HUSZADIK FEJEZET.

(Az mellben nagion kewrnievlmeeniesen; hanem ighen vnalmassan elewadatic az raboknak az ew kiwaltatasaanac a teketoriaya.)

Nehogy pedig valaki eme régi szokásokat úgy itélje meg, mint valami rettenetes barbar divatot. Mert hiszen újabb korban is vannak hasonlatos szokások: a mik a régiebbeknél még sokkal keservesebbek, a mikor például egy vagy két jó barát a harmadiknak a váltójára ráirja a nevét, s aztán, ha az egyik nem fizet, a másikat exequálják helyette. Avagy kérdezzétek meg azokat, a kik a mai világban az ő jó barátjaikért a mindenféle újkori tatároknál, nem különben a bankok és takarékpénztárak megerősített váraiban váltságdíjakat fizettek: nem sokkal emberségesebb népszokásnak találták volna-e, ha ezeknek a jó barátoknak azok a fogvatartók inkább jól a talpaikra vertek volna két szál bámbuszszal?

Aztán mi is repressáliákat gyakoroltunk bőségesen; csakhogy ha a török ütleget kapott, azért nem lamentált senki: annak úgy kellett; megérdemelte!

Az ónodi vár ormai és kapubejáratai épen úgy fel voltak ékesítve póznára dugott török fejekkel, mint Eger váráé keresztyének koponyáival.

Mikor a Simplexet félig szabadon bocsáták, az a ballábán hagyott békó arra való volt, hogy őt emlékeztesse, miszerint valamennyi Egerben foglyul hátramaradt magyar mind kezességet vállalt ő érette, úgy, hogy ha a kitüzött napra vagy a váltságdijat, vagy a cserefoglyot ő el nem hozza Egerbe, a hátramaradt foglyok mind kegyetlen bot-büntetést szenvednek ő miatta; úgy, hogy az ilyen félig eleresztett fogolynak az elszökés, vagy vissza nem térés a legalávalóbb bűnül tudatott volna be az egész országban.

Legelébb is tehát a kajmakám állapodott meg a Simplexszel, hogy mire becsüli ő maga magát? A Simplex azt mondta, hogy megér ötszáz magyar forintot. Erre a kajmakám azt mondta, hogy no hát legyen négyszáz: mert a töröknél meg volt az az alkorán parancsolta kegyes szokás, hogy a mennyi váltságdíjat a megkínzott fogoly magáért felajánlott, annak egy ötödrészét neki leengedték.

Nagy szerencséje volt a Simplexnek, hogy neki is volt egy testi-lelki barátja, a milyen szövetség azon időkben mindenütt fennállt és irott törvényképen fentartatott; kötelessége levén egyiknek a másik iránt, hogy azt a bajban segítse, a csatában védelmezze, ha elfogják, helyette váltságdíjat tegyen le, vagy más fogolylyal kiváltsa; a míg fogságban van, a vagyonát megőrizze, kótyavetyénél a barátja birtokára elővételi joggal bírjon; ha szerelmes, imádottját megnyerni segítsen; ha becsületét sértik, helyette megverekedjék; ha elesik, eltemesse, megsirassa, árváit koldulásra jutni ne engedje. Szép szokás volt az, s nagy szükség volt rá azokban az időkben.

A Bálint, a mint szerencsésen megérkezett Ónod várába, azonnal átadta a maga foglyát, valamint a magával hozott kincset, a saját kétszáz aranya levonásával, (mint a melyet a martalóczok tőle raboltak el) a várkapitánynak, abból a czélból, hogy a készpénzzel váltson ki előkelő vitézeket, a kik az egri vár tömlöczében sinlődnek, valamint azt a tisztességes asszonyt, leánykájával együtt, a kit vele együtt fogtak el a martalóczok s eladtak az egri baromvásáron; a fogoly mészárosért pedig cserélje ki az ő barátját, az ezredtrombitást: Simplexet.

