TIZENHETEDIK FEJEZET.

(Kibewl megtvdivc peelda aaltal, hogi a ki roz vtra indvl, mindiart azonnal az werembenn esic.)

Mindnyájan szerencsésen hazaérkezének pedig Kassára. Sára asszony még hamarább hazakerült a fogoly törökkel mint a fia.

– Jaj fiam! Nagyon jó, jámbor ember ez a török; dicsekedék aztán a hazatérő fiának. Olyan szófogadó ez, mint a bárány. Magyarul is tud, Váradon megtanulta. Az egész úton folyvást a keresztyén vallás gyönyörűséges voltáról beszéltem neki. Csak úgy nyelte a szép oktatást. Milyen dicsőség volna, ha megtudnám téríteni az igaz hitre.

– Tyhüj, anyámasszony! – kiáltá fel Bálint megrettenve, véghez ne vigye valahogy azt a kegyes dolgot, hogy megtérítse a törökömet, mert akkor itt marad közöttünk s aztán senki sem fizeti meg nekem érte a váltságdíjat; az pedig kétszáz arany ám!

Szörnyen megbotránkozott ezen a hivalkodó beszéden a jó Sára asszony.

– Ugyan, ugyan, édes fiam! hát elébb való neked kétszáz arany, hogysem mint egy megtérőnek a lelke, a ki fölött nagyobb öröm van az égben, hogysem mint kilenczvenkilencz igazakon, a kik soha hitetlenek nem voltak! Hogy mondhatsz ilyen istentelen beszédet? Ha az apostolok is így gondolkoztak volna! Aztán mirevalók neked azok a kétszáz aranyak? Hiszen ha csak pénz kell, itt a kulcsok az övemen, általadom, nyúlj a szekrénybe, vedd kezedhez az egész gazdaságot; van minékünk tisztességes mesterségünk, a mi aranyat, ezüstöt hoz a házhoz, a mennyire csak szükségünk van. Ha pénzt akarsz szaporítani, nem vagy te arra szorulva, hogy emberhúst árulj. No kellenek-e a kulcsok?

– Isten áldja meg érte, édes szülém; de nekem nem kell a kegyelmed pénze. Nekem már egyszer ilyen lidérczhozta pénz kell, a mit nem kellett darabonkint a fogamhoz verni, a míg megkerestem.

– Ej ej! fiacskám Bálint, te valami titkos dologban töröd a fejedet, a mit nem akarsz az anyádnak megvallani. Valld meg, hogy szerelmes vagy. Valld meg no, ne szégyeld magad. Az apád is ilyen andapálkatonája volt, mint te vagy: két esztendeig titkolta, hogy szerelmes belém, csakúgy messziről kerülgetett, utoljára is nekem kellett őtet megkérnem. No ugy-e, hogy szerelmes vagy?

– A bizony meglehet.

– De hát kibe?

– Azt nem mondhatom meg.

– Szegény leány? Alacsony sorsu? Talán paraszt? Vagy épen szolgáló cseléd? Nem bánom, akármi származású, csak jámbor hajadon legyen: elhozhatod a házamhoz. Ha tudatlan, behunyom a félszememet, nem látom meg a hibáját, csak azt látom meg, hogy te szereted. – Ha tudatlan lesz is, nem restelem a fáradságot vele: mesternek állok mellé s betanítom minden asszonyi bölcsességre. No hát ki az?

– Nem mondhatom meg, jó anyám.

– Bálint, Bálint! szólt Sára asszony, megfenyegetve a fiát a nagy köszörülő aczéllal, a mit az oldalán viselt. Te nem jóban töröd a fejedet! Te olyan asszonyszemélyt szeretsz, a kinek már férje van. Ne is tagadd! Látom az elsápadt orczádról, a leesett álladról, hogy rátaláltam a bibédre. Bálint, rosz úton jársz! Gondolj rá, hogy annak a jutalma itt e földön hóhérpallos, a más világon pedig a pokol tüze! – Tudod, hogy erkölcs dolgában a mi törvényeink nem tréfálnak. Sok ilyen szép fejet, mint a tiéd, láttam én már legördülni, a kinek egyéb vétke nem volt, mint hogy összenevetett egy asszonnyal, a kinek már nem volt szabad ő rá nevetni. De én imádkozni fogok az Istenhez, hogy tégedet mindjárt az első lépésnél olyan akadályba ejtsen, hogy tovább ne mehess és az út végéig el ne juthass: a hol gyalázat, halál és kárhozat vár reád. Az Isten meghallgat engem!

