← Table of contents
Szép Mikhál

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

Reading edition

(Ki leezen mvtatwa, mell erews hatalom az azzonoc akaratia ez wilaagon es mi nagi giorsasagval megtvdia forditani az feerfiac altal rendeltetett allapotokat.)

Harmadnapra hazakerült a Homonnai gróf csapatja: a török portyázókat szerencsésen átverték a szomszéd vármegyébe; verje már most az is tovább!

Bálint épkézláb lovagolt be az udvarra s volt a Milkának nagy öröme, mikor eléje jött jó kedvvel; – de a csókok zsengéjét mégis átengedte az ő napának.

– No hát vágtál-e le sok törököt? kérdé tőle Sára asszony.

– Biz én leszedtem egynéhányat a lóról; nem számláltam hány volt?

– De csakhogy tégedet le nem vágtak: szólt örvendő lelkendezéssel a Mikhál.

– Imádkoztál értem, úgy-e? Voltál a templomban? Anyám mellett ültél?

– Oh nem! sietett kitálalni mindent Sára asszony. A rosz Fürmenderné nem eresztette be a padba; azt mondta neki: hátrább szolgáló! s akkor aztán tudod ki vitte be magához a padba? a jó Homonnai grófné. Az ám, oda ültette maga mellé a czifra kukulloriumba.

Bálint lekapta a süveget a fejéről, mintha előtte állna a grófné.

– Az Isten áldja meg érte! Megköszöntétek-e neki ezt a nagy kegyelmet?

– Akkor nem is tudtuk, mit mondjunk, annyira el voltunk fogódva, de a kegyes úrnő meginvitálta magához a Milkát, hogy látogassa meg a kastélyában.

– S voltál ottan?

– Dehogy voltam. Te reád vártam, hogy elviszesz magaddal.

– Hüh, szörnyüködék a Bálint, öt körmével esve a füle tájékának. Szivesen megyek a Homonnai gróffal egy tábor kutyafejü tatár elé, de hogyan menjek én te veled a Homonnai gróf felesége elé? a ki maga olyan fáin asszony; én pedig olyan ostoba tuskó vagyok.

Már pedig ugyan gyorsan mennie kellett, mert alig ért rá más ruhát váltani, a midőn az ezredes-kapitánytól egy hintó érkezett a házuk elé s egy hajdu jött azzal az izenettel, hogy a gróf és grófné óhajtanak beszélni a Bálinttal és a feleségével.

– No, én nem tudom, mi lesz ebből? szepegett a Bálint s úgy meg volt ijedve, hogy a nyakravalóját sem tudta felkötni rémületében s a dolmányát mind a kétszer úgy gombolta be, hogy egy gombbal hol alább, hol feljebb kezdte.

De hát menni kellett, mert a hintó ott várt.

Sára asszony ez alkalomra megint másféle szép köntöst adott a menyére, mely valamivel egyszerübb volt; szép panyókás palástot vetett a vállára, a hogy látogatóba menni illik.

A Homonnai grófné már a szobája ajtajában várta az érkezőket s nagyon szivesen fogadta a Mikhált.

– No, lássa ifjú asszony, a míg a mult vasárnap én kegyelmedet szabadítottam ki a philisteusok közül, azalatt kegyelmednek az ura meg az én férjemet szabadította ki a törökök kezéből. Hallotta úgy-e?

– Nem hallottam. Az én férjem nem dicsekszik azzal, a mit megtett.

– Nem dicsekszik? Annál derekabb ember.

A Bálint vörös lett, mintha tüzön pirították volna.

Erre a szóra a gróf maga is belépett a grófné szobájába. S a milyen szép volt a grófné asszonynak, ép olyan szép volt a gróf férfinak. Nagy leomló gesztenyeszín haja, piros orczája, nyilt homloka, felkunkorodó bajusza és hozzá délczeg termete.

És a gróf is nagyon nyájas volt mind a kettőjükhöz s nem tekintve azt, hogy ő zászlós úr és ezredes-kapitány, a Bálint pedig csak köznemes és az ő csapatjában káplár, kezét nyujtá neki és hatalmasan megrázta azt, a mitől Bálint arasznyit hízott.

A grófné pedig azt tette, hogy leültette maga mellé a Mikhált a kerevetre, mely gobelin szőnyeggel volt bevonva.

A Bálint azt hitte, hogy a Milkája ily úri társaságba jutva, elő fogja venni az otthon megszokott finom modorát, a mivel még el is árulhatja magát s annál kedvesebben volt meglepve, mikor azt látta, hogy a Milka hogy el tudja feledni a Mikhált s milyen jól bele tudja magát találni a parasztos tempókba: előbb szemérmesen huzódik a leüléstől, azután pedig a kötényével letörüli a pamlagot, mielőtt ráülne, pórias becsülettudással: a mi felett a grófné csendesen elmosolyodott.

– Bizony török foglya volna az én férjem uram, mondá a grófné Milkának, a kegyelmed ura nélkül. Mert szeleskedett ő kegyelme. Mikor a «seregtörököt» szétzavarták s a huszárok elkezdték a leszállított foglyokat párjával összekötözni, ezredes kapitány uram fejébe vette, hogy ő maga meg a basát ejti foglyul, a ki már szintén hátat adott neki s más nem érhette utól, mint az ő gyors paripája. El is érte, el is fogta, hanem a mig a basával bajlódott, annak a kisérői utólérték, szőrpányvát vetettek a nyakába s őt magát ejtették foglyul. S vitték is már, mikor Kalondai uram észrevette az ezredes kapitánya veszedelmét s a tizedjével utána rugaszkodott az elfogóinak. Mikor aztán utolérte őket s a törökök látták, hogy nem vihetik el fogva a férjem uramat, akkor az egyik neki mérte a nyakának a kardját, hogy megölje. De Kalondai uram gyorsabb volt s egy csapással ő üté le a töröknek a fejét. Így menté meg az én uramnak az életét és szabadságát. Ime, a szőrkötél dörzsölése most is meglátszik az uram nyakán s a pányvát is haza hozta magával, mit én ereklyéim közé tettem. Lássa kegyelmed, ilyen jó volt minekünk egy zsoltárból énekelnünk! Ilyen derék ura van ám kegyelmednek!

