HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

(Mellbenn mindenkinec weegteere igazsaag teetetic.)

Zurdoki, a kinek vén emberhez illetlen szerelmessége okozá ezt a két boldog szivet összetörő tragœdiát, nem hogy okult volna e siralmas gyászeseten s lelkére vette volna a miatta kiomlott vérét egy szelid szép asszonynak; sőt inkább a mint Lengyelországban a vert hadak egy részével hazamenekült (a többit elfogták a krimiai tatárok s elvitték a félszigetre) azonnal ujabb gonoszságon törte a fejét.

Ha el nem csábíthatta az egyik szép asszonyt, kivetette a hálóját a másik után.

Közbejárót is kapott hozzá, készségeset, azért hogy a Babura Pirka elveszett, maradt még boszorkány elég. Ott volt mingyárt a Kopanicsár Ancsa.

Ezt is nemhogy elriasztotta volna varázslókapitányának rettentő kimenetele, sőt inkább sietett annak az üresen maradt helyét elfoglalni.

Mert a mit a tudósok mondanak, hogy egy martyr véréből száz támad, az áll a gonosztevőkre is. Egy kivégzett gonosztevő száznak csinál kedvet. A bűnösöknek is vannak rajongói, a kik dicsőséget találnak abban, ha a pokolért kiszenvedhettek. Különösen mikor a boszorkányokat égették és kinozták: több támadt, mint a mennyi elveszett. A rossz hír olyan volt, mint a mámor: beleszédíté azt is a verembe, a ki különben rá se gondolt volna.

Innen magyarázható meg, hogy Ancsa vállalkozott egy még annál is veszedelmesebb útra, mint a melyen a Pirka halált látott.

Sokat tehettek rá azonkívül a Zurdoki fényes igéretei is, ki a pénzosztással sem volt fukar. Volt neki miből. Rákóczy György ő rá bizta az egész kincstárát, hogy fusson vele Patakra, mikor a krimi tatárok Erdélybe is betörtek. Annyi veszhetett el abból útközben, a mennyi csak Zurdokinak tetszett. Ki kérte azt tőle számon ebben a nagy zűrzavarban? A «fekete vajda» (István) kincseit is így dézsmálták meg, a mik az ojtozi szoros egy barlangjában voltak elrejtve.

Zurdoki rábízta az Ancsára a szerelmes levelét, melyet ezúttal a szép Izabellához intézett, Homonnai gróf feleségéhez.

Nem sok gondot fordított ebben a stylusra: poétai ömlengésekben sem erőltette meg magát; hanem egyenesen a dologra tért. Elmondá, hogy ő tizszerte gazdagabb, mint Homonnai, s ha a grófnő ő hozzá kegyes akar lenni, akkor ő küld neki háromszáz aranyat; egy brilliántos nyaklánczot, a milyent csak fejedelemasszonyok viselnek, s azonkívül kezébe tesz egy végrendeletet, melynek erejénél fogva a grófnő az ő halála után egy várost, egy várkastélyt és huszonkét falut fog örökölni, minden ottlevő gulyákkal és ménesekkel együtt.

Ez nem volt vers; de azért ugyan forró szerelmes levél. Az igérő azt hitte, hogy a kincsek nagyszerűsége a szép asszonynyal elfeledteti a kináló csúfságát.

Izabella azonban haragra gerjedve olvasá ezt a gyalázatos ajánlatot s rögtön vitte ezt a levelet a férjéhez s azt kivánta, hogy példásan korbácsoltassa meg a levélhordozó boszorkányt. Ekkor saját kastélyukban laktak a Szamos mentén.

Homonnai gróf azonban azt mondá, hogy ugyan miért korbácsolnák meg a levél hordozóját? a levél iróját illeti meg a korbács.

S azzal ő maga mondott tollba egy választ a feleségének, a mit az levélben küldjön vissza Zurdokinak: azt szinlelve, hogy ajánlatai kedvező fogadtatásra találtak.

A levelet aztán visszavitte az Ancsa, Izabella részéről is jól megajándékozva.

Az volt a czél e cselvetésben, hogy Zurdokit keze ügyébe kaphassa egyszer Homonnai.

Az pedig ráment a lépre; a mit maga keresett magának.

Homonnai előkészíté az alkalmat. Volt az udvarában egy pár régi cseléd: egy kocsis, meg egy kulcsárné, a kik mindketten török származásuak voltak s török házasságban éltek, ezeket most a gróf áttéríté a kálvinista keresztyén vallásra s rendes oltár előtti esküvő útján rendelé őket hites társakká lenni.

Az ilyen eset nagy hírt szokott kelteni az országban; mert azon időkben, mikor a török olyan hatalmas volt, Magyarország két harmadát birta s a harmadikat félelemben tartá, rendkívüli tünemény volt az, hogy egy pár muzulmán ember önkényt megtagadja a maga prófétáját s áttérjen a Krisztust hivők közé.

Azért is a lakodalomra távolból és közelből hivatalosak voltak az ismerős uraságok, meg is igérkeztek a legtöbben; úgy hogy Homonnai uram gróf kastélyát erre az ünnepélyre ki kellett toldani hevenyészett faépületekkel, hogy minden vendég cselédsége elférjen benne.

E nevezetes lakodalomra kapott meghívót Zurdoki is.

Hisz az egész ünnepély az ő kedveért volt rendezve.

Ezt ő is tudta. Azzal a külömbséggel, hogy ő azt hitte, hogy az asszony rendezte ezt az ő kedveért; pedig a férj rendezte az ő kedveért s a két «kedv» között nagy a különbség.

A lakodalom napjára Zurdoki is megérkezett; harmincz cselédet hozott magával.

Homonnai igen szivesen fogadta s egy szóval sem hozta elő neki a régi viszálkodás thémáját, sőt eltűrte, hogy a vén szerelmes folyvást a felesége körül legyeskedjék, súgjon, búgjon, turbékoljon.

A szent szertartás a maga szokott egyszerű pompájával végbement, a gyülekezet minden figyelmét elfoglalta a keresztyénné lett török pár magaviselete; mindenki arról beszélt egymásnak, hogy nem tudta lehúzni a jegygyűrűt az ujjáról a vőlegény, hogy nyújtotta a balkezét a jobb helyett a menyasszony, hogy prüszkölt a keresztelő-víztől az egyik, hogy felhajtotta az áldozó-kelyhet a másik körömpróbáig, holott csak szürcsölnie kellett volna belőle egy kortyot, s mikor igent kellett mondani, hogy rázta a fejét mind a kettő tagadólag; mivel hogy a töröknél ez jelenti a helyeslést, ellenben a fejjel lefelé bólintás a tagadást. Ki ügyelt volna arra, hogy mit suttog Zurdoki a szép háziasszonynyal?

Azután következett a szép úri lakoma: huszonnégy fogás étellel. A lakoma fölött Simplex versenyzett a tárogatón a czigányzenészekkel. Bálint gyászesete óta Homonnai grófhoz szegődött tárogatósnak, a hol ötszáz magyar forint fizetése volt, úri ellátás mellett; a miből meg lehet itélni, hogy milyen nagy becsben tartottak akkor egy kitanult tárogatóst?

Ebéd végeztével aztán az asszonyságok és hajadonok eltávoztak a szobáikba tánczhoz öltözni, az uraságok pedig ott maradtak poharazni.

Járt kézről kézre a «bratina», a mi oroszoktól ideszármazott szokás. A drágakövekkel kirakott s jelmondatokkal televésett ezüst poharat egymásra köszöntött áldomással itták ki fenékig az urak. A ki e csatában kidült, nem nevetett rajta senki: a szolgák szépen fölemelték s elvitték a szobájába pihenni.

A kinek leghamarább meghasznált a bor, az volt maga a házigazda. Egyszer csak elkezdte a fejét letenni az asztalra. Elég volt neki.

El is vitték nagyhamar a csatatérről.

