HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

(Ember ki sem tvdna gondolni rawazsaagokat, miket iawas azzoniok kifvndaalnac, mikoron zereznec haazassaagot zeeretewc között, kiket ewzze boronaaltac wala.)

A kopanicsárné felhordta a vacsorát s hozzá ülének mind az öten s vigan lakomáztak e mai nap örömére; mely meglévén, a két boszorkánynak beleszállt a tűz a sarkába, rákiáltottak a Simplexre, hogy hozza ki az udvarra a trombitáját, hadd rugják a port; a mit az készségesen megtett, s aztán kinn az udvaron felült a kut kámvájára, onnan muzsikált az asszonyoknak, azok pedig ketten összekapaszkodva, olyan tánczot vittek véghez, mintha mindegyiknek egy ördög ülne a hátán s az sarkantyuzná őket az ugrabugrálásra: csak úgy csattogtak a papucsok, a szétbomlott kontyaikat csak úgy repítette a szél, a denevérek csak úgy röpködtek a fejük felett. A hóhér kastélyának fénye volt a kivilágítás a boszorkánytánczhoz, mely a vérvilágban úszó szilaj alakokhoz hosszan elnyúló, rángatozó árnyékokat toldott, a mik odaugrottak néha a csárda meszelt falára, mintha Belzebub maga keverednék bele a tánczba. «Fujjad, fujjad!» kiáltozák a Simplexnek. Az meg majd megszakadt már a tárogatózásban, a horpaszaiba beleállt már a szegezés; de úgy meg volt babonázva, hogy nem tudta kivenni a szájából a sip fuvóját s még a két sarkával is kénytelen volt dobot verni a kút kámvának az oldalán. Ha valami jótétlélek véletlenül meglátta volna ezt a képet, bizony ónossá lett volna ijedtében.

A két szerető pedig azalatt magára hagyatott a belső szobában; a kiknek volt elég kérdezni és elmondani valójuk. Elébb a Bálint mondatá el a Mikhállal a vele történt borzasztó eseményeket, a kétségbeejtő kínszenvedéseket, azután pedig ő regélte el a mindennemű viszontagságokat, a mik rajta keresztül mentek azóta. El lehet gondolni, hogy ez nem történt meg a nélkül, hogy egymást a kiállott szenvedésekért sűrű csókokkal meg ne vigasztalták volna. Különösön, mikor a Dsigerdila történetét a Bálint elmondá, a Mikhál nem volt fösvény neki bő kárpótlást adni azokért a csókokért, miket a török asszonytól ő miatta megtagadott. – A Bálint azonban úgy bánt az ő kedvesével, mint a kit menyasszonyának ismer, de a kinél tekinti azt, hogy még sem esküdt felesége.

Hajnalhasadtára, az első kakas szóra a két boszorkány abbahagyta a tánczot. A Simplexet felküldték a padlásra, hogy alugya ki magát. A kopanicsárné a tűzhelyhez állt reggelit főzni, a Pirka pedig bement a szobába a szerelmes párhoz, megkérdezni, mit álmodtak? Azután kiküldé a szobából a Bálintot, de megsugta neki, hogy szabad lesz az ablakon beleskelődni s azalatt felöltözteté a Mikhált a buzavirágszín ruhába. Azután behívta ismét az ifjut.

Bálint el volt ragadtatva a szép asszony látásától, s azt mondá, hogy ha az elsőbbik ruhájában olyan volt, mint egy menyasszony, a mostaniban olyan, mint egy oltári szent; a miért nagyon megorrolt rá a Pirka, a ki mentől kevesebbet szeretett oltárról, meg szentekről hallani; azért ismét kikergeté a Bálintot, azon ürügy alatt, hogy menjen felkölteni a barátját, a ki egész éjjel aludt, s még sem akar fölébredni. S a míg a Bálint a padláson zsörtölődött a Simplexszel, ki esküdött rá, hogy ő egész éjjel muzsikált a két boszorkány talpa alá s csak most aludt el, azalatt a Pirka lehúzta a szentnek való kék ruhát a Mikhálról s feladta rá a harmadikat, a császárpirost, a melyben midőn meglátta őt a Bálint, azt mondá, hogy no most olyan, mint egy királyné.