Mely nemes tettével annyira megnyerte a vitéz urak tetszését a Bálint, hogy rögtön megtették őt káplárukká; a kiszabadított asszonyság is növendék leánykájával fölkereste őt s kezeit csókolva, lábait ölelve adott hálát neki, s most már felfedezte magát előtte, hogy ő egy gazdag földes asszony, s ha a leánya hajadonkort ér, (még csak tizenkét esztendős volt) négy vagy öt esztendő mulva: jőjjön el érte, hozzá adja feleségül.

De a Bálint megköszönte szépen az ajánlatot s azt mondá neki, hogy csak nevelje más boldogabb halandó számára a leánykáját, az ő csontjait ki tudja hol fehéríti már a nap négy esztendő mulva?

Csak a szép Mikhál volt mindig az eszében!

Alig várta, hogy a Simplex újra előkerüljön, hogy indulhasson vele útnak.

Hanem az a fogolykicserélés nem ment ám olyan könnyen, hogy adsza, nesze! Az egri kajmakám azt irta az ónodi kapitánynak, hogy ő az egri juhölőt el nem fogadja négyszáz forintba, a mennyi a trombitás váltságdíja. Egerben még van harminczkét mészáros; azért nem számítanak többet kétszáz forintnál. Ha a másik kétszázat készpénzben rá nem adják nyomtatékul, ő valamennyi keresztyén fogolynak mind a talpára veret. Mellékelve volt a keresztyén foglyoknak egy siralmas instantiája, melyben kérik a kapitányt, hogy teljesítse a kajmakám kivánságát, különben őket ütik.

Erre viszont az ónodi kapitány hozatta fel a börtönből mind a huszonhat török foglyot s azokkal iratott siralomleveleket az egri basához, hogy talpára ne veressen az ottani keresztyén foglyoknak, mert ő akkor a török foglyoknak a fejére fog veretni.

Különösen nagy volt a szurkolása a két kicserélendőnek, a kiknek kölcsönösen mind a két fél szörnyen igérkezett kifordítani a bőrét, úgy hogy ezek féltükben a legjobb barátokká lettek egymás között.

Végre Bálint ráadta még a kétszáz forintot nyomtatékul a maga mészárosára s arra a Simplex is, a mészáros is, mindketten félig levetett békókkal elkisértettek Egerbe. Ott a pénzt átvette a kajmakám, a mészárost meg a felesége s lett olyan dáridó a háznál, hogy a Simplexet is meghivták, s megtraktálták birkahússal tizenkétféle kiadásban; végül megajándékozta az Ibrahim egy pár piros bagaria csizmával, egy pár papucscsal, a Dzsigerdila pedig küldött általa a Bálintnak egy pár patyolat fáczenétlit (alkalmasint zsebkeszkenőt), a mire török betük voltak himezve, s a mikkel a szép asszony az elválás emlékére a könyeit törülgeté le.

Hanem az Ibrahim Kermesz megesküdött a próféta szakállára, hogy soha többet kálvinista hitű hitetlent rabszolgának meg nem vesz, ha egy dénárért vesztegetik is.

A kajmakám pedig kiadá az elbocsátó levelet a Simplexnek, az ónodi kapitányhoz czimezve, mely kezdődött e szavakkal: «itt küldöm vissza neked a te trombitásodat, a nyüves kutyát… stb.» mire az ónodi kapitány mérgében azt a tromfot adta, hogy egy disznófarkot zárt szelenczébe, s azt küldé meg a kajmakámnak; erre meg az viszont azt felelte neki, hogy «vettem a te ajándékodat: látom, hogy a legdrágább kincsedtől fosztottad meg magadat». Amint hogy ez az ékes correspondentia még tán ma is olvasható az ónodi levéltárban.

Ezek után aztán ideje már, hogy meginduljon a Bálint a szerencsétlen Mikhál felkeresésére, a kivel nem tudhatjuk, hogy mi történhetett azóta, akár benn a vihodár kastélyában, a gyülölt ember karjaiban, az ördöngős boszorkány igézetében, a vérben dolgozók borzasztó társaságában, akár pedig a kastélyon kivül, a hol a méregevő harámbasa fenekedett rá, hogy hunyortól sárga ajkaival halálra csókolja szegényt.