TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

(Az holott elmondatic, mikippen nem mindenkoron keewaanatos zerenche az hatalmas vracnac taarsasaagaabann walo mvlatozaas.)

Annak pedig, hogy a szép és szerencsétlen Mikhál miért nem hallá többé a tárogató dalait az udvaron felhangzani, nem egyéb volt az oka, mint hogy a Pirka elküldé a Simplexet, hogy keresse fel azt a férfiut, a kit az ifju asszony szive szerint szeret, s a kiről annyit tudott volt, hogy a Simplexnek jó barátja.

Annyit ugyanis kivallott előtte a tárogatós, hogy Mikhál akarata ellenére adatott férjhez s mást szeretett igazán; de mint afféle németnek, a ki előre lát és soha sem hordja a nyelvén a szivét, mint a magyar, volt annyi jó dolga, hogy nem mondta meg a boszorkánynak az ifju valódi nevét, sem azt, hogy hová való igazán, hanem hazudott neki valamit mást. Hiszen, ha boszorkány, hát találja ki magától!

A gonosz Pirkának azonban elég volt ennyit tudni, hogy a szegény ártatlan teremtést megrontsa. Mert az ilyen boszorkánynak nemcsak azért jár az esze a fiatal asszonyok tőrbe ejtésén, mivelhogy ők maguk már lekötelezték magukat a Belzebubnak, hanem azért is, hogy a kit egyszer praktikáikkal megejthettek, azt azután kényük szerint kifoszthatják s azoknak a gyöngeségéből saját maguk duskálkodhatnak.

Az előre kapott nyolcz aranyból tehát négyet odaadott a Simplexnek utiköltség fejében, s utbaigazította, hogy merre menjen ki Sáros felé, minthogy a tárogatós azt állította, hogy Mikhál kedvese Erdélyben lakik.

A Simplex pedig, mind a mellett, hogy német volt, mégis jámbor igaz ember volt, s minthogy iskolákat is járt, jól tudta azt, hogy az olyan házasságot, melynek kötésénél csalás fordult elő, a consistorium meg szokta semmisíteni; már pedig itt világos a csalás, a midőn a kérő mint lelkész mutatja be magát, s kisül róla, hogy hóhér. Ezt akarta ő tudtára adni testi-lelki barátjának, a ki azután, ha kivánta, elválaszthatá lészen az asszonyt a csalárdul hozzákötött urától, hogy törvény szerint egybekeljen vele.

És annak köszönheté a Simplex, mivelhogy igaz úton járt, a maga csodálatos megszabadulását a legnagyobb veszedelmekből, a miktől semmiképen meg nem menekült volna, ha ő is olyan gonosz szándékból indult volna el felkeresni a Mikhál kedvesét, a milyenből őt a boszorkány útnak indítá.

Mert alig haladt valami egy óra járásnyira, a tárogatóval a hátán, abban a mély völgyben, a mit Farkasvölgynek és Bukfenczvölgynek is neveztek akkoriban, s a min oly keskeny út vezetett végig, meredek sziklák között, hogy két öszvér alig birta egymást kikerülni, a mint egyszerre csak eléje ugrik két marczona alak egy sziklahasadékból s baltát forgatva a feje fölött, azt mondja neki, hogy «megállj».

A jámbor tárogatós nem tudhatta, hogy mifélék, a kik megállítják? mert azon időben a vármegye pandurjai épen olyan öltözetet viseltek, mint a zsiványok, hogy azokat könnyen meglephessék. Fejükön magas báránybőr süveg volt; ingük fekete, mert zsírban volt kifőzve s aztán a kürtőben megfüstölve; az is derékban tüszővel leszorítva, ebbe handzsár és kalapács dugva; lábaikon bocskor, kezeikben puska és hosszúnyelű balta.

Az utonállók azt mondták a tárogatósnak, hogy várjon ott, a míg a többiek előkerülnek, majd azok aztán megmondják, hogy mi lesz vele? addig pedig ki ne nyissa a száját, mert főbe kóllintják.

Nem sokára egy füttyentés után előjött, a sziklákról leugrálva, hasonló négy marczona ficzkó, azok a tárogatóst közrefogták s intettek neki, hogy menjen velük.

Egy szűk sziklavágányon kényszerítették fölhágni, a mibe jobbról-balról emberi tudománynyal lyukak voltak vágva, hogy a felmászó kezével, lábával azokba kapaszkodhatott. Olyan volt az, akár egy kürtő. S helylyel-közzel nagyobbacska lyukak tátongtak a sziklafalból, a mikből félelmes morgás hallatszott elő. A kisérők biztatták a Simplexet, hogy semmit se féljen, medvebarlangok azok, az öreg medve szoptat ilyenkor: nem bánt senkit, ha nem háborgatják. Hanem szemközt találkozni csakugyan nem szeretett volna a Simplex egy szörnyeteggel, a ki talán még a zsiványnál is rettenetesebb teremtés, s a kinek ismerte azt a jó szokását, hogy mikor egy ilyen szűk úton összetalálkozik a hegy lakóival, azt szokta tenni, hogy két lábra emelkedik és az útban talált embert, nem is rosszakaratból, hanem csak játékból úgy átöleli, hogy megfulad a karjai között, a mikor a hegylakó nem is szokta védni magát, csak kirántja a kését, s a nyelével a tüszőjének feszítve, bevárja, hogy az ölelkező medve markolatig döfje a szügyébe. Így néha megmenekül az ölelésétől.

A mint a szűk sziklakürtő végét érte, egy tágas, köröskörül meredek szirtektől körülfogott szakadékban találta magát a tárogatós. Ez volt a rablók tanyája.

A meredek sziklák ormairól terepély fenyőfák borultak össze e völgy felett, mintegy mennyezetül s egy gránithasadékból vidám csorgó csergedezett elé, a minek két rovátkolt kő közé szorított zsilipje volt; ennek a czélját csak később tudta meg a Simplex.

Az első tekintetre bizony káprázott a szeme attól, a mit látott. Száznál is több rabló hemzsegett a sziklateremben. Csoportokban ültek a bográcsok előtt, mik háromlábú bakokra akasztva, rotyogtak a pattogó tűz felett. Egyik zsivány a szakács, a másik a bébillér. Ez aprította a juhhúst, amaz keverte a bográcsban, tejet töltve a húsra víz helyett s abba fahéjt, szekfűszeget, sáfrányt hintve marokkal, a mi igazi zsiványfényűzés. Mások meg a hordók körül ültek s azoknak a fenekén koczkáztak. Valamennyi nagyon halkan beszélt; senki sem kapkodott előre a bográcsba, s nem nyúlt a csapra ütött hordókhoz, a mikben ser, bor és pálinka lehetett. Nagy volt a fegyelem közöttük.

A sziklatér közepén málhakötegek voltak felhalmozva, minőket a kereskedők szoktak vásárra vitt kelmékből összehajtogatni; e drága trónuson ült a három rablóvezér.

Ők is épen olyan öltözetet viseltek, mint társaik; de azért mégis voltak olyan különösségeik, a mikről a Simplex sorban felismerheté őket, a népmonda szájról-szájra adott leirása szerint.

Az egyik vezér a Hafrán volt, ismeretes arról, hogy szereti a pompát: a mi abból állt nála, hogy a tüszője körül volt rakva felfűzött aranypénzekkel, s a kalapjának a karimájáról köröskörül csüggtek le a rozinoblék, az akkori divat szerint viselt füles aranypénzek, az ujjain is aranygyűrűk voltak, s a pallosának drágaköves volt a tokja meg a markolatja. A rabló óriási termete által is kitünt a többiek közül.

A második vezér volt a Bajusz. Ez magával hordta a nevét, hosszú bajusza volt, s annak a végére egy-egy arany rozinoble akasztva. Mikor inni vagy beszélni akart, akkor fogta a bajuszát s a füle mögé kanyarította.

A harmadik vezér volt a Jankó. Alacsony, szikár termet, a miből senki sem nézte ki azt a roppant erőt, a mi benne lakott. Olyan ugró volt, hogy álló helyéből fel tudott szökni másnak a vállára, sőt a vágtató ló hátára, a futó szekérre is felugrott a földről. Nem is győzte le még birkózásban senki, ha mindjárt maga Sámson lett volna is.

Erre is könnyen ráismerhetett a Simplex, a szájában tartott helleborusról. Köztudomásu volt Jankóról, hogy ő kora fiatalságától, mint Cambyses fia, hozzá szoktatta magát a helleborus-rágáshoz, a mi által azt érte el, hogy semmiféle méreggel el nem lehetett alattomban veszteni; másfelől meg oly méregerő volt a szájában, hogy a mely asszonyt megcsókolt, az rögtön elkábult, ha pedig férfival birkózott, s beleharapott annak a nyakába vagy az arczába, az rögtön holt emberré lett.

Most is ott volt a szájában a helleborus-gyökér, czafrangos levélbokrétájával kifelé fordítva. Ezen keresztül beszélt a Simplexhez.

– Mi vagy? Mi neved? Honnan jösz? Hová mégy? Kit szolgálsz?

A Simplex megerősíté a szivét, hogy bátran feleljen; mert a zsiványok előtt nagy vétek az, ha valaki tőlük fél s inkább megkegyelmeznek annak, a ki bátorságot mutat.

– Árva gyerek vagyok. Apám, anyám nem ismertem, Sziléziában születtem. Nem tudom minek kereszteltek? Társaim elneveztek Simplexnek azért, mert nagyon együgyű vagyok. Kézsmárkról jövök, a hol Mátyás mestertől trombitálni tanultam; megyek Sárosra, szolgálatot keresni valami nagy úrnál, a ki szereti a muzsikát, vagy valami toronyőrnél, a kinek segédre van szüksége.

A rablóvezér folyvást nézte a beszélőt merev, éles tekintetű szemeivel, s egyre majszolta a helleborust.

– Ha Kézsmárkról jöttél, akkor utadba esett a hámori kopanicsa. Láttad-e a Kopanicsárnét?