A Simplexszel pedig elhitették a boszorkányok, hogy álmodta ő azt, hogy egész éjjel muzsikált s nem a tárogató fuvástól, hanem a tegnapi sok evéstől fájdult meg az állkapczája. A szerető párok sem hallottak a dáridóból semmit. Nem hallottak ők egyebet, mint a mit egyik beszélt a másiknak. Nem csak a Simplex tárogatóját nem hallották ők, de még az arkangyal Uriel trombitaszavát sem, a ki minden embernek a feje fölött lebeg (az ismeretes büvrontó mondás szerint «jobbomon Michael, balfelől Gabriel, hátam mögött Rafael, előttem Izrael, fejem fölött Uriel») és mikor valaki veszedelmébe készül rohanni, megfujja fölötte a trombitáját. Jó, ha meghallja azt!

Ők nem hallották.

Mikor az Ancsa felhozta a reggelit: a kecsketúrót meg az égetett pálinkát, mézzel és borssal fűszerezve, attól olyan bátorságot kapott a Bálint, hogy esküvel ismétlé, a mit az éjjel felfogadott, hogy rabló-bandát alakít, ha a világ el akarja tőle szakítani a Mikhálját.

Hanem az asszonynak több esze szokott lenni fényes nappal, mint sötét éjjel, az azt mondá, hogy arra nem kerül a sor. Hanem vigye őt haza a Bálint az atyja házához: aztán majd onnan váló pert indítanak a férje ellen, a ki hazug szín alatt, álnév mellett vette őt el, s a kinek e szerint vele kötött házassága érvénytelen s majd azután, ha az felbontatik, jőjjön érte a Bálint, kérje meg rendén, s bizonynyal nem fog kosarat kapni.

Nagyott nevetett erre a Babura Pirka.

– Csak ti a papra bizzátok magatokat, akkor majd jól jártok aztán. A pap reverendájának sok ráncza van: minden ránczából kiráz egy új törvényt. Csak ti kezdjetek el a Vihodár Henrikkel perlekedni, a ki papnak készült s hóhérnak vált be. A kinél a pénz van, annál van az igazság. A Vihodárnak a háza ugyan szépen ég; de a kincsei a csonka toronyban nem égnek meg: gazdag marad. Állít nektek tizenkét tanut, a kik mind azt fogják bizonyítani, hogy a kézsmárki professor jól tudta azt, hogy mi az ő mestersége? készíttet hamis leveleket, hamisított pecsétekkel s még a Bálint úrfit fogják majd elmarasztalni, mint asszonyrablót. Ne menjetek ti a törvény elé; mert ott nem jó dolgotok lesz. Mást gondoltam én ki számotokra.

– Igen; de én felesége akarok lenni a Bálintomnak; nem szeretője! mondá Mikhál.

– Felesége fog lenni a Bálintjának a szép asszony, csak én rám hallgasson. Tudja már, hogy az én kártyám mindig igazat mond. Hát ide hallgassatok, gyermekeim. Te Ancsa, eredj ki: mert ezt neked nem kell meghallani; te Simplex maradj itt, mert te jó titoktartó vagy s tudod már jól, hogy a ki az ördöggel összetalálkozik s azt akarja, hogy jól utazzék, soha se a szarvát fogja meg az ördögnek, hanem mindig a farkát.

A mint az Ancsa kifordult a szobából, a Pirka elkezdé suttogó szóval elmondani a maga furfangos tervét.

– Halljátok-e: van itt a Szepességen egy város: Bártfa. Azt tudjátok, hogy minden városnak van határozati joga, a mit Statutumnak hínak. A hány annyiféleképen érti a maga népének az erkölcseit. Kassán, ha valakit tilos szerelmeskedésen kapnak, lenyakazzák. A bártfainak kegyetlenebbek. Ott az a statutum dívik, hogy ha esteli harangszó után egy legény megszólít egy leányzót az utczán; vagy pedig ha egy legény rajtakapatik, hogy egy leánynyal, a ki este a kapuba kiállt, beszédbe elegyedett, azt a leskelődő fogdmegek rögtön nyakon csipik, viszik a városházára s másnap minden szokásos teketóriák nélkül, nem kérve tőlük sem keresztlevelet, sem szülői consensust, sem papi dimissorialist, rögtön megesküdtetik egymással, s mint férj és feleség mehetnek csak ki a városházból. E végett lakik állandóan Bártfán a püspök maga, hogy legalább a dispensatiot megadhassa hozzá. Azért mondja a vers: «A kit Bártfán össze nem esketnek. Mondja magát szerencsegyereknek.» S a bártfai házasság érvényes az egész országban.

– De hát ha az egyik fél már házas? tevé okoson az ellenészrevételt Mikhál.

– Akkor mind a kettőt halálra korbácsolják. Hanem épen erről gondoskodtam én előre. Az én szép asszonyom, a Vihodár felesége, nincsen többé. Az apja azt hiszi, hogy férjhez adta a nagylétai paphoz. S az az ember nem létezik a földön; a nagylétaiak azóta más papot is választottak s annak a felesége egy vén asszony, a kinek gugája van. A Vihodár Henrik megint azt hiszi, hogy a felesége odaégett a kastélyába, a honnan élő teremtés ki nem menekülhetett, a mint a kén lángot fogott a kátránnal együtt. Az is meg fog házasodni nem sokára. Ti ketten eljöttök velem Bártfára, ott én a szép asszonyt az én tulajdon leányomnak adom ki s beszegődtetem szolgálónak. Az úrfi beszegődik máshová béreslegénynek. Akkor aztán rajtatok áll, hogy siettessétek a végét. Onnan ki nem menekültök másképen, mint férj és feleség; s mehettek haza: hová is?

A Bálintnak már a nyelvén volt, hogy kimondja: «Kassára». De a Simplex megelőzte s elébb mondá: «Kolozsvárra.» Mert az is kötelessége a jó barátnak, hogy ha látja, hogy a bajtársa nem tud hazudni, ő pedig tud, hát akkor cselekedje azt helyette. Itt pedig nagy szükség volt a boszorkány előtt nem mondani meg az igazat, hogy hol van Bálintnak a hazája; hogy ha egyszer megszabadulhat mind feleségestől ettől a gonosz boszorkánytól, az ne találjon többet reájuk.

– No hát mehettek haza Kolozsvárra s előmutathatjátok a házassági levelet; soha senki se fog utána járni: azt mondják «Bártfai esküvő!» s megnyugosznak benne. Tetszik-e, a mit mondtam?

De bizony olyan nagyon tetszett nekik, hogy kicsiny hija, hogy még a Pirkának is nem jutott a sok csókból, a mit egymásnak foglalóul adtak: azt pedig kár lett volna rá vesztegetni.

– Hanem hát szolgálónak nem állhatunk be ezekkel a selyemruhákkal és kösöntyűkkel, mondá a Pirka, hanem vegyük fel megint a parasztruhát, a miben idejöttünk.

Mikhál készséggel ráállt a ruhacserére s a mellékszobába térve, ott leveté a császárpiros rokolyát, a kösöntyűket és nyaklánczot, mind a három öltözet ruháját és a drágaságait a Pirkának ajándékozta, a ki nem is egyébért találta ki ezt az öltözködési parádét, mint azon előszámításból, hogy mind ez a sok drágaság majd ő rá marad. A szép asszonynak még jobban tetszett az, hogy ilyen egyszerű ruhát vehetett fel.

– Valjon tetszeni fogok-e ebben is a Bálintnak?

– Nem jól van még, monda a Pirka. A parasztrokolyából még mindig kirí a szép asszony. Ezzel a rózsával hintett tejszinű bőrrel nem mehetünk ám cselédnek, mert mindenütt azt fogják kérdezni, hogy melyik palotából szöktünk meg? Ezen változtatni kell. Majd kis-sár-fűvel csinálunk az arczra, homlokra szeplőket, hogy ne legyünk olyan szépek.

– Jaj, de fog-e akkor engem a Bálint szeretni, ha rút leszek?

– Fog az téged már szeretni kincsecském, ha olyan csúf leszesz is, mint én magam.

Azzal hozott be a boszorkány a mezőről frissen tépett kis-sár-füvet, a minek a fűteje a hol a bőrt éri, azon olyan foltot hágy, mint egy szeplő, s azt vízzel lemosni nem lehet, míg nagy sokára magától le nem kopik, de eltart az félesztendeig is. Azzal a fűtejjel aztán összepettyegtette a Pirka a Mikhál arczát, hogy az olyan lett, mint egy pulykatojás. Jó, hogy tükör nem volt a háznál: nem láthatta meg magát benne.

Mikor aztán készen volt vele s ilyen elrutított arczczal kivitte őt a Bálint elé s aztán azt kérdezé tőle: «no hát tetszik-e így a leányzó?» bizony nem törődött az egy cseppet sem a szeplőkkel, hanem csak oly szerelmesen ölelé a kedvesét a karjai közé, mint azelőtt.

A kopanicsárné pedig, mikor megengedtetett neki, hogy bejöjjön, s meglátta azt az elrutított alakot, azt kérdezé, hogy hová lett az a szép tündér-asszony, a ki az imént itt volt?

A Pirka azt felelte neki, hogy felült egy seprőre s kirepült az ablakon, s ezt a szolgálóját hagyta itt maga helyett.

Az Ancsa elhitte s rákiáltott a Mikhálra.

– Hücscs! a disznóknak moslékot adni, polyka!

Annyira nem ismert rá többet.

A Pirka aztán fölvette a butyrot a hátára s elvezette a Bálintot és a Mikhált Bártfáig; a Simplex pedig ott maradt a kopanicsárnénál, hogy valami leskelődés ne legyen a dologból; meg hogy ha az Eperjesről hazatérő hóhérlegények be találnak térni egy pohár serre, legyen, a ki a füleiket telehazudja: a mi meg is történt. A Simplex magával Henrikkel is beszélt s elhistorizálta neki, hogy ő az égő ház közeléből nézte, hogy kiabált a két asszony az ablakon keresztül segítségért, de nem lehetett hozzájuk jutni, mert a kapu is égett. – Kaczenreiter Henrik meg lehetett felőle nyugodva, hogy egy és ugyanazon napon nemcsak árvaságra jutott, hanem özvegységre is.

A Pirka pedig azalatt beszerezte a Mikhált egy polgárházhoz, a hol nagyon hirtelen megfogadták, mert olyan csunya volt, hogy meg voltak felőle nyugodva, hogy már ezt csak nem lesz oly vakmerő siheder, a ki elcsábítsa egyhamar. De biz annak a szolgálat-ideje nem tartott tovább három napnál. Negyed nap este már rajtakapták, hogy ott tereferélt a kapuban a szomszédban szolgáló béreslegénynyel, a ki szintén csak akkor került Bártfára. Nosza megcsipték őket; mert a bártfaiak maguk, a kik nagyon vigyáznak, hogy a saját rókafogójukba bele ne lépjenek, szertelenül örülnek rajta, ha abban egy nem ismerős idegent megfoghatnak. Vitték őket a városházára, másnap reggel meg a paphoz; összeeskették rendén, s azzal eresztették szélnek. A kiadott házasságlevélben Kalondai Bálint az igazi nevét diktálta fel, hanem a Mikhálén változtatás történt. Keresztnevén csak egy pár betüt kellett fordítani, s lett belőle «Milka», hanem a vezetékneve a fogadott anyjáé lett: «Babura».

Arra nem is gondoltak akkor, hogy ez mégis hamisítás, csak arra, hogy már most egymásé lehetnek.

A Babura Pirka pedig az ideig, a míg ez megtörtént, ott lappangott a városban: akkor a Bálint hálából neki adta minden pénzét, volt még több, mint százötven aranya, csak annyit tartott meg, a mennyi az útra szükséges volt s azzal azt mondá a Pirkának, hogy «már most mi megyünk Erdélyországba, kend pedig menjen Lengyelországba; mert itt még kérdőre fognák a drágaságokért, a miket kapott».

A Pirka nevetett.

– Megyek, megyek, Lengyelországig meg se állok. Tudom, hogy szerettek, lelkeim, de azért mégis szeretitek, ha két ország fekszik közöttünk.

S akkor valóban két ország feküdt Erdély- és Lengyelország között; a krónikások úgy hívták, hogy «Magyarország» és «Törökország».