HATODIK FEJEZET.

(Illendew moodonn felwilaagosithia az eddig laatott homaliossaghokat.)

Tehát az ő atyja a vihodár. A bakó.

Az az ember, a ki vérben dolgozik.

Nem juhok és tulkok vérében, hanem embervérben.

Ez az ő háza, ez az ő uradalma itt.

Háza a városon kivül, uradalmának határköve a bitófa. Azok a kerekes póznák az út mellett: az ő mértföldmutatói.

Az a rablósereg az ő érett buzája, a kit pallosával lekaszál, kötelével kévébe köt, kerekével megőröl.

Ő a legfelsőbb birája az embereknek!

Tekintélyes nagy úr, a ki elől kitérnek az utczán, a kinek az emberek levett fejjel köszönnek.

Uralkodik a tizenhat szepesi várostól kezdve Kassáig és pecsétes levele van a császártól és lengyel királytól arra, hogy öljön…

… Mikhál nem szólt semmit, csak behunyta szemeit, hogy ne lásson és végig feküdt a szánban.

A mint a szán a sáros, kátyulos országútról a sík avarra letért, ott az aszú fenyéren megint olyan sima szánútra talált, a min iramodhatott odább. Itt aztán Henrik ismét felült a szánba. A fuvaros is felkapott a kocsisülésbe Simplex is felkuporodott melléje. A lovak megijedtek a bitófától s arra elkezdtek futni a szánnal, mintha még ma be se lettek volna fogva. A fuvaros jajgatott, mintha már veszteni vinnék.

– Ne busulj Hanák! biztatá Simplex. A vihodár nagy gavallér odahaza, a maga házában. Tokaji borral traktálja meg a vendégét, meg karimás kásával; holtig megemlegeted a vacsoráját. Körmöczi aranyat viszesz haza tőle a feleségednek, szent Mikulást a porontyaidnak, meglásd. Én ismerem: derék jó ember az; muzsikáltam neki egyszer, s ő danolt hozzá. Utoljára egy marok lázsiást adott a sipkámba.

– Rettenetes ház ez; sugá Henrik Mikhál fülébe. S a ház ura félelmes ember. Borzalom meghálni e házban, és rettenetes szemébe nézni a ház urának, a ki én nekem atyám. Hallgass meg engem és ne utálj meg. Gyönge gyermekkoromban az utálat üzött el innen. Megszöktem. Irtóztam apám mesterségétől. Vágyam volt a világban élni, emberektől szeretve, tisztelve lenni. Elmentem úgy, hogy híremet se hallják. Koldulva, mendikáskodva éltem panaszos kenyéren. Koplaltam és dideregtem. Jártam a rongyban, a mit irgalomból adtak rám. Szolgáltam és tanultam. Alázatosságra és engedelmességre szoktattam magamat. – Egyetlen jóltevőt találtam a földön, a ki befogadott, oktatott, felnevelt és nemesitett. S én ennek az egyetlen jóltevőmnek elloptam legdrágább kincsét, a leányát. Nem mondtam meg neki, hogy ki az apám? ha megmondtam volna, nem adta volna nekem a leányát. Apámnak a családi nevét senki sem ismeri. Még nagyapja volt az, a ki ebbe a házba beköltözött, az vette át e szörnyű hivatalt elődjétől, a kit Vihordárnak neveztek róla, s így fognak híni ivadékról ivadékra mindenkit, a ki e ház gazdája lesz. De ő maga emlékezik a saját nevére, s tudja jól, hogy azt rajta kívül még egy ember viseli a világon. Az öreg Kaczenreiter gazdag ember. Sok aranyat szerzett s azt megtakarította. Mire is költhetné el azt a bakó? Van számára mulatság e földön? vagy pompa? Szabad-e neki birtokot vásárlani? De nem a kincseiért jöttem én ő hozzá. Nem azért hoztalak e szomorú ház kapujáig. Hanem azért, mert megcsaltam atyádat. Hogy apám kilétét eltagadtam, azt adám okul, hogy ő pápista. S ez nem igaz. Ő protestans. Canonaink szigoruak. Szülői engedély nélkül kötött házasság semmis. Nem lehet koczkáztatnom, hogy egy napon belépjen a bakó a templomba s megfogja palástom szegélyét s azt mondja: «Én Kaczenreiter Keresztély, lerántalak e szent helyről tégedet, a fiamat, ki tilos házasságban élsz egy nővel, a ki nem a tied». Nekem meg kell nyernem az atyám beleegyezését a házasságunkhoz, különben becstelen vagyok én és te, és házasságunk semmis. – Értesz-e engem?

E szóra a nő felugrott fektéből s egy perczig úgy érezte, mintha ki kellene szöknie ez ördög szánkájából, mely fut a száraz fű felett, s aztán futni, futni, futni! a míg valami mélységbe elbukik; hanem azután csak megadta magát, lehajtá fejét, kezeit eldugta köpenye alá s azt mondá:

– Engedelmes fogok lenni.

– A mit vétettem ellened, az, hogy nagyon szerettelek. Meg fogsz-e gyülölni érte?

A nő ismétlé halkan.

– Szelid leszek.

– Nem tart tovább egy éjszakánál e megaláztatás. Biztatá őt a férje. Holnap reggel tovább megyünk. Senki sem fogja megtudni, hogy a nagylétai papnak ki volt az apja? Élni fogunk békességben és tiszteletben, Isten dicséretében.

– Amen, rebegé a nő, nagyot fohászkodva.

A szán megérkezett az alatt a magányos ház elé.