← Table of contents
Szép Mikhál

HARMINCZADIK FEJEZET.

Reading edition

(Meghlaatia leezen az kegiess olwaso, hogi ambaator giewniewrevseegess dolog az testi zeepseeg; aznban soc nagi vezedelmeknec wermeiben sokakat az belevízen.)

Ez időtől fogva mindennapos volt a Bálint, hivatala folytán, az ezredeskapitány házánál; valamiként a városházánál is nagy vala az ő becsülete.

Mert veszedelmes idők jártak akkoriban ez ország felett. Az olyan három úr közé szorult városnak, mint Kassa, ugyan eszén kellett járni, ha azt akarta, hogy látszólag mind a háromnak eleget tegyen, de egyiknek se olyan nagyon, hogy a másik kettőt magára haragítsa.

A vallásháboru és a békekötés következtében Kassa a magyar fejedelem hatósága alá tartozott; a magyar fejedelem pedig Erdélyben székelt, annak a fennura pedig a török szultán volt. A török szultán egri és váradi basái pedig, ha eszükbe jött, egész Kassáig, Tokajig elportyáztak, akkor aztán a kassaiak nem várták, míg az anglusok meetinget fognak tartani elszörnyedésük kifejezésére a Magyarországon elkövetett török kegyetlenségek fölött, hanem lóra ültek, fogták a kardot, s ütötték az ő fejedelmök-fejedelmének a hadait: még pedig akárhányszor egy társaságban az ő ellenségeikkel, az osztrák császár magyar királyságához tartozó magyarokkal.

Ennélfogva nagy bölcseség kellett annak a megítéléséhez, hogy a sok átkelő jövevény között melyik a jó barát, melyik az ellenség? Kinek kell igérni, kinek valósággal ajándékozni is? Kit kell fenyegetni a veréssel, és kit igazában meg is verni?

Érkezett ezen időkben Kassára egy nevezetes uraság a «partium»-ból, a mit Erdély is, Magyarország is magáénak tartott: Zurdoki Belizárnak hítták. Valamelyik őse Havasalföldről került be, sok kincscsel, s fia is gazdag ember hírében állt.

Zurdoki nagy fastussal jelent meg Kassán. Azt mondta, atyafilátogatni jön Homonnai grófhoz, kivel anyja után rokonságot tartott. Egész udvart hozott magával: lovászt, csatlóst, iródeákot, káplánt, szakácsot, vadászokat, peczért, bohóczot, czigányzenészt, solymárt, hajdút, kengyelfutót, inast, apródot, kocsisokat: szerét-számát nem tudta az ember a pereputyjának. Homonnai gróf kastélyában akkora helyet elfoglalt, hogy az alig tudta magát a vendége miatt valahol meghúzni.

S egész ittléte alatt volt hegyen-völgyön lakodalom.

Zurdoki Belizár a hatvanas éveken túl járt már; hanem azért erkölcs dolgában még mindig nem állt valami jó hirben. Anynyi mindenféle felesége volt, kivel jobb kézre, bal kézre megesküdt, kitől meg elvált, hogy maga sem tudta, hogyan következnek egymás után? s igen csekély becsülete volt előtte az asszonyoknak. Azt hitte, hogy nincs olyan nő, a kit fényes ajándékokkal meg ne lehessen venni, csakhogy az egyik drágábban tartja magát, mint a másik.

Pedig jó maga sem járt ott, a hol a szépséget osztogatták; széles satyr-ábrázatja volt, bajuszára konyuló veres orral; feje, akkori erdélyi divat szerint, simára volt borotválva, csak a tetején meghagyva egy őszbecsavarodott boncsok, mely ide-oda fityegett, ha a fejét mozdítá, a bajusza is kétfelől törökösen aláeresztve, nem pedig szépen magyarosan felfelé sodorintva. És hozzá még potrohos is volt.

S még is azt akarta elhitetni, hogy ő olyan szeretetreméltó férfi, a ki nem talált még olyan asszonyt, a ki neki ellenállt volna, lett légyen az bárminő fiatal és szép, és előkelő.

Hogy Homonnai Izabella grófné körül is pulykakakaskodott, azt mindenki észrevehette, de a gróf világért se tett érte szót; sőt inkább nagyokat nevetett rajta a grófnéval együtt, a ki tréfát űzött a vén udvarlóval, és mindent elmondott az urának.

Egyszer nagy dáridót rendezett a kastélyban a vendég úr, a melyre mind a saját ezüst-neműit hozatta el pompául s meghivta a lakomára a város minden előkelőit.

Bizony legszebb volt akkor is az egész társaságban a szép Mikhál. S minthogy legegyszerűbben volt öltözködve, annál jobban kitünt a szépsége. Még a grófnénál is szebb volt. Azt a természetes bájt, azt a mosolygó szemérmességet nem tudná utána csinálni senki, a kivel az vele nem született; gyönyörű szép kontybacsavart haja büszke alázattal hordá azt a csipke-főkötőt, a mi jelvénye annak, hogy e szépségnek már «ura» van.

Hej, hogy beleakadt a szeme a szép tüneménybe a vén szerelmesnek! Mint mikor pajkos pásztorfiúk darazsat füstölnek ki csóvával a faoduból s egyszerre lángot vet az egész pudvás fa!

Nem is nézett többet a grófnéra, mindig csak a szép várnagyné körül taposta a földet; pedig egy párszor a Bálint oldalba is ütötte könyökkel s ráhágott a lábára a sarkantyús sarkával quasi véletlenül.

Az asztalnál annyira kitünteté a szép Mikhált a szerelmes Zurdoki, hogy az egész asszonyi gyülekezet irigy suttogását fölkelté ellene. Kivéve közülök a grófnét magát, a ki csak nevetett a vén szerelmes feszengésén s gondolta előre, hogy majd megszégyeníti azt a szép Mikhál: a mennyi esze van!

Mikor asztal után az eddigi andalgó nóták és harczi indulók helyett rázendítették a zenészek a láb alá valót, a vendégek kivonultak a tánczterembe.

Az akkori magyar tánczok nem hasonlítottak a mostanihoz; a mit most csárdásnak, friss magyarnak neveznek, azt csak a falusi lakzikban járták. Az úri mulatságokon minden táncz lassú, méltóságos lejtésből állt, összevert sarkantyúk pengésétől kisérve, öszhangzó egymást kerülgetés s ismét összetalálkozásból, kéznyújtásból és vánkosra térdeplésből, vagy legfeljebb daczos férfias lábdobbantásokból s termetegyenesítő délczeg mozdulatokból; nem úgy, mint a mostani tánczok, a miknél az a systema, hogy az ember hogyan kaszálhassa le a szomszédjait a lábáról, s a tánczosnéjából hogyan csináljon szélmalmot. Jó volt az a régi «lassan járj» világban.

Kezdődött a tánczvigalom a «palotással.» Mint illett, magának Zurdokinak állt megnyitni a tánczot; ki is kegyúri hetykeséggel lépdelt a szépek-szépe: Mikhál elé, s selyemkendőjét eléje nyújtva, jelezé, hogy őtet választotta tánczoló párjának; a mi elég irigységet felköltő kitüntetés volt Mikhálra nézve, holott a grófné is jelen volt a tánczteremben.

A szép Mikhál azonban nem fogadá el a felé nyújtott selyemkendőt, hogy annak a másik végét tartva, megkezdje a palotást; hanem szerényen meghajtva magát, mondá mindenki hallatára:

«Bocsásson meg a kegyelmes uram: én csak szegény szolgálóleány voltam: nem tanultam tánczolni».

És minden szavában igazat mondott; mert csakugyan szolgáló is volt, nem is tanult tánczolni.

Zurdoki veres lett, mint a kanpulyka, e nem várt kosár miatt, s bosszújában aztán kikereste, hogy hol van itt a legcsufabb asszony? Ott volt a Fürmenderné: azzal nyitotta meg a tánczot.

És aztán az egész táncz alatt azon törte a fejét, a mit a szép Mikhál mondott. «Nem tanult tánczolni, mert csak szolgáló volt». Ej: a szolgálók nagyon jól tudnak tánczolni! És még is igazat kellett mondania; mert különben nem szégyenítette volna meg magát is, és a meghivó vendéglátót is. Micsoda nők azok, a kik valóban nem tánczolnak soha? Azok a protestans lelkészek leányai…

… A szép Mikhál tehát már egy nyomot elárult magáról az által, hogy nem tudott tánczolni. S a vén sinkorán, ha egyszer megkapta a szimatot, tovább üldözte a vadat.

Míg egyszer aztán a tilalmasban az orrára koppintottak.

A mi megint ekképen történt.

Mint már említve volt, Kassa városának egy szomorú epizódja következtében, a midőn a főbirója ellenség kezére akarta játszani a várost, rendkívüli elővigyázati intézkedések voltak téve, hogy jövőre semmi hasonló összeesküvés ne fonathassék. Ez intézkedések közé tartozott az is, hogy a lovas posta által hozott mindazon leveleket, melyek külső országból jöttek bárki czimére, hivatalosan felbontották s csak azután kézbesítették. S minthogy a magyar ember mindig szégyenlette a kémlekedést, nehogy a levél-felbontás ilyennek tünjék fel, azt a szint adták neki, hogy a pestis behurczolása ellen bontják fel a leveleket, hogy azokat vészrontó szerekkel megfüstöljék. Hanem bizony lemásolta azokat a füstölés alatt hevenyén a várnagy uram s aztán átadta a tartalmukat az ezredeskapitánynak, a ki ilyenformán ellenőrizhette, hogy az előljárók a háta mögött valami fondorlatot el ne követhessenek.

Zurdoki is kapott egyszer Kassán időzése alatt egy levelet külföldi kelettel; a mit felbontva és felfüstölve kézbesítettek neki.

– Dejsz silabizálhatták ezt kegyelmetek! szólt nevetve a főúr. Nem a kegyelmetek eszéhez való az.

Csakugyan furfangos egy epistola is volt az. Először is úgy összevissza forgatva benne a betűk, hogy azt mindjárt első látásra tudhatta az ember, hogy az cryptographia: titkos irás.

Bálint emlékezett rá, hogy a tudós tanár, Fröhlich Dávid sok más egyéb mestersége között a titkos irások megoldásának kulcsával is birt. Hátha a leányát is megtanította rá.

Közölte a levelet Mikhállal.

Mikhál csakugyan be volt avatva e titokba, s minthogy az akkori idők titkos irása csak igen kevés beavatott tulajdona volt, annálfogva igen kevés változtatással, egyenlő kulcscsal birt. Bálint a Mikhál által közlött kulcs segélyével az egész levelet könnyű szerrel kiabrakadabrázta.

De most következett a másik nehézség. Ez a levél olyan nyelven volt irva, a milyent ő soha se hallott. Hasonlított a némethez; de még sem az volt. Ismét Mikhálhoz kellett fordulnia, ha nem ismeri-e ezt a csodát?

– Hogy ne ismerném? Ez svédül van.

– Hát tudsz te svédül?

– Atyám megtanított rá; ő sokat levelezett a svéd királylyal, ki iskoláinkat segélyezte.

– Akkor fordítsd le nekem e levél tartalmát.

Mikhál megtette, a mi rá volt bizva s Bálint aztán a kibonyolított talánynyal sietett az ezredeskapitányhoz.

Hej bizony nevezetes dolgok voltak abban a levélben!

A mint Hamonnai gróf elolvasta annak tartalmát, rögtön indult Zurdokit a kastélya lakosztályában felkeresni.

– Úr uram! kezdé, le sem ülve nála; kegyelmed ugyan nem jóban töri a fejét itt minálunk.

– Hogyan? szólt Zurdoki, tréfára fordítva a dolgot; talán nagyon csapnám a levet egynémely menyecskének?

– Nem menyecskéről van itten szó, bátya, hanem hogy micsoda levelezésben áll kegyelmed a svéd követtel?

– No hát micsoda levelezésben állok?

– Ugyan elmondhatom, ha kívánja. Kegyelmed nagyfejedelme Rákóczy György.

– Az az, hogy mindkettőnk fejedelme, vágott belé Zurdoki.

– Még ma talán az; de holnap már nem az. Tehát II-ik György nem érve be azzal a szerencsével, hogy Erdélynek és tizenöt magyarországi vármegyének ura lehet, még nagyobb dicsőségre vágyik. Daczára annak, hogy megesküdött a rendeknek, trónralépésekor, hogy engedelmük nélkül semmiféle háborút nem kezd, még is most a lengyelek és svédek összetüzésénél elébb a lengyeleknek igérkezett el a svédek elleni szövetségre, s ezért jutalmul igértetett neki a tizenhárom szepesi város. Később a svédek fogták körül, s most kegyelmed által azokkal alkudozik, jutalmul kérve az egész lengyel királyságot, s hogy az osztrák császár helybenhagyását is megnyerje, odakinálgatja neki az öt tiszáninneni magyar vármegyét.

– Tagadom, hogy ez igaz volna! kiálta felpattanva Zurdoki. Ez mind csak szófia beszéd!

– Itt van a levél tartalma, a mit kegyelmedhez irt a svéd követ: méltóztassék! Mondá Homonnai, a levelet előmutatva.

Zurdoki csak elhült bámulatában.

– De hát hol vette ezt kegyelmed? Ki tud Kassa városában cryptographiát olvasni? Ki ért itt svédül?

– Hát ki más, mint a várnagyom?

– Az a mészároslegény? Az a kicsapott diák?

Azonban a világos irás szavait már nem tagadhatta el.

Ekkor aztán Homonnai gróf nagyon kemény szavakat mondott Zurdoki uramnak. Elmondá neki, hogy tiszta bolondság lesz az erdélyi fejedelemtől a lengyeleket megtámadni, szövetkezni a kozákokkal, a kiknek a barátságában nem lehet bízni: a lengyelek pedig jó szomszédaink. Van elég baja Erdélynek, Magyarországnak is: végezze azt, ne avatkozzék más ország dolgába. Csak az eddigi ellenségeinktől győzzük magunkat megoltalmazni, ne keressünk magunknak még újakat is. Utoljára sem lesz a bolondul kezdett munkának okos kimenetele. Nem fogja azt helyeselni a német császár sem, a kinek a lengyel szövetségese; még a szultán sem fog beleegyezni, s majd az lesz a vége, hogy Rákóczy György odaadja az öt vármegyét is; még sem nyer semmit; sőt még majd erdélyi trónját is elveszítheti.

Zurdoki, mint aféle bárdolatlan ember, mikor sarokba szoríták, gorombáskodással akart felülkerekedni; még ő akart a kert felől állni: visszapattogott, hogy ki meri az ő titkos leveleit elolvasgatni? s mi köze van a Kassa városi hadparancsnoknak a fejedelem elhatározásaihoz? maradjon a maga kaptafájánál s a magas politikát bízza másra.

– No hát azért is megmutatom, hogy van köze Kassa városának a magas politikához; vágott aztán oda neki Homonnai; s ha Rákóczy Györgynek tetszik magyar vármegyékért Lengyelországot csereberélni, Kassa városának tetszeni fog becsukni a kapuit és be nem ereszteni, a ki neki nem tetszik. Kegyelmedet pedig, úr uram, szivesen láttam mind e mai napig, mint kedves bátyám-uramat; de a mai napon túl, bizony mondom, hogy minden szekerébe helyre vannak téve a kerekek s kifelé vannak fordítva a rudak.

Ez már aztán nagy gorombaság volt! Felmondani valakinek a vendégszeretetet! Zurdoki nem is birta azt elnyögni ingyen. Kellett valamit mondania rá, a miben az epéjét kiöntse. Felfujta magát nagy dölyfösen s azt mondá Homonnainak.

– Gróf uram csak azért űz ki a házából, mert félti tőlem a feleségét.

Homonnai pedig fáin ember volt; a ki ha sérteni akart is, azt válogatott módon tevé.

– Van nekem egy könyvem, a mit kegyelmednek mindjárt elküldök, monda Zurdokinak. Abba ha kegyelmed figyelmesen beletekint, ki fogja belőle olvashatni, hogy én kegyelmedtől a feleségemet bizony nem féltem.

Zurdoki kiváncsi volt rá, hogy valjon miféle ördöngős könyv lehet az? Alig várta, hogy a hajdu áthozza. Finom maroquin táblájú kötés volt az, melyet midőn szétnyitott Zurdoki, nem talált abban egyebet – egy tükörnél. Ki olvashatta pedig belőle a czélzást, hogy ilyen csúf pofától Homonnai a feleségét nem féltheti.

A tükröt menten a földhöz csapta s még az nap egész retyemutyájával elköltözött Kassáról; felment a sárosi várba.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings