← Table of contents
Szép Mikhál

HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.

Reading edition

(Mellben nagi aatwaaltozasoc mennec weegbenn, ugi hogi az emberec alig ewsmernec immaaron magvc magvkra is. Az Mikhal pedig raagalmaztatic wala, holott ebben az egiben weetkes nem wolna.)

De ha nagy volt a Sára asszony csudálkozása a fölött, hogy a Milka mily nagy előmenetelt tett rövid idő alatt a konyhaművészetben és a női kézimunkákban, még nagyobb volt bámulata a grófnénak azon a gyors felfogáson, melylyel az ő tudományos tanításait megragadá.

Csak egyszer kellett annak valamit elolvasni, már a a fejében volt s el nem felejtette többet. Száz idegen szót is elmondott egy hallásra.

– Láng esze van annak az asszonynak! Magasztalá Milkát a gróf előtt a grófné. Azt nem sejtette, hogy ez mind tudja ezt már régen, a mire most tanítják.

És a parasztos modorról is elszoktatta lassan, úri illendőséghez térítve, a mi megint annyival könnyebben ment a Milkának, mert mindig emehhez volt szokva s amaz volt nála a tettetés, a mire erőltetnie kellett magát.

De annál sokkal csudálatosabb volt a tudományos gyarapodás, a mit viszont a Milka tapasztalt a maga urán, a jó Bálinton.

Mert a Bálint most már egész komolyba vette azt, a mi neki igérve volt s nagyravágyásának czéljává tűzte ki, hogy ő a várnagyi hivatalt elfoglalhassa s a feleségének a «várnagyné nagyasszonyom» czímet megszerezze. És ment a tanulás csudálatos módon. Talán korábban is tudott volna a Bálint jól tanulni, ha ilyen kedves ajkak rágták volna a szájába a syntaxist, grammaticát s ferula és signum helyett édes csókokkal préselték volna belé a «hic, hæc, hoc»-ot. Talán az érett észszel párosult akarat is sokat segített az elméjén.

Egy pár hónap alatt annyira ment, hogy az ezredes által eléje tett diák és német leveleket nem csak világosan meg tudta magyarázni, de sőt azokra feleleteket is tudott fogalmazni; sőt már a francziában is annyira haladt, hogy nem lehetett volna őt rajta eladni.

Ilyenformán a grófné oktatta a Milkát, a Milka Bálintot s mindnyájuknak nagy öröme telt az előmenetelben.

– Ejh, mily nagy kár, mondá egykor a grófné Milkának, hogy egy ilyen sok ügyességgel, lelki tehetséggel felruházott asszonynak, ily szép termet és formás ábrázat s ilyen kellemes magaviselet mellett, ennyi rút szeplővel kell eléktelenítve lenni. Hátha segíthetnénk ezen? Nekem van egy mosdóvizem, a híres királynévíz, a mit Erzsébet úrasszonyunk, Nagy Lajosunk édes anyja szerzett, az én arczom attól ilyen finom és sima: próbáljuk meg kegyelmednél is, hátha elmulnának ezek a rút szeplők?

A Milka nem mert mindjárt ráállni; azt mondta, hogy elébb megkérdi az urától, hogy kivánja-e, hogy a szeplők az arczáról elmuljanak? mert az őtet ezekkel együtt szerette meg. A napával is közölnie kell elébb a dolgot, valjon nem veendi-e az kaczérságnak a menyétől arczának ily módon való szépítését.

Azok pedig mind a ketten beleegyeztek, azt mondva, a mivel a grófnénak mosdani tisztesség, az a Milkára nézve is becsület.

