ELSŐ FEJEZET.

(Mellnec foltaann leiratic, mill bewlchen ees tzeeleraaniosann newelee wala naghitizteletev vr vrvnc az ew aarwa haiadon leaniaat, az zeep Mikhalt.)

Nagytiszteletű és tudós Frölich Dávid uram hirét messze föld ismeré azon időkben, tudniillik ezerhatszáz ötven táján, a mikor Magyarországon egész Érsekújvárig és Egerig a török szultán, innen Nagyváradig és a Szepességig a római császár, Váradtól a székely földig pedig Rákóczy György erdélyi fejedelem uralkodott; – folyvást hadakozván, hol ketten egy ellen, hol mind a három egymás ellen: a mi igen szép világ volt.

A Szepességen azonban a szomorú idők alatt is a tudományok folyvást virágzottak, s az ottani lycaeumokba nem csak Magyarországról, de még a lengyel földről, sőt Sileziából is vándoroltak a tanulni vágyó ifjak: minthogy ott nagyon olcsó volt az élet.

Az nem volt nagy baj, hogy még a szepesi tizenhat városból is tizenhárom a lengyel koronának volt zálogba adva; azért azok Magyarországhoz számíttattak s a lengyel kegyelmes úr volt, megengedte nekik, hogy maguk válaszszanak maguknak szepesi grófot, a kinek mindnyájan engedelmeskedjenek; a minthogy akkor, a midőn ezek történtek, épen egy csizmadia mester volt a «szepesi gróf». Kézsmárk, Lőcse és Igló azonban nem voltak elzálogosítva.

A kézsmárki lycaeumnak nagytiszteletű és tudós Frölich Dávid volt a főfő büszkesége, mint a mathematica és csillagászat professora, a kiből minden kitelt, a mit csak embertől kivánni lehet. A nagy mathematikus ki tudta számítani a nap- és holdfogyatkozásokat; valamint ha a városi hirhedett toronyórának valami hibája lett, az óraművet szét tudta szedni és újra összerakni; az időjárást meg tudta határozni egy egész esztendőre; rendén elbánt az aureus calculussal, sőt a horoscop és cisio felállításához is értett; az aspectusokból tudott magyarázni, a hónapok feladatait könyvnélkül tudta, ismerte az arcanumokat és a füvek virtusait, az antipathiákat és sympathiákat, sőt amuletumok készítésében is tudós volt. A mellett nem csak tanár, de felavatott pap is volt, s mind a két kathedrát be tudta tölteni.

A legnehezebb tudománya azonban még csak most következik.

Volt egy szép egyetlen leánya, a kit anya nélkül nevelt föl. A mi bizony nagy hivatal egy férfinak!

Felesége azon a napon halt meg, a melyen a leánya született s az özvegyen maradt tanár azt a feladatot tűzte maga elé, hogy ő ezt a gyermeket fölneveli minden asszonyi segítség nélkül.

Hogy dajkálta, hogy pótolta nála mesterséges találmányokkal az anyatejet? már az is csupa csoda volt; de ezt mind felülmulta az a mély tudománynyal kiszámított rendszer, melyet leányánál kicsiny gyermek korától fogva alkalmazott, hogy őt anyai felügyelet nélkül még is jámbor hajadonná tudja felnevelni. Mert sem újra megnősülni nem akart, sem asszony-cselédre nem bizta leányát, sem nőrokont nem volt hajlandó a házához fogadni.

Már a keresztelésnél inaugurálta e bölcs rendszert. Leányának Mikhál keresztnevet adott. Ezt első hallásra minden ember férfinévnek fogadja el s nem keres mögötte leányt; ezer közül egy tudja tán, hogy ez mégis nőnév; hogy így hítták Szent Dávidnak egy feleségét; azt a bizonyost, a ki elnevette magát, mikor a nagy királyt tánczolni látta az utczán, térdig felemelt kantussal. Tehát azért kereszteltette Mikhálnak a leányát, mert a goromba hangzású névbe nem kap olyan könnyen bele a gonosz.

Azután kicsiny korától kezdve ő maga tanította a leányát minden jóra. Az soha iskolába nem járt; az abéczétől a katechizmusig mindent otthon tanult. Később, hogy a leányka elméje erősödött, megtanítá őt nem csak a latin és görög nyelvekre, de mindazon tudományokra, a mik az életben szükségesek és használatosak.

Ilyenek:

A tabelláris kimutatások a felől, hogy egy jó gazdasszonynak egy hónapra 1, 2, 4, 8 stb. személyre hány részecske lisztet, vajat, húst, borsót, darát, sót kell kiszolgáltatni, hogy a háznép se a koplalás, se a gyomortúlterhelés miatt ne szenvedjen. (NB: a sót jól el kell zárni, hogy az egér hozzá ne férjen, mert ha az egér sót eszik, attól nagyon elszaporodik.)

Továbbá: mivel kell etetni a háziállatokat? – Mennyi lisztet és mennyi korpát kell kapni a molnártól a beküldött búzából? Hogyan kell kovászt tenni, bedagasztani, kenyeret sütni? – Miért kell a lisztes ládának észak felé fordítva lenni? S a kenyérsütés ott az északi hegyek közt nem volt olyan tréfadolog azon időkben, mert a rozsliszt nagy ritkaság volt s minden más elképzelhetlenből készült a kenyér. Csinálták azt tönköly lisztből, pohánkából, csicseri borsólisztből. Galenus mindenekfelett ajánlja a babliszt kenyeret. Dioscorides azonban vereshagymát kiván belesüttetni. Inség idején pedig, mikor gabona nem terem, meg kelle tanulni, hogy lehet kenyeret készíteni szárított vaczkorból, birsalmából, galagonyából, héjastól megőrölt cseresznyéből, aszalt bodzából, fagyökerekből és gombákból, a mi jó a szegény embernek; vagy pedig mézkenyeret, borkenyeret, olajkenyeret, a mi uraknak és papoknak való; azután húskenyeret, a mit Plinius dicsérve emleget, és sajtkenyeret, a mi Zoroasternek volt kedvencz tápláléka. Azután hogyan kell a gyümölcsöket épen eltartani, a befőtteket kékre, zöldre, veresre, sárgára, megfesteni ártalmas hatás nélkül.

Azután: hogyan kell jó sert főzni? a mit a késmárki nők házilag szoktak gyártani. A házi gazdáknak kinek-kinek a saját felesége, leánya készíté a serét: nem itták azt a korcsmából.

Azt is meg kellett tanulni a jó gazdasszonynak, hogy minő gyógyszereket tartson készen a háznál; mesterségesen összeállított liktáriumokat százféle csodaerejű füvekből, a mi nem volt ám olyan könnyű mesterség, mint a mostani doktoroké, a kik a hidegleléshez megrendelnek tizenkét adag chinaport s azzal elvetik a gondját. A XVII-dik századbeli háziasszony liktáriumához kellett galgant, dictamnus, angyélika, gencziána, pimpinella, tormentilla, börvénygyökér, gyömbér, sárga és veres szantálfaforgács, czitromhéj, arméniai márga, terra sigillata, szerecsendió, fahéj, szegfűszeg, sáfrány, calmus, égetett szarvasszarv, kámfor, thériák és nádméz! Hanem az aztán használt is minden baj ellen! A kinek pedig igazán nagy baja volt, annak semmi sem használt meg bizonyosabban, mint az a csalhatatlan liktarium, a mit Galenus specificumának neveztek s a mihez vettek praeparált igaz gyöngyöt, praeparált veres klárist, praeparált smaragdot; azután cubeba balzsamot, paradicsomfát, szerecsendióvirágot, aranyfüstöt, pézsmát, bezoárt, manus Christit, diagrydát, testszinű rózsaleveleket, fahéjfaolajat és alkermes lekvárt. – Tudomány kellett ahhoz a hajdani háziasszonynak!

A mai világbeli ismeretes alfabeten kívül még volt harminczkét betűjegy, a miknek értelmét a jó háziasszonynak ismerni kellett, hogy a szereket megtudja rendelni, egy tojásdad kör, áthúzva vonallal jelentette azt, hogy «só»; egy négyszög, alul egy kereszttel, azt, hogy «borkő»; egy patkó azt, hogy «borszesz»; egy kör négy szarvval azt, hogy «olaj»; egy dült négyszög azt, hogy «szappan»; egy háromszög azt, hogy «kútvíz»; két háromszög hegyével összeállítva azt, hogy «lepárolt víz»; egy korona meg egy csillag volt a «regulus stellatus». Ennek a tudása nélkül egy asszony nem lehetett tökéletes.

Hát még a sok mindenféle aqua vitae készítés. Ezt most nem is tudják, hogy micsoda. Pedig ennek a következő virtusai voltak: hogy először is a vért meleggé és folyóvá teszi, azután a mérget a szívről eltávolítja; végre a nedves és hideg matériákat felszárítja, azonkívül az emlékezetet megerősíti. Hát a drága jó balzsamok, a mikkel a szenvedőnek az orra nyilásait kellett bekenni, meg a mindenféle olajok, a miknek a királynéja a «victriol» (nem vitriol!!), melyet «iható aranynak» neveztek ősanyáink; végre a mindenféle vizek, eczetek, savak, ellenmérgek, flastromok és füstölők, a mik nélkül rendes asszonynak a háza nem szűkölködhetett soha, mert ő volt a családnak természetes orvosa és ápolója.

S a konyhaművészet semmivel sem volt kevésbé bonyolódott, mint a patikai. Őseink gyomra igen szövevényesen összerakott ételekhez volt szoktatva. Tudomány volt az egy asszonyra nézve: nehezebb a metaphysicánál.

Azonkívül ő rá nézett az egész kertészet, a mi ismét nem volt olyan együgyü tudomány, mint most.

Ősanyáink, mint kertésznők, sok mindenfélét tudtak, a mi már azóta feledékenységbe ment régen. Hogy a fáról le ne hulljon a gyümölcs, a gyökerébe lyukat furtak s abba galagonya csapot vertek; hogy a cseresznye korán érjék, a tövére oltatlan meszet raktak; a ki azt akarta, hogy piros almái teremjenek, az ójtó galyat jól beáztatta csukavérbe; s ha Tarestinus tanácsát követte, veres eperfába ójtott körtét s annak a husa aztán piros lett; ha azt akarta, hogy a gyümölcse zamatos legyen, a fa oldalába lyukat furt s aromaticus olajakat töltött bele. Ősanyáink kitalálták, hogyan kell a körtefát szőlőtermésre kényszeríteni; emberfej alakú czitromokat termelni; betüket mutató fügéket produkálni, a miknek mandula magja van belül; tudták a módját, hogyan kell a diót héj nélkül papirba takarva elültetni s akkor héj nélküli diót fog teremni; a naspolyát rózsafába ójtani, a mikor az édes és szagos gyümölcscsel ajándékoz meg; ha pedig azt akarták, hogy a keserű mandula édeset hozzon, Theophrastus utasítása szerint vas szegeket vertek a gyökerébe; – megtudták becsülni a holdat, mint a kerti növények tenyészetének vagy előre, vagy hátramozdítóját; – még a jámbor becsületes burgonya számára is százféle utasítással szolgáltak, nevezvén azt a, csak nem rég Amerikából behozott gumót «adenes caradensesnek» meg «tartufli»-nak, a mit cserépben, melegágyban neveltek, üvegben, mázos fazékban elraktak olaj közé téve; a minek az angolok szerelemrehevítő erőt tulajdonítottak, a francziák szárazbetegséget gyógyítottak vele; a burgundiak ellenben eltiltották, mint a bélpoklosság előmozdítóját. Ismerték és mívelték seregeit az olyan kerti növényeknek, a mikről az utókor még csak beszélni sem hall többé. Minden ételük tele volt válogatott fűszernövényekkel. S a végtelen nagy számú gyógyfüvekkel és festőnövényekkel egész vásárt üztek; a sáfrány a szepesi piaczokon mázsaszámra került eladásra s elhordták Törökországig: a jó szepesi gazdasszonynak kincsbánya volt a kertje.

