TIZENHATODIK FEJEZET.

(Kiben bebizoniossodic, mi zewrnevssiges nagi hazna vagion annac, ha az idess ania az ew magzatiahoz kemeni ziwwel wiseltetic wala es towabba az tewrewkkel walo cheteepatecnac az ew dolga, mellnec elolwasaasa irtoztato lezen.)

Hire futamodott ugyanis, hogy a török Tokajnál betört s a Hegyalját pusztítja, a mi épen ősz felé volt, szüret idején, a mikor a földnépe mind kinn van a szőlőhegyek között.

Már pedig országunk czimerében a hármas halom legkitünőbbikét, t. i. a tokaji hegyet, nem hagyjuk olyan könnyen az ellenségnek.

Azért kiadatott a rendelet egyfelől a nádorispán, másfelől az erdélyi fejedelem által, hogy a zempléni és abauji banderiumok rögtön üljenek fel s a szepességiekkel igyekezzenek Ónod alatt egyesülni, a honnan azután ott, a hol találják, megütik a törököt.

Homonnai János gróf épen a lakodalmát tartá a szép Perényi Izabellával, mikor jött a sürgető parancsolat. Épen az utolsó tánczot járták: a fáklyatánczot, a mikor a vőfélyek és a nyoszolyók a menyasszonyt tánczolva kisérik a vőlegény ágyasházába; akkor a táncz közepéből szólítá el a hirnök a vőlegényt, a mire aztán a hadnagyok, vitéz urak kiki eldobák a fáklyát s siettek lóra ülni; magának a grófnak sem volt több ideje, mint hogy épen egy csókot nyomjon szerelmetes menyasszonya ajakára s aztán Isten oltalmába otthagyja őtet a nászszoba küszöbén.

Sötét éjszaka volt a kiindulás. Bálint vitéz ott lovagolt a maga hű Simplexe mellett, a kinek a tárogatófujás mellé még az a hivatal is adatott, hogy két üstfenekű dobot verjen, a mik kétfelől a nyerge elé voltak akasztva. Az ő lova volt a legroszabb, mert valamire való paripa nem állta ki, hogy a füle mellett doboljanak két felül.

– Lásd Simplex bajtárs, beszélgetett hozzá Bálint, ez a mi mostani utunk én rám nézve valóságos Isten itélete lesz. Elmondtad nekem, hogy az én szegény Mikhálom boldogtalan és hogy engemet látni ohajt, hogy nem jutott el Nagy-Létára s hogy a férje által rútul meg van csalva. Hogy sokat szenved és leirhatlan nagy veszélyek között forog. Többet nem mondtál felőle: én sem kérdeztem többet. Azóta én mind ezen töprenkedem. Ha fölkeresem őt, ha még egyszer beszélek vele, nem követek-e el azzal valami Isten ellen való bűnt? nem kárhozom-e el e miatt ő vele együtt? Ha én elkárhozom, az még nem nagy baj, ámbár én is szeretném az én lelkem jó apámat újra meglátni a paradicsomban s szegény jó anyám orczájában gyönyörködni a mennyei seregek közepett; hanem az a gondolat megrémít, hogy ezt az ártatlan teremtést is magammal rántsam oda. Neki az angyalok között van a helye. Te pedig olyan csábító módon tudsz hivogatni, hogy immár alig tudom megkülömböztetni, hogy mi lesz a jó, mi lesz a gonosz? Most rábizom a seregek urára az itélethozást. Ha a csatamezőn fogunk állni, az, a ki a szivembe lát, meglátja benne azt, hogy én az én Mikhálomat, a kit már az esküje más feleségévé tett, még most is szeretem s ha vétek ez az indulat bennem, ott vannak az úr drabantjai, a halálangyalai, elhivhat általuk, nehogy gonoszságot kövessek el. Ha azonban győzelmesen térek vissza, ha se golyó, se kard meg nem sebesít, a kit ugyan nem fogok kerülgetni, akkor az én nekem azon való bizonyság lesz: hogy a mennyei hatalom kész még a kedvemért valami csodát tenni, a mi által azt, a kit örökre elvesztettnek hiszek, még egyszer visszanyerhessem. Ha épen visszajövök, ha semminemű veszedelem nem ér, bizony felkeresem az én Mikhálomat.

– Hanem akkor azon légy, hogy én is visszakerüljek, mert nálam nélkül rá nem találsz a Mikhálodra, ha mindjárt Columbus Kristóf hátára kapsz is fel, vagy Klimius Miklós nyomán ugratsz is bele a holdba.

– Ne félj bajtárs! együtt élünk, együtt halunk.

A biztatásra nagy szükség volt, mert a mint az úgynevezett «akasztó-domb» mellett haladt végig a lovascsapat, a sötétből egyszerre egész sereg lidércz rohan ki rájuk s körüllibegte őket, mint valami tüzes lepkék csapatja. Mentől jobban prüszköltek a megriadt paripák s csapkodtak a farkaikkal, annál jobban üldözték őket a bolygó tüzek, a mikben a babonás nép a kivégzettek lelkeit látja, holott a tudósok szerint, a kik ezen korban a természetet és annak titkait mélyebben fürkészik vala, nem egyéb az, mint olyan fénylő materia, melyet az elásott kincs párolg ki magából, mikor tisztulásban van.

A lidérczraj órahosszat vexálta a lovasokat, a míg csak a mocsármentén jártak s nem egy vitézt kellett kisegíteni az árokból társainak, a kit a bolygótüzek letérítettek az útból. A katonák káromkodtak, mint a veszedelem!

A Bálint pedig hátramaradt a csapatból: valami nyomta a szivét. Soha kora gyermekkorától fogva úgy meg nem kezdte az éjszakát, hogy a maga rövid kis imádságát el ne mondta volna, a mi ennyiből állt: «Uram Isten, légy én velem! S virraszd fel holnap jó egészségben az én szegény jó anyámat. Amen.» Bíz ennél szebbett is tanított neki a praeceptor diákul; de azt nem tudta megtartani. Soha nem tudott kibékülni a «secula seculorum»-mal; hogy mit kérjen ő «tizezer esztendőre» való jókat? elégnek tartotta szegényesen mindennap egy napra valót kérni a jó Istentől. Az is elég, ha megadatik. Hát csak úgy tett, mintha a megtágult hevederét szállt volna le megszorítani, s mikor aztán már nem hallotta a többiek káromkodásait, akkor beletemette az arczát a nyeregtakaró bundába s elmondá a kis rövid fohászkodást, mely után megkönnyebbült szivvel ült fel ismét a nyergébe s vágtatott társai után.

Reggelre Németi alá értek, a mi Göncztől fél óra járás, ott a szabad ég alatt a vezér megesküdteté a tiszteket és a hadfiakat a zászlójuk iránti hűségre és engedelmességre. Ott azután délig pihenőt tartottak, akkor mentek tovább.

Hát a mint Németinél átakarnak kelni a Hernádon, kit találnak ott a révben, a komp előtt?

Sára asszony volt, egy nagy kassai szekérrel, jó három lóval. A szekéren gönczi hordó tele borral, szilvaszeszes átalag, friss czipó, kalács, fonatos, juhturó bödönnel, szalonna, sonka s a vándor éléstár közepén ott ül ragyogó orczával a derék kassai polgárnő, felgyűrve az ingujj a két kövér fehér karján.

– Édes anyám, lelkem; mit keres itt kegyelmed? kiálta rá Bálint, odavágtatva a szekérhez.

– Hát te gonosz fiu, ha már erre az életre adtad magadat, csak nem hagylak meghalni éhen. No gyere, egyél, igyál. Hívd meg a tiszt urakat is, meg a jó pajtásaidat. Van itt nekik is elég. Ne koplaljatok, mint otthon.

Azoknak se kellett nagy hivogatás. Vajmi hirtelen ellepték a szekér környékét s Sára asszony osztotta közöttük az elemózsiát bőkezűleg. Meglátta pedig a trombitást is ott somfordálni.

– No gyere ide, te trombitás! Hogy a mennykő mindig három ölnyire csapkodjon le melletted! Ha már elcsábítottad tőlem a fiamat, hát gyere ide, ülj mellém. Aztán «eszni» német! mert különben megrázlak.

A jámbor Simplex megtette, a mit lehetett: odaült a szekér derékba, Sára asszony mellé, evett, ivott tehetsége szerint; de utoljára szabódni kezdett, hogy már «nincs van lehet többet eszni!»

– De német: muszi eszni, vagy beléd rázom.

S hogy szavát tartsa, megfogta a Simplexet két karjánál fogva, s megzötyögtette, mint a zsákot, hogy több férjen bele s még egyszer újra kezdette vele a lakomát.

A jó Bálint pedig többet gyönyörködött abban, hogy az anyja két hatalmas kövér kezét nézte, mint a sok ennivalóban, a mit osztott.

Aztán összevissza csókolta az áldott teremtést.

– De már most térjen vissza kegyelmed, édes szülém; elég volt a jóbul; szólt, mikor már mind átkelt a huszárság a kompon, csak az utócsapat volt hátra. A tiszt urak is biztatták, hogy forduljon vissza.

– Vissza-e? Hát tán azért jöttem én ide egy rakott szekérrel, hogy visszamenjek? De elkisérem én a fiamat, ha az operentziára megy is! Majd bizony elhagyom ott, a hol baj van. A hol más nem fél, én sem félek.

Hiába mondták neki, hogy bajos dolog mégis asszonynak olyan helyre menni, a hol háború van; hátha elfogja a török?

– No iszen azt a törököt szeretném én látni! Tudom, hogy olyat adok neki a csontvágó bárddal a kopasz fejére, hogy két darabban szalad el. Nem ijednek meg a kassai asszonyok a maguk árnyékátul. Láttam én már elég háborút. Öntöttem le sajtárvizzel a tüzes golyót, a mit a házamba lőttek, s hordtam ki az uramnak az ételt a táborba, mikor kinn sátorozott; s a kit megsebesítettek, ugyan ki kötözte volna be, ha nem a mészáros felesége, a ki megszokta már a vért látni? Aztán én nemes asszony vagyok, odamehetek, a hova nekem tetszik. Nekem az országúton a herkópáter se parancsol. Menjenek az urak, a merre akarnak; én is megyek, a merre akarok.

Nem lehetett vele birni. Meg kellett neki engedni, hogy kisérje hát a sereget hátul a többi podgyászos szekerekkel egyben.

A tudósítók e közben hírül hozták, hogy a száguldozó török hadak a Tiszán túl Rakamaznál gyülnek össze; jó, hogy a kompokat mind kihuzták Tokajnál a szárazra: amazok nem jöhetnek át egykönnyen.

Homonnai gróf uram azonban elhatározá, hogy ő fogja az ellenséget a Tiszán túl felkeresni s seregét Tokaj felé indítá meg.

A mint a Tisza innenső partjára elértek, egy csepp ellenséget se láttak sehol: az nyilván át akarta csalogatni a magyarokat, hogy aztán a Tiszának szorítsa. Azért átkelhettek a kompokkal minden akadály nélkül.

Sára asszony még oda is követni akarta őket: de ezt semmiképen meg nem engedték neki. A szekereknek az innenső parton kellett maradniok. Sára asszony csak azt kérte, hogy engedjék őt a legmagasabb dombra felhajtatni, hogy onnan nézhesse a maga fiacskáját, mikor az a törökkel tülekedni fog.

– De ugyan vigyázzon magára édes szülém, hogy valami ágyúgolyóbis meg ne sértse.

– Ugyan, ugyan! Diák voltál s annyit sem tudsz, hogy a golyóbis nem megy át a vizen, mert az lehuzza; tromfolá őt le Sára asszony, s aztán felhajtatva a legmagasabb dombra, onnan nézte a szekér tetejéről a csata folyását. A nagy szotyák kocsis pedig ijedtében bebujt a szekér alá; onnan is a hátával nézte az egész ütközetet; pedig férfi lett volna a mihaszna!

Elébb öt török lovas jelent meg a domb tetőn. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy hányan lehetnek még a dombon túl?

Balról messze elterülő nádas volt, réti bozóttal; jobbról egy tölgyfaerdő és irtvány. Fel lehetett róluk tenni, hogy azok tele vannak elrejtett ellenséggel.

Azért is az öt lovas ellen a magyar részről is csak öt lovas indult meg. – Erre amazok megfordultak és elszáguldtak. – Akkor aztán a magyarok is visszafordultak és nem kergették őket tovább.

Aztán megint megjelent hét-nyolcz török lovas a dombon s elkezdte a magyarokat csufolni. Tudniillik, hogy olyan messzeségből élőszóval nem lehetett csufondároskodni, hanem csak jelek által, a török kinyujtotta a két karját mint a feszületet, s azzal mutatta, hogy a Krisztust szidja, a magyar pedig az állára tette a kezét s az öt ujját lefelé lógatva, fejezé ki a próféta szakálla iránti megvető véleményét. Végre a magyar nem állhatta tovább a sértegetést.

Oda vágtatott a törökökhöz ugyanannyi magyar lovas előre szegzett kopjákkal. Azok aztán összecsaptak s miután kölcsönösen minden kopját összetörtek, szépen kiki visszatért a maga csapatjához.

Végre a magyar vezér megunta a hosszas ungorkodást, s felosztva a seregét négy csatára, az egyik csatát elküldé az erdő megkerülésére.

A mint ezek az erdő közelébe értek, kiront rájuk onnan nagy sivalkodással egy sereg török lovas s megütközik velük.

Erre a magyarok úgy tesznek, mintha megfutamodnának, de csak azért, hogy az üldöző törököt a második csata közelébe csalják, akkor aztán egyszerre megfordulnak s a közrekapott üldözőket neki fordítják a mocsárnak, azzal a szándékkal, hogy belékergessék.

Itt azonban rábukkannak az elrejtett janicsárokra, a kik közéjük puskáznak a bozótból, s egyúttal felkerekedik előttük a nádas mögül egy dandár mindenféle lovas; kurdok, spahik és szarácsiak, s mint a darázsraj omlik mindenfelől reájuk nagy sivalkodással.

Ezek ellenébe most a magyar vezér a harmadik csatát indítá meg. Ebben volt a Bálint is, az ő pajtásával, a Simplexxel.

Sára asszony a tulsó partról nézte őket, a mint neki iramodtak.

– Hogy megüli a lovat a lelkemadta kölyke! mintha mindig azt tanulta volna. Ha a szegény apja látná mostan!

A Bálint soha sem tanulta a katonamesterséget, csak úgy gondolomra fogott hozzá; a jobb kezébe fogta az apja széles görbe kardját, a balkezébe a hosszú három élű tőrt, a kantárt odadobta a ló nyakába. A Simplex is kihúzta pallosát s a farkasbőr kaczagányt a balkarja körül csavarta, hogy majd azzal védelmezi magát.

A rájuk szemközt jövő két lovas közül az egyik albániai pánczélos volt, a másik pedig előkelő spahi, legalább is aga.

Az albán lovasnak egész teste pikkelypánczélba volt elrejtve, olyan volt az abban, mint a krokodilus, még a lovának a nyakán és szügyén is pikkelypánczél volt s hegyes tőr a homlokán, mint az unicornisnak, s ezen a jámbor Simplex, a ki vele szemközt jutott, úgy elbámult, hogy azt is elfelejtette, hogy a kezében kard van (már most ő hol vágja meg ezt a körülvas embert?) s csak a kaczagányos karját tartotta a feje fölé a nyavalyás, a mire az albán lovas olyat húzott a kardjával, hogy majd leütötte a lováról.

Szerencséjére, a Bálint észrevette a bajtársa veszedelmét, s oda kiáltva neki, hogy: «ne hagyd magad pajtás!» a baljában hordott háromélű tőrrel úgy bökte fejbe az albánt, hogy az menten lebukott a lováról; de ugyanakkor meg az ő embere, a spahi emelé fel a kardját ő ellene, hogy mindjárt levágja vele a nyakát.

– Le ne vágd a fiamat pogány! ordítá a túlparton a szekér tetejéről Sára asszony, s az ő kiáltása tette-e, vagy a Bálint gyors keze? a fiu úgy vágott ellent a töröknek, hogy kiütötte a török kezéből a kardot; még a hüvelykujjából is odavágott egy darabot.

Akkor aztán galléron fogta a spahit s foglyúl vitte ki magával. Az könyörgött neki, hogy ne bántsa, s igért neki kétszáz arany váltságdíjt, ha élve hagyja.

El is vitte a foglyot magával szerencsésen a Bálint a tartalékig, a hol a vezér nagyon megdicsérte a vitéz magaviseletéért s azt mondta neki, hogy elég volt ez mára. Az ütközet befejeződött: halott és sebesült volt mind a két félen, a mennyinek lenni kellett, annál sem több, sem kevesebb, s azzal mind a két vezér megírhatta a maga uralkodójának, hogy a győzelem az övé volt; az ellenség mind egy lábig lekaszaboltatott, a ki el nem futott, s a mocsárba fulladt, a ki ki nem gázolt belőle; neki pedig a hajaszála se görbült meg, s ha útközben felgyújtott egy kukoriczagórét, elmondhatta, hogy bevett egy várat. S ezzel a katonai becsületnek is elég volt téve.

Hanem a Simplex nem találtatott sehol. A mi pedig nagy baj volt a hadseregre nézve, mert nála voltak a dandár dobjai és tárogatója, s azok nélkül, mint tudva van, nem lehet hirül adni a seregnek, hogy már be van fejezve az ütközet; se takarodót nem lehet fuvatni és veretni. De még nagyobb baj volt az a Bálintra nézve, hogy a Simplexet nem találta; mert ha az elvész, akkor ki vezeti el őt majd az ő Mikháljához, a kiről csak annyit tud, hogy a férje nem vitte el őt Nagy-Létára a papi lakba, a hogy igérte volt?

Azért is a Bálint azt mondá a kapitányának, hogy ő vállalkozik harmadmagával visszamenni a csatatérre, s a mocsár szélében, a hol legutoljára egymás mellett küzdöttek, a szegény Simplexet felkeresni, a mi veszedelmes vállalat volt, mivelhogy ilyenkor a csata heve után szoktak leginkább a martalóczok előjönni, hogy az elesett halottakat kifosztogassák s a kit élve elkaphatnak, rabságra vigyék.

Azért is Homonnai ezredes kapitány uram nem két, de hat lovas vitézt adott a Bálint mellé, hogy azokkal az ezred-trombitást a mocsár mentében keressék fel.

A Simplexet azonban korántsem vágta le a török. Annál ő sokkal együgyübb volt, minthogy ily dicső halált keressen magának. Hanem a mint a nagy hajczihő megkezdődött, a népek nagyon összekeveredtek, itt egy magyar, ott egy török; itt egy dárda, ott egy csákány: az ember azt se tudta, melyiktől őrizze magát, hogy ki ne üssék a szemét? kapta magát, leugrott a lóról, a két üstdobot levette róla; a gebét bizta a maga lófejére; a dobokat eldugta a rekettye közé, maga pedig elbújt a sásba, a hol legsűrűbb volt, s onnan hallgatta a nagy puffogatást, kiabálást. Mikor aztán vége volt a csihipuhinak, minden elcsendesült, akkor kimászott a sásból és körülókumlált.

Az utóharcz még folyt a távolban; de a közelben már csak azok hevertek, a kiknek elég volt az élet. A mocsár szélében pedig megpillantá az albán lovas paripáját, a kinek a gazdájától egy vágást kapott a bundájára. A kabala csendesen legelt, csak úgy harapta a füvet; az albán vitéz pedig, kinek a fejét a Bálint belikasztá, a földön hevert, még akkor is markában tartva a kantárszárat, a minélfogva a lova magával hurczolta.

Nosza mindjárt pártul fogta a paripát a jámbor trombitás, felrakta rá az üstdobjait s aztán elszedte az albán czók-mókjait s azokat egy dárdára fölakasztva, így lovagolt vissza a tábor felé. Bálint és társai már szemközt találták.

A Simplex nagyra volt a diadalával. Ő henczegett legislegjobban. Hogy vágta ketté az albán vitézt a nyereg-kápáig! Hogy vette el a lovát alóla! A Bálint pedig csak hallgatta csendesen, mert a testi-lelki barátok közt az volt a törvény, hogy a mikor az egyik két emberre való hőstettet vitt véghez, annak a felét a bajtársának engedje át, s ha azt hallja, hogy a barátja dicsekszik, azt csufondárosan meg ne szégyenítse.

A miért is a Simplex az ezredeskapitány által erősen megdicsértetett, s minthogy az az albán lovat neki ajánlotta fel, (az ő régi rosz gebéje hazajött magától), tehát még jól meg is ajándékoztatott. Azután pedig jelt adhatott a tárogatóval az elszéledt vitézeknek a takarodóra; a kik is estefelé szép rendben visszavonulának a Tisza tulsó partjára, kiki magával vivén az általa elfogott törököt, s szopogatván a saját újját, a hol ráütöttek.

Bálint a maga fogoly törökjét odavitte az édes anyja szekeréhez, a kinek nem kisebb volt a fölött az öröme, mint a gyermeknek, a kinek az apja a vadászatról eleven vadkacsát hozott haza. Nem is engedte a jó asszony, hogy a szegény törököt a szekér oldalához kössék s gyalog vigyék Kassáig; hanem felültette őt a kocsis mellé s elégnek tartotta egy czigányszatyinggal odakötni a lábát a saraglyához, hogy bolond fővel el ne szaladjon. Aztán még az elvágott hüvelykujját is bekötötte szegénynek.

Milyen kevélyen fogja ő ezt a törököt mutogatni odahaza.

Most már aztán nem mondhatja a Fürmenderék Náczija többé, hogy a Bálintot a lelkek járják! s hogy fél a vértől!