Annak az arczáról pedig természetesen hogy hamar eltüntek a királyné vizével való mosdásra az elrútító szeplők, a mik csak az euphorbia nedvével voltak odaetetve. Nehány nap mulva egészen más formája kelt ki. Fehér és piros arczszíne lett és gyönge bőre, mint a harmat. A grófné diadalmaskodott örömében, hogy mosdóvize ily csudahatást szerzett, a Sára asszony is oda volt bámulatában, menyének ez átalakulását szemlélve napról-napra; de legboldogabb volt vele Bálint, a ki ily módon lassan-lassan, ízről-ízre kezdé visszanyeregetni azt az ő imádott eszményképét, a kit legszebbnek, legjobbnak, legokosabbnak vallott a világ minden asszonyai között.

De annál kevésbbé akartak megnyugodni ebben a változásban az asszonyi nyelvek.

Mivel hogy Kassán abban az időben (most bizonyosan másképen van) a rosz kutvíztől, a bezárt falak közti levegőtől, különösen a meszes bortól, a minden hét évben kiütő pestistől, az asszonyi arczoknak mind valami sajátságos sárgás halovány színe volt, hasonló, a mit a velenczei hölgyek arczán «morbidezzának» neveznek; ezeknél pedig országszerte úgy hítták, hogy a «kassai szín».

(Nehogy alaptalan rágalmazás színébe keveredjünk, ideiktatjuk történetünk egyik kútforrásának ipsissima szavait: «die Leuthe, sonderlich das Weibs-Volkk, seynd einer gelben und bleichen Farbe, welches man in Ungarn die Kaschauer Farbe nennt.» – Johann Christof Wagners Staedt- und Geschicht-Spiegel. 1687. – Ez azonban kétszáz esztendővel ezelőtt lehetett így, mert mai nap a kassai hölgyek arczszíne csak olyan rózsa és liliom, mint a többieké s az sem áll többé, a mit ugyanazon auctor mond, hogy «vom Kaschauer Wein bekommen die Fremden das Zipperlein».)

Hát a mint az asszonyok a legközelebbi karácsony első ünnepén délelőtt megpillanták a templomban a Milkát, ki azóta mindig a grófnéval járt a templomba s ő mellette ülve vett részt az isteni tiszteletben, szerfelett megbotránkozának annak tündöklő fehér és piros orczáin, a miken egy szeplő sem volt látható.

Ott szemtől szembe semmi gorombaságot el nem követhetének vele a magas pártfogó közelléte miatt; azonban isteni tisztelet végeztével összedugták a fejeiket a sekrestyében, kijövet s elhatározták, hogy az esetet feljelentik a nagytiszteletű esperes úrnak.

Fürmenderné asszonyom vállalta magára, hogy a vádat, a megbotránkozást és a panasztételt előterjeszsze, miszerint egy asszony jár a templomba, a kinek az ábrázatja keresztyén-ellenes módon ki van festve fehérre, pirosra, a mi nagy gyalázat az egész ecclésiára nézve.

Délután ismét isteni tisztelet volt s ünnep első napján a nagytiszteletű úr catechizátiót szokott tartani, a mi bevett szokás volt azon időkben, hogy az ifjú személyek, legények, hajadonok, de legkivált az idegen földről beszármazott fiatal házasok a mediumra kiszólíttattak s ott az Úr asztala előtt a nagytiszteletű ur által megcatechizáltattak, hogy kitudódjék, valjon tudósok-e a vallás és confessio alaptételeiben? s feleletet adjanak az egész hitközség élő hallatára, miszerint igaz evangelicus keresztyén hitsorsosok, nehogy másnap az úrvacsorája osztásakor olyanoknak adassék a kenyérből és borból, a kik azt sem tudják, hogy az mire való, vagy a kik arra erkölcsi fogyatkozásaik miatt nem érdemesek.

Legelső volt, a kit e délután a nagytiszteletü úr az asztal elé hivott, Kalondai Bálintné ifjasszony.

Milka fölkelt a helyéről és odalépett a középre, bátran és szerényen, bízonyos lévén maga felől, mint a ki a catechizmust úgy tudta könyv nélkül, mint a miatyánkot.

Nagy volt azonban a megdöbbenése, midőn a nagytiszteletü úr, a helyett, hogy az Istenség szentháromságának titkáról s a szent vacsora kettős alakban kiszolgáltatásának szükségéről tudakozódott volna tőle, azt kérdezte kemény szóval:

– Ismered-e, jámbor keresztyén asszony, Istennek azon parancsolatját, mely megtiltja a hivőknek, a pogányok módjára, abból az ábrázatból, a melyet számukra ingyen kegyelméből adott, másforma képet csinálni? s mindenféle kenőcsökkel hazug módon bemázolni, kendőzni és kancsérolni? a hogy cselekedtek a Midián leányai.

A Milka egész jó lélekkel felelé:

– Ismerem.

– Ha ismered, akkor mért cselekszed az ellenkezőt?

– Az én arczom olyan, a milyennek Isten ő felsége teremté, felelt a Milka nyugodt szívvel.

– Ha való, a mit mondtál, mosdjál meg ebben.

A nagytiszteletü úr intésére az egyházfi egy nagy ezüst medenczét állított a keresztelő márványveder fölé, tele kristálytiszta vizzel.

Milka készséggel megmosá az arczát a medenczében. És oly tiszta maradt utána a víz, mint azelőtt volt.

– És törülközzél meg ebben.

Azzal egy törülköző kendőt nyujta az asszonynak, a melylyel az nedves arczát köröskörül és erősen megdörzsölé s a hófehér kendőn nem maradt arczáról egy makulányi pirosság sem, ellenben még pirosabb lett az arcza a dörzsöléstől.

A nagytiszteletü úr bámulva kérdezé:

– S hogyan támadhat az, hogy egykor szeplőkkel volt tele az arczod, most pedig nincsenek azok rajta?

– Szokásuk a szeplőknek, hogy télire visszamennek. Felelt a Milka.

Ez bizony igaz is. Némely arczról elmennek a szeplők. S épen tél ideje volt.

Erre pedig nagy haragra gerjede a nagytiszteletü úr s lecsapva az asztalra a catechizáló könyvet, mondá kinyujtva kezét:

– Akkor tégedet, jámbor asszonyszemély, méltatlan rágalommal illetett a te bevádolód: Zwirina Ágostonné, fürmenderné asszonyom, ki is, büntetésül e hamis vádért, a holnapi úrvacsorától eltiltatik.

Fürmenderné asszonyom, mint a kinek az orra vére eleredt, osont ki a templomból, szélről ülvén a legelső padban, a hol mindenki láthatta.

A nagytiszteletü úr pedig ott tartá a Milkát tovább is a catechizálás végett s elkezdte neki a kérdéseket feltenni, a mikre a Milka oly biztosan, helyesen felelt meg, hogy a nagytiszteletü urnak egész gyönyörűsége telt benne. Csaknem belefelejtette magát az examinálásba. Mindig nehezebb kérdéseket igyekezett feltenni az asszonyszemélynek, a mikre az folyvást ékesen és helyesen adott választ, hogy utoljára a hallgatóság azt kezdé suttogni, hogy ime, a bártfai szolgálók oly tudósok, mint egy káplán. Az esperes végre megdicséré őt és megáldva, helyére bocsátá.

És így azon nap, mely a Milka megszégyenítésére volt szánva, végződött az ő felmagasztaltatásával s az ő rágalmazóinak megszégyenülésével, a mi fölött Sára asszonynak nem kevesebb volt a diadala, mint a derék jó Homonnai grófnénak, a ki méltán hitte azt, hogy mindezen tudományt és szépséget ő ajándékozta a Milkának.

És abban igaza is volt; mert bár mind a kettőt Istentől nyerte is az asszony, de a balsors körülményei által úgy el volt nála testi és lelki szépség temetve, hogy azoknak feltámasztása csakugyan a grófné érdemének nevezhető.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings