TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Melyben leraizoltatic, mill zewrniev naghi wezedelem leezen abbol, ha az azzoniaallat ninchen megeleegedwe az ew sorsaawal ees nem engedelmeskedic az ew hitews taarsaanac.)

A szép Mikhál még sem halt szörnyet erre a szóra.

Egy ideig azt várta, hogy a szive most mingyárt meg fog állani és nem ver többet és hogy az egész világ el fog sötétülni körülötte; még az ujjai hegyében is érezte azt a rémületet, a mi a szivét elszorította. Aztán visszatartotta a lélekzetét, azt hitte, hogy úgy is meglehet halni.

Aztán csak rájött, hogy a halált nem adják olyan könnyen!

Már mégis úgy kell lenni, hogy az a vajákos asszony valamit adott be neki abban az italban, a mitől olyan rögtön elváltozzék: valami varázsló szert; mert különben nem jöhettek volna ilyen gondolatjai; a miket nem csak magában, de az ágy szélére ülve félig öltözetlen el is mondott: talán a jelenlevő asszonynak, talán csak a láthatatlanoknak, talán csak a saját öt ujja hegyének, a mire az ajkát támasztá, a térdére könyökölve.

«Tehát mire való a bölcsek minden tudománya? A szentek mondásai. A horoscop. Az égi aspectusok! Hogy adnád te a kezedet, te! egy lelkész leánya, egy olyan férfinak, a kinek az apja vérben dolgozott? S ő is azt fogja tenni, a mit az apja. Örök vérontás munkájába temetnéd-e el az életedet? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni le! Mindennap érezni a vért annak a kezén, a ki megölel! Hozzá kötve lenni egy emberhez, a kinek a hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek az Ur életet adott, erőszakos kézzel leölje! Ah, csak juhok és tulkok véréről volt pedig szó!»

«Mire való tehát a bölcsek minden tudománya, ha így megeshetnek?»

«Az az önmozgó kutya nem hiába csóválta a farkát s öltötte a nyelvét egyremásra: tudta, hogy kutyahalál lesz ebből. És az élő bölcs ember nem tudta, hogy emberhalál lesz belőle!»

«De hát mire valók akkor az amuletek, a nyakban hordott talizmánok? mire valók a szentek karai az égben, ha ettől meg nem tudják őrizni a bennük bizó embert?»

– Hahaha! Kaczagott erre Babura Pirka; gyémántom! úgy van ám az, hogy több az ember a világon, mint a szent a másvilágon. Nem jut mindenkire egy, a ki gondot viseljen rá; ördög pedig minden ember számára van hét! Engem is így lopott ám el az uram hazulról. Azt mondta, mikor megkért, hogy timár. Én voltam a bolond, hogy meg nem kérdeztem, micsoda bőrből dolgozik? Hopp hirével! De sokszor megfizettem én neki ezért az egy csalásért.

Mikhál ránézett mereven. Nem értette meg azt a szót.

Pirka vállat vont rá.

– Nem öltözünk fel, rubintom?

– Nem! kiálta daczosan Mikhál s visszafeküdt az ágyba. Hol vannak az öltönyeim, a mikben idejöttem?

– Száradnak még. Nagyon nedvesek még. Meg is vannak tépve, össze kell ölteni.

– Várok rájuk, míg megkapom.

És megtette, hogy nem kelt föl az ágyból; nem vette fel azt a czifra gyászruhát magára, a mit a másik szerencsétlen asszony viselt valaha.

Nem is alkalmatlankodott neki egész nap senki. A ház népének mind a városban volt dolga.

Babura Pirka behozta neki az ebédet; de a hogy behozta, úgy ki is vitte. Nem evett ő semmiből.

Este későn aztán hazajött a férfi sereg: hallatszott megint a nagy ebvonítás, durva férfihangok; nehéz léptek a folyosókon. Csak a mikor az ő ajtaja előtt elment valaki, fogta elhaladó csoszogásra a lépésit; valaki azt suttogta az ajtó előtt: lassan járjatok, az asszony fekszik.

Ha fekszik, hát beteg; mindenki azt hitte.

A Babura Pirka meggyujtotta a mécset Mikhál szobájában, mikor beesteledett.

Hajh milyen boldog volt Mikhál, mikor ilyen estenden otthon a kis kamrájában elővehette a tudákos könyvet. Akkor nem volt egyedül.

Itt könyvek sincsenek.

Az éj beállt. Mindenki aludni ment már. Mikhál szobája felé óvatos léptek közelítettek.

Az ajtó felnyilt s belépett rajta Henrik.

Skarlátpiros dolmány volt rajta, aranysujtással kihánytatva; bogláros öv a derekán, még a könyökén is arany sallang fityegett, sárga csizmához feszes szarvasbőr irhát viselt a szárán, az is tele paszománttal. Nyalkább vőlegényt menyasszony nem is kivánhat magának.

A mint pedig belépett a szobába, Mikhál felszökött az ágyából; a medvebőrt termete körül csavarta s haragtól csattogó hangon kiálta:

– Ki mer idejönni? Ez az én uramnak az ágyasháza: a nagylétai lelkipásztoré! Másnak nincs mellettem helye!

Már úgy kell lenni, hogy a boszorkány adta bűvital változtatta meg így a Mikhál természetét; mert különben el se lehetne hinni, hogy a gyönge félénk teremtés, e szörnyü elhagyatottságában, ilyen szavakra mert volna fakadni.

S hogy ez valósággal varázslat volt, az onnan is bizonyos, hogy az a nagy erős ember, a kinek azt a gyönge teremtést engedelmességre igazítani csak játék lett volna, úgy megijedt annak eltiltó kezétől, úgy meghátrált villogó szemétől, hogy még csak szólni sem tudott semmit; de mint a leforrázott kutya, kioldalgott az ágyasházból, s elhordta a czifra zsinorós irhát.

Künn az ajtó előtt valaki elnevette magát, a ki ottan leskelődött volt: egy női hang; mire a férfihang fogcsikorgatva fujta ki az Isten nevét. – Az csak nem a létai lelkész volt?

De nem bizony! Hol van az már? A tegnapi éj, meg a mai nap munkája után be volt zárva Henrik előtt minden templomajtó: le volt törve előtte minden szent kathedrához vezető grádics.

A vén Vihodár gondoskodott róla, hogy a fia ne lehessen többé pap.

Mikhál egyedül maradt a maga kisérteteivel.

Vissza gondolt elmult leánykorára: az ártatlan örömökre, a mik közt napjai leteltek; a tanulmányokra, a mik másnak talán teher: neki gyönyörűség okozói voltak.

Hová lett minden öröm és tudomány?

A bölcs ecclecticusok, polyhistorok, encyclopædisták mit használnak most neki? erkölcstan, kertészettan, gazdasszonykodás! Itt nincs se erkölcs, se kert, se gazdaság.

Otthoni élete is zárdai lét volt; de mégis mennyország ehhez a pokolhoz.

S ha pedig arra gondolt, hogy milyen boldog lehetett volna akkor, ha annak adta volna kezét, a kit szivében szeretett, a ki nem volt tudós, de bizonyára becsületes, őszinte, igazlelkű és szerelmes: akkor igen rossz gondolatai támadtak.

Arra gondolt, mikor a hold besütött az ablaka kettős vasrácsozatán, hogy milyen jó dolguk van a boszorkányoknak, ráülnek egy seprűre s ki tudnak repülni az ilyen szűk vasrács között is.

Valjon gondol-e még ő rá elhagyott kedvese? Valjon meg fogja-e tudni valaha, hogy szivének választottja mily nyomorult sorsra jutott?

A mint így törülgetné sűrű könyeit: egyszer csak hallja, hogy megzendül oda alant az udvaron egyik kedves dala, a minek az a verse, hogy: «Amott kerekedik egy fekete felhő, Benne tollászkodik sárga lábú holló!» Tárogató síp fujta azt.

A tárogató siphoz akkor is kevesen értettek. Fortélyos egy hangműszer az: a ki nem ért hozzá, mikor belefuj, olyan hangot ad rajta, mint mikor a kutyának a farkára taposnak; de a ki kitanulta a módját, minden nótát a leggyöngédebb szívhez szóló hangokon tud eljátszani rajta: olyan hang az, hogy elfacsarja az embernek a szivét, s maga se tudja mért, sirva fakad rajta; azok a régi dallamok úgy hangzanak belőle, hogy az embernek eszébe jut tőle édes anyjának dajkadala s az édes apjának temetésén szólott ének, fáj ez jól esik amaz. Ha pedig megint más hangból veszi a hozzá értő a tárogatót s neki ereszti annak harsogó zenéjét, az meg oly hatalmas riadót ád, hogy két mértföldnyire fölveri a csendet, s felkölt minden érzést, a mi lángot foghat. Bátorság, elkeseredés, legénykedő hőség támad a szivekben. A ki azt hallja, azt hiszi, ott jönnek a Kárpátokról alá ujra honfoglaló ősei, s úgy érzi, mintha eléjük kellene mennie: hol a kardom? hol a paripám?

Harmincz évvel később a Rákóczy-hadjáratnak ez volt a lelkesítő hangszere. Azért annak az elmulta után a békeszerető kormány minden tárogatót összekerestetett az országban, nem külömben, mintha szakállas ágyu volna és összetörette. – Nagy ritkaságnak maradt meg egy példány a budapesti nemzeti muzeum számára: annak a fujásához is csak kevés ember ért már az országban.

De akkoriban is nagy tudomány volt az. Csupán Kis-Szebenben lakott egy tárogatós, a ki értett a betanításához. Esztendeig kellett nála szolgálni inasképen a tanítványnak, a kit felfogadott s az embernyi embernek aljas cselédi munkát kellett végezni, ruhát mosni, főzni és fát vágni, a míg felszabadította.

Azért beszéltünk pedig ilyen sokat a tárogatóról, hogy megértessük Mikhálnak azt a nagy örömét, a mi szivében támadt egyszerre, mikor ezt a dalt meghallotta.

Az atyja gyakran beszélt előtte egy korhely, kicsapott diákról, a kit a tanulók Simplexnek csufolnak, s a ki a dalaival sok kárt tesz a muzsafiakban, mert elvonja őket a tudományoktól. Különösen az a Kalondai minden korhelységét ennek köszönheti. Testi-lelki barátok együtt. Pedig a Simplex egy aljas ficzkó, a ki nem szégyenlett egy esztendeig a kis-szebeni trombitásnál inaskodni; most pedig eljár a nemes urak lakodalmaira, mulatozásira, így keresi a kenyerét. Elmegy ez az ország egyik végétől a másikig is, ha tivornyára van kilátás.

Ezt mind megszólásképen mondta el a professor úr a leányának; de milyen nagy vigasztalására szolgált neki most ez a tudomány.

Abból, hogy kedvencz dalait, egyiket a másik után, hallotta elzengedeztetni az udvaron, ilyen okoskodást csinált:

«Ha Simplex idejött, bizonyosan azért jött, hogy Kalondai küldte. Ha ittmaradt, bizonyosan azért maradt, hogy megtudjon felőlem valamit. Ha megtudja, mi sorsra jutottam, bizonyosan fölkeresi az ő testi-lelki barátját, és elbeszéli neki.»

S ez is vigasztalására szolgált.

Elhallgatta óra számra a szép holdvilágnál azokat az ismerős búskomor nótákat, a miket otthon a cselédei danoltak előtte, mikor meghallották az erdőn a tárogatót. (Mert az ilyen fehércseléd: mingyárt utána énekli a nótát, mihelyt a muzsikát hallja az utczán.) Maga is utána dudolta néha a «Hussz-nótát» aztán a «három száz özvegyasszony tánczát» (lengyelül a «tri szto Bdow tancz»); végződött a sor a «halott táncza» kisérteties dallamával.

Ezeket tudta a Simplex szépen fujni. Mikhál elhallgatta volna azt reggelig.

Reggel bejött hozzá a Pirka. Hozta számára a borlevest, jól megfűszerezve fahajjal, szegfűszeggel, szerecsendióval.

Mikhál a borleves szürcsölése közben azt kérdé haragosan Pirkától:

– Ugyan ki az az alkalmatlan ember, a ki az éjjel itt trombitált az udvaron?

Már kezdődött nála a ravaszkodás. – Mert ilyen az asszonyember. Ha szeretettel, gyöngédséggel bánnak vele, akkor olyan szelid, őszinte és igaz, mint a galamb. – A nyelve együtt jár az eszével. De hogyha bántják, üldözik, szorongatják, akkor ravasz lesz magától, mint a kigyó: senki se tanítja rá, mégis megtanulja. Elébb jár az esze, mint a nyelve s mást mond, mint a mit érez.

Tehát azt mondta, hogy ki volt az az alkalmatlan ember?

Tudta, hogy ha panaszkodni fog rá, csak azért is tovább itt tartják.

– Jaj, virágom! mondá a Babura Pirka. Füge-gyerek az! Az én trombitásom.

– S mikor viszik el innen a lelkek? kérdé tovább is boszusan Mikhál.

– Dejszen nem válik az innen meg egyhamar. Ha kergetnék, se menne. Nagyon jól mulat a legényekkel. Bált is csaptak az éjjel. A legények tánczosnét is hoztak: mindenik behozott magával egy házi komondort, azt két lábra állította, s úgy tánczolta vele a «kutyakopogóst». Ha ott lett volna, tündérkém, eldűlt volna nevettébe. Utoljára tiszteletül mindenik megcsókoltatta a tánczosnéjával a muzsikást. Hahaha!

– Disznó! szólt Mikhál, a saját száját törülve meg. Aztán még se megy tovább, a hol így bánnak vele?

– Dehogy megy mókuskám; ide van az kötve. Én belém szerelmes.

Mikhál aztán elgondolkozott rajta, hogy milyen erős lehet azoknak az embereknek a barátsága egymás között, a kiknek az egyike megteszi azt a másikért, hogy önkényt beszállásolja magát a bakó házába: nem irtózik annak vendége maradni, komázik a hóhérlegényekkel, bolondjává lesz a mulatságaiknak, eltűri maszatos tréfáikat, sőt még a házi boszorkánynak is udvarol; – csak azért, hogy hirt vihessen a barátjának a felől a nő felől, ki miatt annak a szive megfájdult.

A Babura Pirka ma sem hozta be Mikhálnak a viselő ruháit, a mikben idejött; az pedig ma sem vette föl a czifra gyászmezt: inkább azt mondta, hogy beteg és fekve maradt az ágyban.

Henrik pedig egész nap feléje sem mert jönni.

Sem ezen a napon, sem a másik napon. Várt, a míg Mikhál egyszer fel fog kelni.

Az pedig inkább nem evett egész nap egyebet levesnél, csak hogy azt mondhassa, hogy beteg és ne legyen kénytelen felöltözni.

És aztán éjről-éjre mindig hallotta azokat a dalokat az ablakán keresztül; mintha valaki biztatná a tárogatóst odalenn, hogy csak azért is fujja tovább!

Henrik ez alatt folytatta a maga mesterségét.

Hogy jobban beleszokjék, egész nap nem hagyták kijózanodni. Adtak neki nehéz komlóval készült sert, a mitől az ember feje elbutul. Enni pedig sok fokhagymát adtak neki, a mi az embert goromba pimaszszá teszi. Az a tudat maga, hogy az ember fokhagymát evett, elég arra, hogy magát minden finomság ellenségének tekintse. A durva tréfák, miket apja legényeitől hallott; a szenny és piszok megszokása; a nehéz mámor, a miből egész nap nem engedték kijózanodni, napok mulva annyira eldurvították a lelkét, hogy nem is lett volna képes egy olyan gyöngéd teremtéshez, mint Mikhál engesztelőleg közelíteni, hanem inkább megtanult trágár dalokat énekelni és versenyt káromkodni a többi csamangókkal.

Ha a nagytiszteletű úr látná most a vejét: azt hinné, hogy ez az a «homunculus», a kiből az alchimista kiszivattyúzta a régi lelket s újat fujtatott beléje.

Az, hogy a felesége kikergette a hálószobájából, semmi rendkívüli dolognak nem találtatott. Abban a században az asszonyok olyan szemérmetesek és tartózkodók voltak, hogy nem is lett volna illendő, ha az új házasok mingyárt az első napokban szerelmetes turbékoláson kezdték volna: sőt megkivántatott, hogy mikor a férj az első csókot elrabolja a felesége ajkairól, az asszony tíz körmének a nyomait ugyan elhozza az ábrázatján; nem különben, mintha párduczokat szelidített volna; s a mely asszony a mézes hetek elején ki tudta dobni a férjét egy párszor a hálószobájából, az nagy magasztaltatásra tarthatott számot.

Ahhoz is szokva voltak, hogy a szemérmes asszony, a ki rátartja magát, megvonja magától az eledelt; sőt úgy tesz, mintha megnémult volna az első napokban. Ez is a jó erkölcshöz tartozott. Csak azután, ha sokáig tartott az abstinentia, úgy, hogy az egészségi állapotot lehetett félteni, gondoskodtak annak eloszlatásáról. Az enni nem akarás ellen ürömlevelet dugtak az asszony csizmácskájába. Arra pedig, hogy a szava megjöjjön, a «békakorsócska» levelét mártották az italába (mivelhogy a béka a vizi állatok között az egyedüli, a melyiknek szava van).

Ha pediglen bűbájos megrontáson alapult volna a hitvesek közötti antipathia, ennek az eloszlatására semmi sem használt olyan bizonyosan, mint a «mandragora» gyökér, mely tökéletesen olyan, mint egy emberi alak, a két lábszárával, s szintén, mint az embernél, külön van a férfi, külön a nővirág. Azért az ilyen mandragora gyökeret szokták az egymástól idegenkedő házastársak vánkosába dugni, még pedig a hím mandragoráét a nőébe, a nő mandragoráét a férfiéba. Ezzel a mandragorával egész vásárt űztek a hegyvidékiek és csaltak is vele, mert a közönséges mirabilis gyökerét adták el helyette, a minek természetesen nem volt ez a virtusa. Ha nem használt a szer, akkor nem volt igazi a mandragora.

A Mikhál tehát még mindig megkötve tartotta magát, hogy se föl ne keljen, se föl ne öltözzék, se meg ne szólaljon, se valami ételnek nevezhetőt be ne vegyen.

Péntek napon azonban, mikor a Pirka belépett a Mikhálhoz, az erőset tüsszentett.

Péntek napon tüsszenteni annyit jelent, hogy ellenségünk diadalmaskodik rajtunk. Magyarázá neki a Pirka.

Azután meg észrevette, hogy az ablak vas táblái éjszakára nyitva voltak hagyva s azért megfeddé Mikhált: «az nem jó, ha valakire a hold rásüt, mikor alszik, mert mind kihúzza az ember szivének az erejét».

Azután azt is megsugta a Mikhálnak, hogy az ifju patronus ma teszi le a remekét!

Hogy mi lesz ez a remek? azt elgondolhatta Mikhál.

Az ilyen alkalomra minden legénynek egy szűknyakú üvegcse aqua vitæt szoktak inni adni, hogy erősebb legyen a szív tőle. A patronus maga olyan aqua vitæt használt, a mibe szarvas könyek voltak vegyítve és napraforgó virág harmatja, a mi Arnoldus de Villanova bizonyítása szerint olyan hathatós életerősítő szer, hogy a ki azzal él, talán soha se hal meg, a míg abban nem hagyja.

A Henriknek még azonkívül ezen a napon, mivel hogy egy idegen kutya megharapta a bokáját s nem lehetett tudni, hogy nem volt-e «rossz» kutya? a szokásos antidotumot be kelle venni, a mi az akkoriban oly nagybecsben tartott contrayerva pilula volt, a mit a sumatraiak találtak fel a boitinenga kigyó mérges harapása ellen. Lehet, hogy ennek is hevítő hatása volt a vérére.

Az is meglehet, a mint a tudósok mondják, hogy a vérengzés látása felkölti az állati szenvedélyeket, s a mely napon valaki vért ontott, azon leginkább hajlandó a szerelemre.

Mindezekhez hozzájárult, hogy ezen a napon este az öreg patronus nagy áldomást adott az egész legénységnek, a hol először sert, azután veres bort ittak. A legények is sokat kötődtek a Henrikkel: csufolták, hogy papucsvitéz, hogy a felesége a szögletbe szokta állítani s megdöngeti a guzsaly-nyéllel; fejébe ment a bor és a vér; a mandragora megtette a többit: mikor vége volt a dinom-dánomnak, odament a Mikhál szobájának ajtajára, neki vetette a vállát s betörte azt erőszakosan.

Reggel a szép Mikhál szeme alatt volt egy kék folt, a homlokán meg egy daganat; a nyakáról meg le volt szakítva az a drága amulet, a mit az anyja készített a pestis ellen, s a mit az apjától kapott nász-ajándékba.

– Minek vagy te már nekem? mondá az amulethoz beszélve; ha meg nem tudtál engem védelmezni? Mely pestisnek, mely döghalálnak akarsz még lenni elhárítója, ha ezé nem voltál?

Azután elővette a galambját, a mit magával hozott hazulról: ahhoz beszélt.

– Te vagy az oka mindennek! Miért fájt a szivem olyan nagyon miattad? Miért nem tudtalak megölni akkor? Fojtottalak volna meg; koppasztottalak volna meg; huztalak volna nyársra; téptelek volna szélylyel; most nem volnék itten. Már most eredj haza. Vidd vissza az amuletet. Kössük a nyakadba. Vidd el az atyámnak. Tégedet védjen meg az amulet az úton vércséktől, kányáktól, atyámat otthon az én keserű sóhajtásaimtól.

Azzal fogta az amuletot s a szalagnál fogva, melyen meglátszott, hogy nem leoldva, de erővel volt leszakítva a nyakából, felköté azt a galamb szárnyai alá. Aztán kinyitá az ablakot s szárnyára bocsátá a galambot.

A galamb egyet nevetett galambok módjára, aztán felrepült a magasba s Mikhál nem tudta meg többé, hogy mi lett belőle?

Hát pedig az lett belőle, hogy még az nap hazaérkezett Késmárkra, s a mint a nagy tudományú férfiú vastag könyvébe elmélyedve ülne, megzörgeté az ablakát.

Tudós Frölich Dávid professor csodálkozva bocsátá be az ablakán a szárnyas postát s még nagyobb lett megütközése, mikor meglátta annak a szárnyai alá kötve a drága amuletot, a minek a szalagja erőszakkal volt elszakítva.

A milyen bölcs volt és nagy mathematikus, ebből kiszámítá, hogy leányával nagy bajnak kellett történni.

Nem kérdezte aztán a jó tudós az égi jegyek aspectusaitól, hogy jó nap-e ez az útazásra? se karavánra nem várt, a kihez útazótársnak csatlakozzék; hanem rögtön fogta a botját és elindult egyes-egyedül gyalog, – felkeresni a leányát.

Azután hol gyalog, hol szekérre kapva, hol szamaragolva igyekezett egyenesen Nagy-Létára. Hite szerint ott kellett már lenni az új párnak.

Ott az özvegy tiszteletesné pedig nagy zúgolódással fogadta, hogy még színevilágát se látta az új papnak; a mi nagy hiba; az újszülötteket mind a szomszédba hordják keresztelni. Sőt, a mi még nagyobb sérelem, a mult heti lőcsei vásáron a protestans hitű gonosztevőket is a pápista barát kisérte ki a vesztőhelyre, a mi flagrans megsértése a linczi békekötésnek s kárbaveszése négy körmöczi aranynak.

A tudós úr innen Kis-Szebenbe ment. Kérdezősködött Henrik atyja, az öreg Kaczenreiter felől.

Soha senki sem hallotta ezt a nevet Szeben városában. «Vihodár»-nak hítták annak az apját is. Még a városi számadások rubrikáiban sem volt annak más neve, mint Vihodár. A fiáé is az lesz.

Az öreget kinevették a Kaczenreiterével. Azt mondták neki, hogy áprilisbe küldte valaki.

Nem akart tágítani. Sorba járt minden házat Szeben városában, keresve a vejét, meg a leányát s nem találta őket sehol.

Arra az egyre nem jött rá, minden tudománya és bölcsesége mellett, hogy abban az egyetlen egy házban keresse őket, a mely a városon kívül van.

De ugyan, hogy is jöhetett volna ilyen gondolatra?