TIZEDIK FEJEZET.

(Melbenn elmondatnac az maas azzoni aallatnak heaabawalo zvgolodaasai az zeep welaagi rend ellen.)

A szép Mikhálnak minden legkisebb porczikája reszketett, mikor a gazdasszony levetkőzteté, hogy lefektesse az ágyba.

A Babura Pirka mindenféle jót akart vele tenni: fedőt melegített volna, sós korpát melegített volna, ezerjófüvet főzött volna neki, de Mikhál minderre azt mondta, hogy nem kell: nem a fázástól reszket ő, hanem – valami mástól.

A Pirka azt is elértette. Kivált mikor Mikhál elmondta neki, hogy még csak két napos házasok és még soha sem volt a férjével egyedül.

Leült hát az ágya mellé, mikor lefekteté az asszonyt, és annak a picziny fehér lábait a kezével el kezdé dörzsölni. Azt mondta, hogy az jó az álmatlanság, meg a szívbeli nyughatatlanság ellen, ha valakinek a lábait dörzsölgetik.

– Az én kezem pedig sikeres kéz, mondá a Pirka, mert én hetedik gyereknek születtem, aztán most boszorkány vagyok.

Valami rosznevelésű nő elnevette volna magát erre a szóra: Mikhál pedig valami olyan bámulattal tekintett a Pirkára, mely közelebb volt a tisztelethez, mint a félelemhez. Ő még soha sem látott boszorkányt.

A Pirkának pedig tetszett az, hogy Mikhál imára kulcsolva teszi a kezeit a keblére.

– Az ám, most boszorkány vagyok. A kivel akarom, jót teszek: a kivel akarom, roszat teszek. De még a kivel jót teszek is, az is megbánja. Az előtt én is hóhér felesége voltam. Nekem tetszett az a mesterség. Csak azt csudálom, hogyan engedheti az a biró másnak, hogy a kit ő megkinzásra, megölésre itélt, azt ne maga kinozza meg, ne maga ölje meg. Mikor az, hogy egy eleven embert holttá tenni parancsolt, csakugyan az ő lelkét terheli, ha van lelke; ő számol róla a más világon, ha van más világ; hát azt a gyönyörüséget mért engedi másnak, hogy el is végezze a mit itélt? Ha én császár volnék, úgy rendelném, hogy a biró maga legyen a hóhér is. Én mindig ott jártam az urammal, mikor dolgozott. Egy alkalomról el nem maradtam volna. Ha asszonynyal volt dolga, annak én vágtam le a haját ollóval. De szép hajakat vágtam le! Mikor az uram meghalt, (egy veszett kutya harapta meg: abba halt bele) magam folytattam a mesterséget egy legénynyel. A legényem, nagy, hórihorgas kamasz, csuffá tett egyszer a piaczon; nem tudott semmire menni a munkával: aztán magam kaptam ki a kezéből az eszközt, én végeztem helyette. Ezért aztán elvették tőlem a mesterséget, elcsaptak; azt mondták, nem asszony kézbe való a kard. Ugy kerültem ide szolgálatba Vihodárhoz. Az se kapna más asszonycselédet a házához: én sem kaptam volna más gazdát, a ki befogadjon. Hej de hidegek a piczi lábacskái! Ne meséljek valami szépet, galambom?

A galamb szóról eszébe jutott Mikhálnak az ő kedvenczkéje, a ki most is a táskájában kuttog s arra kérte a Pirkát, hogy vegye ki onnan a szegény állatot s adjon neki valamit enni és inni. Volt annak a számára tiszta buza is eltéve.

– Jaj szivecském, nem marad ám meg a galamb ennél a háznál. Annyi vércse, bagoly van ennek a hiujában, hogy azoknak a vijjongatásaitól is meghal az ilyen félénk teremtés. Ha pedig megmarad az ilyen nősténygalamb, aztán párja nélkül tojást tesz le, s azt kikölti, hát abból lidércz lesz.

A babona ragadós. Mikhál már kezdett tőle félni, hogy a galambja lidérczet talál kikölteni.

Bántotta a veszedelmes kiváncsiság, megtudni azt, a mi előtte ismeretlen. Ez az asszony volt az egyedüli némber a háznál. S akármilyen nő, mégis csak ragaszkodik ahhoz a másik nő; kivált egy ilyen háznál. Mert előtte beszélni.

A Pirka megetette, megitatta a galambot s azzal megint visszarejtette a táskába, jobb annak ott.

Mikor ismét betakargatta a meleg dunnával, medvebőrrel a szép asszonyt, észrevette a nyakában azt a kis selyem tarsolykát s erre dühösen kezdtek villogni a szemei. Azt gondolta, hogy amulet, a mi a boszorkányok hatalma ellen van kitalálva. Mikhál aztán mondá neki, hogy az pestis üző, semmi más.

Erre elnevette magát a Pirka.

– Nincs itt arra semmi szükség. Ebbe a házba nem üt be a pestis soha. Nagy egyptomi ragály idején mind a hóhér a sírásó. Egy se halt még bele.

– Hogy lehet az?

– Hát nem tudja? Konvencziójuk van a halállal.

(Ezt ugyan nem kell elhinni; hanem az olyan embereken, a kiknek az idegeik el vannak fásulva, nem fog olyan könnyen a ragály.)

– Szegény jó anyám emléke; sóhajta Mikhál, ajkához szorítva a selyem vánkosát.

– Ne tegye azt. Inté a némber. Valahányszor az emléket megcsókolják, a halott mindig egyet fordúl a sírjában.

Erre aztán Mikhálnak olyan kedve támadt kisírni magát.

– No no, gyöngyvirágom! Ne olyan keservesen! Mondjak valami szép mesét? Miről meséljek? A bányarémről, vagy a hegyi törpékről? Elmondjam a «Szalonnavár» történetét? Nem hallotta még?

Mikhál felhagyott a zokogással. Azt kivánta a Pirkától, hogy mondja el neki annak az asszonynak a történetét, a kinek a ruháit ő rá feladta.

– Jaj, lelkem, az igen szomorú történet. Attól maga nem fog elalhatni. De azért csak mégis elmondom hát. Gyönyörű szép asszony volt az; nemes házból való egyetlen leány. Férjhez adták egy lengyel úrhoz, a kit nem szeretett. Hanem mást szeretett. Egy szép barna magyar legényt. Nem is tartotta magát tőle távol. Egyszer a lengyel nemes meglát egy szép gránátszín selyem ruhát a feleségén. Kérdi tőle: hol vette az asszonyom ezt a szép selyem ruhát? Azt mondta az asszony: «Az anyám küldte Szikszóról a nevem napjára.» Az ura nem sajnált elmenni Szikszóra, megkérdezni a napától, hogy ő küldte-e leányának azt a szép zöld köntöst? Visszajött megint a feleségéhez. «Asszonyom, az anyád azt mondá, hogy igen is, ő küldte neked a szép zöld köntöst. Te is hazudtál, az anyád is hazudott. Valld meg, kitől kaptad azt a szép ruhát?» Akkor azt mondta neki az asszony, hogy maga vette azt lembergi vásáron ungvári örménytől, a maga pénzéből. Az ura nem sajnált lemenni Ungvárra, felkereste az örményt, megkérdezte tőle: nála vette-e a felesége azt a szép buzavirágszín köntöst? Megint csak hazajött, elővette az asszonyt: «Feleség, feleség, nem mondtál igazat; az örmény is utánad hazudott: azt mondta, nála vetted a buzavirágszín köntöst.» Ekkor aztán az asszony csak megvallotta, hogy a kedvesétől kapta a granátszin ruhát. Ez lett a halála. Bizony elitélték ezért fejvesztésre. Ebben a szép ruhában kellett neki a vesztőhelyre kijönni, ott levetni magáról s felvenni a szőrzubbonyt. Soha se látott még senki olyan szép termetet, oly gyönyörű fejet, oly fehér nyakat. Ekkor történt velem az, a miről már beszéltem. Mikor az öreg legényem kezébe vette a pallost, s azzal meglátta maga előtt a szép teremtést, csak elzöldült az arcza, a szeme elmeredt, elkezdett reszketni, utoljára, mintha a nehézség törte volna ki, keresztül bukott a pallosban s leesett a padról fejtetőre. Ekkor a kisebbik legényemnek adtam a kezébe a pallost. Az meg azt tette, hogy térdre esett a térdeplő asszony mellé, s a kard markolatát, mint a feszületet tartva maga elé két kézzel, elkezdé imádkozni az «Ave Maria»-t. A birák elszörnyedtek; a lengyel nemes, a ki ott állt közelben, elkezdett szitkozódni, gyávának, pipogyának nevezve mindenkit, a ki «Venger» földön lakik s leköpte a vérpadomat. Erre én dühbe jöttem. Felkaptam a pallost, s egy csapással leütöttem a felesége fejét, s azután felkaptam azt a fejére feltüzött kontyánál fogva, odavágtam az arczához: «nesze polyák, vidd haza a magadét!» Ezért csaptak el azután.

Mikhál teste borzongott a meleg takaró alatt is.

– Milyen soká jön Henrik; suttogá halk szóval.

– Majd én kimegyek, szép báránykám, s hallgatózom az ajtón, mit beszélnek az öreggel?

A Pirka kiment az étterembe, a vasajtón keresztül hallgatózni, mi történik a toronyban? Mikhál pedig ez alatt elzengé szépen a maga esteli zsolozsmáját; a mi felhangzott a toronyba is.

Nem sokára azután visszatért a Babura Pirka Mikhálhoz, azt sugva neki, ravasz vigyorgással:

– Ne busuljon, drága kincsem. Már kiengesztelődött az öreg, most csókolódnak.

Hanem még azután sokáig nem jött Henrik a nejéhez.

Az a sok kutya úgy üvöltött az udvaron.

A vastag boltozaton és a kettős folyosó falán keresztül is áthangzott még ez a szomorú zürhang Mikhál szobájáig.

– Majd elhallgatnak azok nem soká; biztatá őt a némber.

Mikhál aztán, hogy szelidebb gondolatokon pihentesse meg lelkét, azt kérdezte, hogy van-e a háznál kert.

– Nem lehet azt itt csinálni, liliomszálom, felelt a Pirka. Nem marad itt meg se virág, se fa. Próbálta azt a patronus felesége is. Az első nyáron minden fának az ága visszafelé görbült, mintha visszaakarna menni a földbe s a virágok gyökerét kirágta a féreg. Nem marad itt meg más, csak a gyepübodza: annak is veres bogyója lesz.

E közben a kutyák üvöltő kardala kezdett gyérülni. Mintha kevesbednének az énekesek.

– De soká jön Henrik! sóhajt az asszony.

– Mingyárt jön már, tulipántom, édes!

Csak két kutya üvöltött még oda lent átkozott párdalt.

A Pirka mosolygott, szemöldeit hegyesen fel-felrándítva.

– Mingyárt itt lesz már a «tiszteletes».

Csak egy kutya üvöltött még odalenn, kétségbeesett magánydalt az éjszakában. A meglódult vihar rázta az ablaktáblákat dühödten.

Egyszer aztán az utolsó is, mintha kettévágták volna a szavát, úgy elhallgatott.

A Pirka alattomos kunczogással mondá:

– No most mindjárt itt lesz «a mester».

Mikhál mindez elidegenítő jelenetek alatt csak azzal vigasztalta magát, hogy hiszen mind nem tart ez tovább egy napnál. Egy nap, egy éjszaka még a siralomházban sem sok; egyszer majd csak vége szakad. Ha ezt kiállta, tovább mennek. Lesz otthonuk. Csendes, nyugadalmas papi lak. Ott azután majd lesz virágos kert is, a galamb számára is galambház.

A Babura Pirka pedig jól jövendölt. A mint a kutyák elhallgattak végkép, a hosszú folyosón férfilépések közelítettek a hálószoba ajtaja felé; mire a Pirka czigány nyelven mondott valami büvmondást Mikhálnak, a mit az nem értett; valami czigány áldás lehetett az, s azzal elkotródott a szobából.

Nyomban utána belépett Henrik.

Első dolga volt a mécsest eloltani, hogy a felesége ne láthassa az arczát.

Azután levetkőzött és letette magát ő is.

Egy fekhelyük volt.

Henrik ledobta magáról a medvebőr takarót. Agyon volt izzadva.

A fiatal asszony didergett s fogai vaczogtak. Összehúzta magát, mint egy sűn és nem merte behunyni szemeit. Hogy el ne aludjék, folyvást mondta magában a «kétszer kettő: négy»-et.

Henriknek pedig forrósága volt: egyre hánykolódott a fekhelyén és nagyokat sóhajtott, fohászkodott: «Jézus, Mária, Szent József!» s ha egy perczre eltalálta nyomni az álom, úgy tett, mintha fojtogatnák, s aztán nagyot rugott a lábával, majd szétütötte a nyoszolyát.

A nő didergett, a férj nyögött, a vihar rázta az ablaktáblákat, a háztetőkön csikorogtak a szélvitorlák, a hiú alatt sikoltozott a kuvik. Ebben telt le az éjszaka.

Hajnal felé nyomta el csak az álom a nő fáradt szempilláit, ki már két éjszakát virrasztott át s akkor aztán aludt, rémséges látásoktól gyötörve egész addig, a míg késő reggel be nem jött hozzá a Babura Pirka.

A gazdasszony egy virágos mázu csészében párolgó borlevest hozott az ébredő asszony számára.

Mikhál az alvás után még fáradtabbnak érzé magát, mint az előtt.

Szomjas volt. És minden tagja fájt.

Jó néven vette, hogy valami italt hozott a számára a Pirka.

Nem törődött vele, hogy az boszorkány, s nem sokat kérdezte, hogy attól az italtól, a mit készített, nem változik-e át valami mássá, mint a mi eddigelé volt?

Kiitta a csészét fenékig.

Akkor azt látva, hogy már egyedül van a fekhelyén, azt kérdé a Babura Pirkától:

– Hol van az én uram?

Mire a Pirka azt felelte neki:

– Bement a városba az apjával.

– S mit csinál a városban az én uram? Kérdezé tovább a szép Mikhál.

– Kutyákat segít fogni az apjának…