– Nagyon erős is ez a bor! bizonyítá maga Zurdoki is. Bizonyosan a nagy üstökös esztendejéből való. Magamnak is a fejembe ment.

Azzal úgy kezdett tenni, mintha valóban ittas volna, a nyelve akadozott, utoljára hátraszegte a fejét a karszékben s a pohár kiesett a kezéből.

Ez is elkészült már! mondának a vendég urak, s azzal négy szolga a karszékkel együtt felemelte s elszállította őt a saját szobájába.

Zurdoki azonban nem volt ittas, csak annak tetteté magát. A mint szobájában egyedül maradt, bezárta az ajtaját s aztán az összebeszélés szerint felkereste azt a kis alacsony ajtót, a mely az ágy lábánál van elrejtve. Azon túl egy kis folyosó következik, mely egyenesen a grófné szobájába vezet. A légyott ideje a legjobban volt kiválasztva.

A vendég urak, a kik az ivást kigyőzték, az étteremből a tánczterembe gyűltek már s ott elébb csupán a férfiaknak való toborzót kezdték eljárni, hogy majd mikor a mámor kipárolgott a fejükből, akkorra a hölgyek is visszakerülnek s rákezdhetik a palotást, a lengyelt, és a fáklyatánczot, meg a «háromszáz özvegyasszony tánczát».

A távollevőkre ilyenkor senkinek se volt gondja.

Zurdoki ott találta a grófnét a szobájában. Reá várt az egyedül volt.

A vén szerelmes mingyárt odaborult a lábaihoz a szép hölgynek, s hogy szerelme valódiságáról meggyőzze, oda rakta le a láb zsámolyára a magával hozott aranyterhelte erszényt, a gyémántos nyaklánczot és a káptalan pecsétjével hitelesített végrendeletet.

– Ez mind a tied, szerelmem, ha engemet jól fogadsz.

– Keljen fel kegyelmed, s bizony jól leszen fogadva; monda neki a szép Izabella.

Erre a szóra oly hevesen pattant fel térdéről a szerelmes öreg, mint valami evetke.

Az átelleni falon volt felfüggesztve Homonnai János képe életnagyságban, és mellette a feleségeé. A kettő között pedig volt köszörült üvegrámában egy szép velenczei tükör.

A vén sas odaállt a tükör elé s két lelógó fakó bajuszát kétfelé törülve, s így gyönyörködve a maga szépségében, hetyke szóval mondá:

– No hát Homonnai János gróf uram! Melyikünk hát a szebb legény?

… – Még mindig én vagyok az! vászolt neki az arczkép, s azzal félrenyilt, mint egy szőnyegajtó, s kilépett a kép mögül maga Homonnai János.

Zurdokinak csak nyitva maradt a szája ijedtében. Ekkor vette észre, hogy milyen nagy csúfot űztek a boncsokos fejével.

Homonnai gróf pedig nem sokat leczkézett vele; hanem megfogta hátul a nyakravalóját s kitaszította abba a terembe, a hol a vendég urak tánczoltak.

Azok bámulva látták a házigazdát is, a vendég urat is ilyen ép egészségben közöttük megjelenni, még pedig a grófné szobája ajtaján keresztül.

– Ime uraim, kiálta csufondárosan a gróf. Nézzék ezt a vén kecskét, a ki az én kertembe akart beszegődni kertésznek.

Erre a szóra rengeteg hahota fogadta a pórul járt szerelmest, a kinek szeme-szája koppant a drága falattól.

Zurdoki azonban a milyen nagyon meg volt ijedve a gonosztetten kapatás perczében, mikor a kicsufoltatást hallotta, egyszerre dühbe jött. Meglátta az apródját a teremben, a kire az asztalnál letett kardja volt bizva; oda kiáltá azt magához s elkapva tőle a kardot, szembeszállt Homonnaival, keményen rátámadva:

– Szégyen gyalázat ez kegyelmedtől: kelepczébe csalni egy főnemest s a saját házánál csuffá tenni a vendéget! de ezzel nem fog kend eldicsekedni senkinek, gróf uram. S ha kend csinált az én kedvemért lakodalmat a házában: megszerzem én azt még egy torral. Kard – ki – kard hát!