Bálint alig fért már a dolmányában a nagy dicsérettől.

– Meg is nyeri a jutalmát vitézségének, folytatá a felesége beszédét a gróf. Szabad választást adok ő kegyelmének a foglyok és az elvett paripák közül s őt magát megteszem hadnagyomnak.

– Igen szépen megköszönöm kegyelmes uram jóvoltát, felelt Bálint a grófnak (férfiakkal szemben tudott bátran beszélni, csak asszonyokkal szemközt volt gyáva) s ha szabad lesz választanom, a foglyok közül keresek ki egyet, a ki jámbor közrendű ember, hogy az anyámnak segítsen a házi munkában s a kegyes beszédre hallgasson, még pedig olyat, a kinek csak egy felesége van. Lóra azonban nincs szükségem, a magaméval meg vagyok elégedve, hanem ha kegyelmet akar tenni ezredes kapitány uram a kedvemért, úgy adasson jobb lovat az én pajtásom, az ezredtrombitás, Simplex alá, mert a mostani lova már himpókos. A mi pedig a hadnagygyá emeltetésemet illeti, azt igen megköszönöm. Nem nekem való rang az, a ki a katonai tudományt sohasem tanultam. Ellenben azt kivánnám kegyelmes uramtól, hogy miután szegény anyámnak minden kivánsága az, hogy valahára venném le a válláról a mesterségfolytatás nehéz terhét, engedné meg nekem a katonaságból való kilépést s hogy mehetnék az anyám kivánsága szerint székálló legénynek.

A gróf elnevette magát.

– Egyet pedig kifelejtett kegyelmed az argumentumai közül; azt, hogy «és pedig most házasodtam s jobb szeretek a feleségem mellett enyelegni, mint az ellenség után szaladni!» Igaza van kegyelmednek. Én is azt mondanám, ha lehetne. El fogom bocsátani a katonaságból menten.

– De nem azért, hogy székálló legénynek menjen, szólt bele a szép grófné. Ilyen embernek nem ott a helye. A várnagyi állás megüresedett, azt a férjem joga betölteni. Nevezze ki Kalondai uramat várnagynak, viseljen polgári hivatalt.

– Meglesz! Hagyá helyben az ezredes-kapitány.

– Jaj, kegyelmes grófné, szólalt fel erre a Milka, látva, hogy a férje nem tud hirtelenében megfelelni. Féltem én az uramat nagyon ettől a hivataltól. Ő velem együtt olyan tudatlan. Nem sokat vett be az iskolában. Ki is marasztották onnan. Minden ember csufolja érte. Egy várnagynak pedig sok nagy úrral kell beszélni, sok levelet olvasni, a mik diákul, németül, még tán francziául is vannak irva. Hogy felelne meg mindezeknek az én szegény jámbor uram? Veszedelem származnék ebből.

– No, hát tudja mit kegyelmed? szólt a grófné. Én tudok diákul is, németül is, francziául is. Járjon fel kegyelmed hozzám naponkint kétszer a kastélyba, én megtanítom kegyelmedet e tudományokra, úgy sincsen egyéb dolgom; kegyelmed meg ugyanarra, a mit tőlem tanulni fog, oktassa majd be a férjét s egyszer csak tudni fog ez is mindent, a mire csak szüksége lesz.

– Nagyon jó lesz! szólt bele a gróf.

S ez olyan nagylelkü ajánlat volt, hogy azt el nem fogadni s mindkettőjük részéről kézcsókolásokkal meg nem köszönni a legnagyobb parasztság lett volna.

Ennél nagyobb jutalmat és kitüntetést valóban nem is kivánhattak maguknak. Azt azonban megfogadták, hogy e titoknak elárulásától szájukat tisztán fogják tartani s azt még Sára asszonynak sem fogják tudtul adni, mert az nem állná meg, hogy a fél városnak el ne dicsekedjék vele. Ellenben annyit megmondtak Sára asszonynak, hogy a grófné megengedte Milkának, hogy az ő udvarába feljárjon s ott az ő szakácsától konyhaművészetet, a frajjaitól pedig varró és himző munkákat tanuljon. S minthogy a Milka mindezekhez már régóta értett, nagy lőn Sára asszonynak az elcsodálkozása, mikor a menye minden visszatérése után a grófi kastélyból valami új, drága sütemény készítésével lepé meg s otthon a törülköző kendőkre olyan himzéseket vetett, hogy bámulni kellett rajta.

Az meg aztán egészen megnyerte Sára asszonynak a meglepetését, hogy Bálint egy jámbor törököt keresett ki a számára a foglyok közül, ki otthon mészáros legény volt; arra rá lehetett bízni a széket, mert a török, ha szolgálatban van, mindenekfelett becsületes, serény, józan és a gazdájához hűséges, ha jól bánnak vele. Sára asszony pedig úgy bánt vele, mint saját fiával, vasat sem engedett rátenni s minthogy a török neve Ali volt, ő megtoldta azt még egy betüvel s nevezte a rabot Palinak.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings