s a főrektornak e fölötti boszújában történt rögtöni halálát, akkor kiült a folyosó alá s daczára a februáriusi csípős hideg estének, elkezdé a szent Dávid zsoltáraiból énekelni azokat, a miket e kegyes zsidó király az ő ellenségeinek a megszégyenülésére szerzett, s mentül hangosabb volt a sirás hangja odaát: annál hangosabban énekelte ő ama boszúállástól ujongó zsolozsmákat.

Ki tilthatta azt meg neki?

Hogy a kegyetlen nagy átkozódásokat, miket a királyi énekes zengő rhytmusokba szedett, el ne énekelje családja megrontójának ravatala fölött. Szent énekek azok.

De még a temetés napján is kiült a háza erkélyére s míg odalenn pap és kántor énekelte a halott fölött az engesztelő búcsúztatót, s a gyászbaöltözött családbeliek zokogása kisérte a gyászdalt, addig az özvegy mészárosné, fehér ruhába öltözve, mintha örömanya volna, beleénekelt a hymnusba és zokogásba s sorba vevé a bosszúállásról, az ellenség megszégyenítéséről zengő rettenetes zsoltárokat.

Ki tilthatta azt meg neki? Szent énekek voltak.

És azontúl mindennap, mikor elszunnyadt minden ember, legcsendesebb volt az éjszaka, kihangzott az ő nyitott ablakaiból a földre hullott ellenségek fölött tomboló zsoltár.

Ki tilthatta meg egy elhagyott özvegynek, hogy ő a szent dalokhoz folyamodjék, megkeseredett szivének vigasztalására?

* * *

A Kaczenreiter Henriket pedig harmadnapra elcsapták a hivatalából; a mért kontár vágása által csuffá tette hivatala méltóságát, a város tekintélyét és a törvény erőhatalmát.

Ugyanazon gyászpadon, melyet maga emeltetett, tépte le róla a veres palástot, fejéről a skarlat süveget a saját öreg legénye, s végre a nyakában függő nagy ezüst pecséttel, a mi királyi adomány volt, háromszor arczul csapá őt a nép előtt, s aztán elkergeté, a sokaság gúnyhahotája között.

Mi lett belőle tovább? Egy elcsapott hóhérból? Hol végezte az életét? azt senki sem jegyezte föl.