Homonnainak nem volt más szándoka, mint hogy országszerte csuffá és gunytárgyává tegye a vén kéjenczet, a mi annak legnagyobb büntetés lett volna. Azért nem is hozott magával semmi fegyvert. A mint azonban Zurdoki kardot rántott és őt bajvívásra hívta, ő is előkiáltá az apródját, a ki a kardját őrizte s önvédelmére ő is fegyvert fogott. A vendég urak helyet csináltak számukra a tánczteremben. Mindenki rendén valónak találta, hogy ily sérelem fegyver által legyen megtorolva s senkisem igyekezett őket kibékíteni.

Legelőször a dühös Zurdoki vágott hozzá a grófhoz s bizony kemény csapás volt az; csakhogy nem jól számította ki a kardja hosszát, a fegyver hegye csak a gróf skófiummal himzett sárga csizmaszárát hasította végig s aztán belevágott a pallóba. Ellenben, a mit Homonnai mért neki oda egyet a kardjával, az elég volt neki útravalóul a más világra. Ott lehelte ki gonosz lelkét a boszúálló férj lábainál.

S a jelenlevők mind azt mondák, hogy úgy kellett neki! bár Homonnai egy esztendővel hamarább ontotta volna ki a vérét! Ne biztatta volna fel a nagyfejedelmet szerencsétlen hadjáratára, ne juttatott volna annyi jó magyar vitézt siralmas tatár-fogságra, két országot tűzzel-vassal elpusztíttatásra.

Izebella grófné pedig mikor meghallá, hogy a férje megölte Zurdokit, ezt mondta rá:

– Kár, hogy csak egy élete volt! Csak a szegény Mikhálom véreért fizetett meg: a Kalondai Bálintéval még adós maradt!

És azután jöttek a nőcselédek, forró vízzel felmosták a pallóról a vért, szőnyeget húztak föléje, a házi úr az alatt a vendégeivel kisétált a kastély kertjébe, ott azoknak elmondá mindazon szomorító történeteket, a miknek okozója a vén kéjvadász gonosz ösztönei voltak, egész a legujabb cselszövényeig, melylyel magát a grófnét akarta elcsábítani. Bizonyságul mindjárt elő is mutatta a csábítás eszközéül használt ajándékokat és végrendeletet, a miket azonnal átadott a protestáns püspöknek, ki a szertartást végezni jött ide, hogy fordítsa azt a pataki kollégium hasznára. Úgy sem adott életében Zurdoki erényből egy polturát sem iskolára, vagy egyházra; a bűne forduljon hasznára a szent czélnak.

És mikor visszatértek a tánczterembe, s rázendültek a hegedűk és sípok, olyan jó kedvvel tánczolt a vendégsereg ugyanazon a helyen, a hol Zurdoki vére kiomlott, mintha semmi se történt volna.

S bizonyára az a legnagyobb büntetés, ha valakit már a halála után egy órával úgy elfelejtenek, hogy senki se beszél róla többé.

* * *

Szomorú vége lett a szegény nagyfejedelemnek is ez eset után. Egyik országból a másikba üzetve, mindenütt nyomort, pusztulást hagyva maga után, elvégre egy elkeseredett ütközetben ő maga az ellenség lovasai közé rohant s ott keresztül is vágta magát vitézül; de annyi sebet kapott, hogy azokba belehalt. Rossz tanácsadói nélkül, a kik nagyravágyását felizgatták, jó fejedelem és boldog ember lehetett volna.

* * *

A Simplex, a kinek egykorú naplójából állítottuk össze ezt a történetet, melynek eseményei mind az elbeszélő által szemmel látott való tapasztalatok, ez eset után a padisa által új nagyfejedelemnek kinevezett Barcsay szolgálatába állott, s azt elkisérte törökországi útjába is. Legutolsó naplójegyzetei Sztambulból szólnak. Hová lett? mi volt az igazi neve? azt nem tudta meg senki.