A Bálint pedig arra gondolt, hogy hiszen ő is az úr Istenre appellálta az ügyét: azt mondva, hogy ha épen hazakerül a csatából, akkor üdvösséges dolognak fog nyilvánulni azon szándéka, hogy hajdani kedvesét boldogtalan sorsában meglátogassa. Ime az első lépést teljes áldás követte; nem csak megszabadult győzelmesen, de még foglyot is ejtett, a kinek a váltságdijával sokkal könnyebben segíthet minden ismeretlen bajon, hogysem mintha üres erszénynyel menne azokra szembe. – Azért alig is várta, hogy a fogoly Achmed váltságdíját küldjék már az atyafiai Nagy-Váradról.

Sára asszony pedig csak azért is mindent elkövetett, hogy a törököt megtérítse. Mindennap olvasott neki az evangeliumból, s tanította énekelni a «Szentek hegedűjéből.» Vitte is már annyira a törököt, hogy a keresztyén vallásból elfogadta a borivást és a sonkaevést; hanem egyszer, mikor arra a kényes kérdésre került a sor, hogy hát aztán a keresztyén hitre áttért töröknek szabad-e megtartani mind a négy feleségét? akkor csak összecsapta a tenyereit a jámbor asszony.

– Micsoda? Hát neked négy feleséged van? Hüh, lélekadta törökje! Hogy a mennykő csapkodjon a papucsodba, mikor nem vagy benne! – Akkor csak maradj a magad pogány nemzetének. Eredj a négy feleségeddel a saját török poklodba; be ne rondítsd a mienket! Többet aztán nem vesződött a pogány megtérítésével.

Pár nap mulva meg is érkezett a török váltságdíja Homonnai ezredes-kapitány kezéhez; az leszámlálta a pénzt Bálint vitéz kezébe, Achmedet pedig haza bocsáták rendén Nagy-Váradra.

Volt tehát már a Bálintnak pénze elég, hogy a mit az agyában kifőzött, azt végrehajthassa.

Első dolga volt szabadságot kérni Homonnai ezredeskapitány uramtól a maga és Simplex bajtársa számára egy időre; a mi nekik könnyen megadatott, minthogy a gróf úr épen a mézes heteit élte s annálfogva nem volt szándéka semmiféle hadjárathoz fogni; a török is csendesen viselte magát ezen a tájékon.

A kétszáz arany ott volt már a tarsolyában. Az útra nem kellett egyéb, mint egy jó gyöngyösi posztóköpenyeg, a mit úgy híttak, hogy «gyöngyösi privilegium»; aztán meg egy jó kézbeli fokos; egy kulacs, meg egy tarisznya: a többi megjön magától. Ha az ember gyalog utazik, soha sem hagyja cserben az alkalmatossága.

Nagy segítségükre volt a kapitánynak azon rendelete, hogy a lovasezred, a melyhez ők tartoztak, induljon Ónodra. Odáig Bálint is együtt ment a Simplexsel; elhallgatva anyja előtt, hogy szabadságot kapott. Onnan aztán ketten együtt felkerekedtek, hogy felmenjenek a Szepességbe, a szép Mikhált meglátogatni.

Azonban Sára asszony imádsága sikeresebb volt az ő szándékuknál, mert a mint az ónodi nagy erdőn végig mennének, egyszer csak előugrik a bokorból tizenkét martalócz, a milyenek azt az átkozott mesterséget űzték, hogy a városok körül ólálkodva, a keresztyén ifjakat és asszonyokat elfogdosták s aztán eladták a töröknek; ezek a két fegyvertelen ifjút megrohanták; a Bálint sokáig küzdött velük, egy párnak be is törte az orrát; de utoljára a sokaság őt is elnyomta, a száját betömték s a pajtásával együtt egy fához kikötötték: természetes, hogy a kétszáz aranyat sem hagyták nála. Aztán szétmentek új prédát keresni. Estig még egy asszonyt hoztak oda fiatal lányával együtt; aztán mikor besetétedett, valamennyit a nyeregkápához pányvázva, elhurczolták magukkal.

Így teljesedett a Sára asszony kivánsága, hogy bár csak az első lépésnél mindjárt olyan akadályba lépne a Bálint fia, a mely őt a tovább haladástól e veszélyes úton visszatartóztassa.