HUSZONHETEDIK FEJEZET.

(Ki leezen mvtatwa, mell erews hatalom az azzonoc akaratia ez wilaagon es mi nagi giorsasagval megtvdia forditani az feerfiac altal rendeltetett allapotokat.)

Harmadnapra hazakerült a Homonnai gróf csapatja: a török portyázókat szerencsésen átverték a szomszéd vármegyébe; verje már most az is tovább!

Bálint épkézláb lovagolt be az udvarra s volt a Milkának nagy öröme, mikor eléje jött jó kedvvel; – de a csókok zsengéjét mégis átengedte az ő napának.

– No hát vágtál-e le sok törököt? kérdé tőle Sára asszony.

– Biz én leszedtem egynéhányat a lóról; nem számláltam hány volt?

– De csakhogy tégedet le nem vágtak: szólt örvendő lelkendezéssel a Mikhál.

– Imádkoztál értem, úgy-e? Voltál a templomban? Anyám mellett ültél?

– Oh nem! sietett kitálalni mindent Sára asszony. A rosz Fürmenderné nem eresztette be a padba; azt mondta neki: hátrább szolgáló! s akkor aztán tudod ki vitte be magához a padba? a jó Homonnai grófné. Az ám, oda ültette maga mellé a czifra kukulloriumba.

Bálint lekapta a süveget a fejéről, mintha előtte állna a grófné.

– Az Isten áldja meg érte! Megköszöntétek-e neki ezt a nagy kegyelmet?

– Akkor nem is tudtuk, mit mondjunk, annyira el voltunk fogódva, de a kegyes úrnő meginvitálta magához a Milkát, hogy látogassa meg a kastélyában.

– S voltál ottan?

– Dehogy voltam. Te reád vártam, hogy elviszesz magaddal.

– Hüh, szörnyüködék a Bálint, öt körmével esve a füle tájékának. Szivesen megyek a Homonnai gróffal egy tábor kutyafejü tatár elé, de hogyan menjek én te veled a Homonnai gróf felesége elé? a ki maga olyan fáin asszony; én pedig olyan ostoba tuskó vagyok.

Már pedig ugyan gyorsan mennie kellett, mert alig ért rá más ruhát váltani, a midőn az ezredes-kapitánytól egy hintó érkezett a házuk elé s egy hajdu jött azzal az izenettel, hogy a gróf és grófné óhajtanak beszélni a Bálinttal és a feleségével.

– No, én nem tudom, mi lesz ebből? szepegett a Bálint s úgy meg volt ijedve, hogy a nyakravalóját sem tudta felkötni rémületében s a dolmányát mind a kétszer úgy gombolta be, hogy egy gombbal hol alább, hol feljebb kezdte.

De hát menni kellett, mert a hintó ott várt.

Sára asszony ez alkalomra megint másféle szép köntöst adott a menyére, mely valamivel egyszerübb volt; szép panyókás palástot vetett a vállára, a hogy látogatóba menni illik.

A Homonnai grófné már a szobája ajtajában várta az érkezőket s nagyon szivesen fogadta a Mikhált.

– No, lássa ifjú asszony, a míg a mult vasárnap én kegyelmedet szabadítottam ki a philisteusok közül, azalatt kegyelmednek az ura meg az én férjemet szabadította ki a törökök kezéből. Hallotta úgy-e?

– Nem hallottam. Az én férjem nem dicsekszik azzal, a mit megtett.

– Nem dicsekszik? Annál derekabb ember.

A Bálint vörös lett, mintha tüzön pirították volna.

Erre a szóra a gróf maga is belépett a grófné szobájába. S a milyen szép volt a grófné asszonynak, ép olyan szép volt a gróf férfinak. Nagy leomló gesztenyeszín haja, piros orczája, nyilt homloka, felkunkorodó bajusza és hozzá délczeg termete.

És a gróf is nagyon nyájas volt mind a kettőjükhöz s nem tekintve azt, hogy ő zászlós úr és ezredes-kapitány, a Bálint pedig csak köznemes és az ő csapatjában káplár, kezét nyujtá neki és hatalmasan megrázta azt, a mitől Bálint arasznyit hízott.

A grófné pedig azt tette, hogy leültette maga mellé a Mikhált a kerevetre, mely gobelin szőnyeggel volt bevonva.

A Bálint azt hitte, hogy a Milkája ily úri társaságba jutva, elő fogja venni az otthon megszokott finom modorát, a mivel még el is árulhatja magát s annál kedvesebben volt meglepve, mikor azt látta, hogy a Milka hogy el tudja feledni a Mikhált s milyen jól bele tudja magát találni a parasztos tempókba: előbb szemérmesen huzódik a leüléstől, azután pedig a kötényével letörüli a pamlagot, mielőtt ráülne, pórias becsülettudással: a mi felett a grófné csendesen elmosolyodott.

– Bizony török foglya volna az én férjem uram, mondá a grófné Milkának, a kegyelmed ura nélkül. Mert szeleskedett ő kegyelme. Mikor a «seregtörököt» szétzavarták s a huszárok elkezdték a leszállított foglyokat párjával összekötözni, ezredes kapitány uram fejébe vette, hogy ő maga meg a basát ejti foglyul, a ki már szintén hátat adott neki s más nem érhette utól, mint az ő gyors paripája. El is érte, el is fogta, hanem a mig a basával bajlódott, annak a kisérői utólérték, szőrpányvát vetettek a nyakába s őt magát ejtették foglyul. S vitték is már, mikor Kalondai uram észrevette az ezredes kapitánya veszedelmét s a tizedjével utána rugaszkodott az elfogóinak. Mikor aztán utolérte őket s a törökök látták, hogy nem vihetik el fogva a férjem uramat, akkor az egyik neki mérte a nyakának a kardját, hogy megölje. De Kalondai uram gyorsabb volt s egy csapással ő üté le a töröknek a fejét. Így menté meg az én uramnak az életét és szabadságát. Ime, a szőrkötél dörzsölése most is meglátszik az uram nyakán s a pányvát is haza hozta magával, mit én ereklyéim közé tettem. Lássa kegyelmed, ilyen jó volt minekünk egy zsoltárból énekelnünk! Ilyen derék ura van ám kegyelmednek!

Bálint alig fért már a dolmányában a nagy dicsérettől.

– Meg is nyeri a jutalmát vitézségének, folytatá a felesége beszédét a gróf. Szabad választást adok ő kegyelmének a foglyok és az elvett paripák közül s őt magát megteszem hadnagyomnak.

– Igen szépen megköszönöm kegyelmes uram jóvoltát, felelt Bálint a grófnak (férfiakkal szemben tudott bátran beszélni, csak asszonyokkal szemközt volt gyáva) s ha szabad lesz választanom, a foglyok közül keresek ki egyet, a ki jámbor közrendű ember, hogy az anyámnak segítsen a házi munkában s a kegyes beszédre hallgasson, még pedig olyat, a kinek csak egy felesége van. Lóra azonban nincs szükségem, a magaméval meg vagyok elégedve, hanem ha kegyelmet akar tenni ezredes kapitány uram a kedvemért, úgy adasson jobb lovat az én pajtásom, az ezredtrombitás, Simplex alá, mert a mostani lova már himpókos. A mi pedig a hadnagygyá emeltetésemet illeti, azt igen megköszönöm. Nem nekem való rang az, a ki a katonai tudományt sohasem tanultam. Ellenben azt kivánnám kegyelmes uramtól, hogy miután szegény anyámnak minden kivánsága az, hogy valahára venném le a válláról a mesterségfolytatás nehéz terhét, engedné meg nekem a katonaságból való kilépést s hogy mehetnék az anyám kivánsága szerint székálló legénynek.

A gróf elnevette magát.

– Egyet pedig kifelejtett kegyelmed az argumentumai közül; azt, hogy «és pedig most házasodtam s jobb szeretek a feleségem mellett enyelegni, mint az ellenség után szaladni!» Igaza van kegyelmednek. Én is azt mondanám, ha lehetne. El fogom bocsátani a katonaságból menten.

– De nem azért, hogy székálló legénynek menjen, szólt bele a szép grófné. Ilyen embernek nem ott a helye. A várnagyi állás megüresedett, azt a férjem joga betölteni. Nevezze ki Kalondai uramat várnagynak, viseljen polgári hivatalt.

– Meglesz! Hagyá helyben az ezredes-kapitány.

– Jaj, kegyelmes grófné, szólalt fel erre a Milka, látva, hogy a férje nem tud hirtelenében megfelelni. Féltem én az uramat nagyon ettől a hivataltól. Ő velem együtt olyan tudatlan. Nem sokat vett be az iskolában. Ki is marasztották onnan. Minden ember csufolja érte. Egy várnagynak pedig sok nagy úrral kell beszélni, sok levelet olvasni, a mik diákul, németül, még tán francziául is vannak irva. Hogy felelne meg mindezeknek az én szegény jámbor uram? Veszedelem származnék ebből.

– No, hát tudja mit kegyelmed? szólt a grófné. Én tudok diákul is, németül is, francziául is. Járjon fel kegyelmed hozzám naponkint kétszer a kastélyba, én megtanítom kegyelmedet e tudományokra, úgy sincsen egyéb dolgom; kegyelmed meg ugyanarra, a mit tőlem tanulni fog, oktassa majd be a férjét s egyszer csak tudni fog ez is mindent, a mire csak szüksége lesz.

– Nagyon jó lesz! szólt bele a gróf.

S ez olyan nagylelkü ajánlat volt, hogy azt el nem fogadni s mindkettőjük részéről kézcsókolásokkal meg nem köszönni a legnagyobb parasztság lett volna.

Ennél nagyobb jutalmat és kitüntetést valóban nem is kivánhattak maguknak. Azt azonban megfogadták, hogy e titoknak elárulásától szájukat tisztán fogják tartani s azt még Sára asszonynak sem fogják tudtul adni, mert az nem állná meg, hogy a fél városnak el ne dicsekedjék vele. Ellenben annyit megmondtak Sára asszonynak, hogy a grófné megengedte Milkának, hogy az ő udvarába feljárjon s ott az ő szakácsától konyhaművészetet, a frajjaitól pedig varró és himző munkákat tanuljon. S minthogy a Milka mindezekhez már régóta értett, nagy lőn Sára asszonynak az elcsodálkozása, mikor a menye minden visszatérése után a grófi kastélyból valami új, drága sütemény készítésével lepé meg s otthon a törülköző kendőkre olyan himzéseket vetett, hogy bámulni kellett rajta.

Az meg aztán egészen megnyerte Sára asszonynak a meglepetését, hogy Bálint egy jámbor törököt keresett ki a számára a foglyok közül, ki otthon mészáros legény volt; arra rá lehetett bízni a széket, mert a török, ha szolgálatban van, mindenekfelett becsületes, serény, józan és a gazdájához hűséges, ha jól bánnak vele. Sára asszony pedig úgy bánt vele, mint saját fiával, vasat sem engedett rátenni s minthogy a török neve Ali volt, ő megtoldta azt még egy betüvel s nevezte a rabot Palinak.