Hát még azután a virágos kert dolga! Ebben az időben volt egész világszerte az a nagy tulipán-szédelgés, a mi a jelenkor alapítási szédelgésben találja csak párját. A virágkertésznek diákul és francziául kellett érteni, hogy megértse a becsét a «gagner un oeilles,» a «hazard» a «paragonner» rendkívüli szerencséjének; a mi annyit jelent, mint egy új válfaj virág előállítása, vagy petytyegetett tulipánok és rózsák előteremtése egész franczia terminologiát kellett a fejében tartania, ha megakart élni. A hozzáértő kertésznőnek tudnia kellett, hogy micsoda virágfajok vetendők és ültetendők , , aztán , , , csillagképletei alatt? miknek árt a , , ? s mily ritka növények azok, melyek a , és a , csillagzatokat kedvelik. A mi végett a kalendáriumot szüntelen a kezükben kellett tartani.

Hja bizony azt mind nem adták ingyen! Ennek a tudománynak saját irodalma volt, élén a hirhedett Tabernaemontanus műkertészszel és tudóssal, a ki egy millió forint ára tulipánnak és szegfünek volt ura s hajókat járatott Európa, Amerika és China között növények szállítása végett. – Európa legkitünőbb litteratorai nem szégyenlettek a virágokkal foglalkozni, épen úgy, mint a mostaniak a politikával s Verulami Baco, a nagy philosoph s Anglia államkanczellárja, a helyett, hogy a bomlott keleti kérdésen törte volna a fejét (a mire ugyan akkor sokkal jobb alkalom lett volna, mint most,) abban harczolt Sturmius és Wormius német tudósok szövetsége mellett, hogy diadalmasan bebizonyítsa Bauhinus franczia ellenében, hogy a scythiai Borametz-fa csakugyan létezik, melyet Scaliger fedezett fel, s melynek az a tulajdonsága, hogy a lehajló ágain levő virágoknak szájuk van s azokkal a Borametz a körüle termő füvet lelegeli: sőt ennek van egy testvére, a mely meg épen a virágaira repülő legyeket eszi meg.

Az ilyen dolgokat aztán üdvösségesebb dolog volt olvasni a fiatal hajadonoknak, mint az újabb időkbeli mendemondákat és hivalkodásokat.

S ha pedig szerelemről, vagy ellenszenvről kellett nekik valamit megtudni: ezen bölcs iratokból bőségesen megtudhatták, hogy a fügefa és a ruta szeretik egymást, azért szokás rutát ültetni a fügefa mellé, a mi viszont a békákat, a füge ellenségét elkergeti; a spárga szereti a nádat; a rozmaring a zsályát, ezért, a ki rozmaringot akar ültetni, annak elébb zsályával kell megdörzsölni a kezét, hogy rászája megéledjen; a narancs szereti a cyprust; a szőlő a cseresnyefát; a liliom szeret a rózsa mellett, de a foghagyma mellett is, a mi az ő dolga; ellenben vannak növények, a mik egymást gyűlölik, ki nem állhatják: ha a nemes anthorát a vad napellus közelébe ültetik, minden ápolás daczára elszárad, elfonynyad; a cicuta és az angelica elpusztítja egymást; a szőlő ellensége a káposztának; a mi annyira megy, hogy ha egy ember bortól megszédült, ha káposztát eszik rá, kijózanul tőle, ha pedig a fazékban fövő káposztára bort locsintanak, a káposzta soha se fő meg puhára. (Sokkal üdvösségesebb volt ilyen szerelmes történeteket olvasni az ártatlan hajadonoknak, hogysem mint olyanokat, melyek férfiak és nők között történnek, a miket ha igazán megtörténtek is, jobb elhallgatni, mint kipublikálni; mert vagy megborzad tőlük a szemérmes olvasó, vagy pedig ellenben kedve támad neki azokhoz hasonlót cselekedni.)

A szép Mikhál pedig mind ezen tudományokat nem csak erős észbeli tehetséggel, de valódi kedvvel is tanulta; ebben talált gyönyörűséget, hivatást és hasznot. Könyvei, gazdasága, virágai mulattatták s jövedelmet hoztak, a mi nem megvetendő: ha meggondoljuk, hogy azon időkben egy lúdnak az ára volt egy dénár, egy tinóé három magyar forint, egy paragone-tulipán hagymáért pedig senki sem sajnált tíz koronás tallért. És a mi a legnagyobb haszon volt: a virágok és könyvek elvonták a leányt a világi hivalkodástól. S ebben feküdt a nagytiszteletű úr rendszerének alapja.

Mikor el kellett távoznia hazulról leczkékre: elővette a grammatikát, a lexicont, meg a foliánsokat; feladott belőlük Mikhálnak könyvnélkül megtanulásra annyit, a mennyi elég volt arra, hogy azt az időt teljesen lefoglalja, a mit a professornak a lycaeumban kellett tölteni s azzal bezárta a ház ajtaját s zsebébe tette a kulcsot. Mikor aztán hazajött, akkor kikérdezte a feladott leczkét pontosan. S ez csalhatatlan ellenőr. Cseléd, gouvernante megcsalhatja a kérdezősködőt, de a folians nem csalja meg. Az rávall a leányra, hogy ott volt-e a szeme a könyvben az egész idő alatt, vagy másutt kalandozott?

Ennélfogva a szép Mikhál rengeteg sok tudományt összegyűjtött.

A házból csak ünnepnapokon szokott kijárni és csupán a templomba, rendesen atyja oldalánál. Olyankor kávébarna ruhát viselt, állig érő gallérral, a ruha ujjai egész a körmehegyéig értek, ővén nem volt semmi boglár, mint a hogy más leányok fel szokták azt cziczomázni. A pártája is egészen fekete volt, s arra hosszú fátyol volt terítve, mely elől egész arczát körülfogta, hátul pedig termetét annyira betakarta, hogy a hosszan leeresztett két hajfonatból még annyi se lássék ki, valjon szőke-e az, vagy gesztenyeszínű? A szemeinek sem volt szabad elárulni, valjon kékek-e vagy feketék? Hanem éneklés alatt szépen a zsoltárba nézve, a lesütött szempillák alá kelle rejtőzni azoknak, prédikáczió alatt pedig a lelkészre szegezve maradni, a mikor férfi a szeme közé nem nézhetett; úgy levén bölcsen elintézve, hogy a férfiak is külön padosztályban üljenek, a nők is külön; még pedig a férfiak a nők háta mögött. A diákok pedig olyan magasan ültek a chorusban, hogy annak a szélétől épen sehova se láthattak, mint csupán a zsoltárt jelező táblára.

Lakodalomba, torba, mulatságba soha sem hordta a nagytiszteletű úr a szép Mikhált. A canonok tiltják a pap leányának a tánczot. De más leányokkal sem engedte barátkozni, mint a kik csak haszontalanságokat fecsegnek.

A háza is ahhoz való volt, hogy minden csábítási alkalmat elzárjon jó eleve. Mikhál szobájának ablakai mind az udvarra nyiltak, azt pedig két oldalról elzárta a szomszédok tűzfala; a negyedik oldalon nyitva volt az udvar a kert felé, de azt meg magas kőfal zárta el a világtól és az is szegekkel volt kiprémezve, s a fal és szegsor még nem volt elég: túl rajta a nagy piacztól, hol a diákok lapdázni szoktak, egy nagy pocséta árka választá el, melyről a kézsmárkiak azt állították, hogy ők abban pisztrángot termesztenek, de inkább hihető, hogy házaik természetes védelmére hagyták azt ott a város közepén s csak felhőszakadások alkalmával töltötte meg azt a patak pisztránggal, a mit a halastavakból lesodort. Ilyenformán a szép Mikhál szive egy oly megerősített várnak volt tekinthető, melyet se fortélylyal, se erőhatalommal bevenni ellenségnek nem lehet.

Ellenségnek tekintetett pedig minden férfinemen levő halandó, a ki nem épen a nagytiszteletű úrnak különösen kiválasztott kedvencze volt.