– Láttam. Gyönyörű szép menyecske.

A rabló szemei felvillantak erre a szóra.

– Az a menyecske az én kedvesem. Hát az urát láttad-e?

– Láttam. Csúf öreg ember.

– No, hát ha ismered, menj vissza még egyszer hozzájuk: megfizetem a fáradságodat. (Azzal büszkén a tüszőjére ütött, csakúgy csörgött benne a sok tallér.) Aztán mondd meg nekik, hogy mind a kettőjüknek van már egy a rováson. Az asszonynak is, az urának is. Az asszony a minap a lőcsei búcsúban, a mészárosoknál tánczolt a kis-szebeni juhászszal, jó méhser mellett, kivilágos kivirradtig. Az ura meg nem rég elvezette a hegyi utakon a hátunk mögött a kis-szebeni vihodár fiát feleségestől, a kikre fájt a fogunk. Hát mondd meg nekik, hogy nem sokára odamegyek hozzájuk. Aztán akkor az asszonyt jó kedvünek lássam; az urát meg sehol se lássam. Mert ha az asszonyt egyszer ajkán csókolom s az urát arczul harapom, ez nekik elég lesz. (E szónál kivette a szájából a helleborust a rabló, s a Simplex akkor látta, hogy annak a szája egészen sárga a növény nedvétől, s a mint nevetesre szétnyitá az ajkait, a két sor foga is egészen sárgának látszott, a mit borzasztó volt nézni.) Ezt hírül viszed nekik, trombitás, tudod? Most pedig velünk maradsz, eszel-iszol, a mennyi beléd fér, és aztán muzsikálsz nekünk, a hogy kifér belőled. Megfizetünk érte.

A szegény Simplex ugyan örült, hogy ilyen símán megszabadulhatott s még egy kis pénzkeresetre is volt kilátása. Igéré keményen, hogy elviszi az izenetet.

Ez alatt megfőtt a tokány a nagy bográcsokban: a rablók hozzáfogtak a lakomához. A megfőtt húst kiönték a bundára, annak a bőre volt az abrosz is, a tál is; a miről bicskával ettek. Hanem az iváshoz annál nagyobb pompával járultak. Arany, ezüst kelyhek, billikomok jártak kézről-kézre, miket templomokból, úri kastélyokból raboltak el s valahányszor egy rabló ivott, az mindig áldomást mondott egy felmagasztalt bajtársra, a ki a keréken, a bitófán, a vesztőkarón, vagy más ilyen szép halálnemével végezte dicsőséges pályafutását, s a felköszöntő aztán elmondta a többieknek a pajtás viselt dolgait: hány embert ölt? hány rablásban vett részt? milyen selyemkapczája, milyen úrasszony szeretője volt? s végezetül milyen bátran állotta ki a hóhér minden kinozását s nem vallott a társaira semmit.

A Simplexnek pedig tust kellett fújni az áldomáshoz.

Ivás közben aztán megjött a rablóknak a beszélő kedve. Elkezdtek saját hőstetteikkel dicsekedni nagy fenhangon; hogyan raboltak ki nagy utazó karavánokat, hogy ütöttek rajta uri kastélyokra, a mikben minden élő lelket más-más halálnemével irtottak ki, hogy töltötték tele a zsidó száját olvasztott ólommal s milyen torzképeket csinált az attól? hogy vallatták ki a gazdag fösvényből kincsei rejtekét kínzásokkal, hogy repesztették ketté, két fasudárhoz kötve, az elfogott pandurokat, s hogy gyújtották a templomot az odamenekült parasztok fejére? Mindegyik versenyzett a dicsekedésben, hogy nagyobb legyen a másiknál.

A Simplex már csak azért is egyre fújta a tárogatót, hogy ne legyen kénytelen hallgatni ezeket az ocsmány beszédeket.

A rablók őt is kényszerítették velük együtt enni és inni, s jó szerencséje volt a Simplexnek, hogy diák korában nagyon kitanulta ezt a tudományt s győzte az italt, különben még megártott volna neki. Jól tudta pedig, hogy minden szabadulása abban van, hogy birja-e még a tárogatót fújni, mint a hogy a mesebeli czigányról tudjuk, a ki azért hegedült a farkasoknak, hogy meg ne egyék.

E közben beesteledett, a sziklavölgyet csak az égő farakások világították még meg, a zsiványok valami fertelmes toporzékoló tánczhoz kezdtek, a mihez a Simplexnek, egy hordóra felállva, kellett fújni a toborzót; a tomboló alakok ordítottak, rikácsoltak, lövöldöztek s a baltáikat olyan ügyesen hajigálták ahhoz a hordóhoz, a min a Simplex állt, hogy az mind a hegyével állt meg a hordóban, leugrania pedig nem volt róla szabad. Olyan látvány volt az, hogy a pokolban sem látni mását.

A Havrán végre azt parancsolá a Simplexnek, hogy fújjon egy riadót a tárogatón.

A Simplex fújt neki egy riadót.

– Te pacholecz! harsant rá a rablófőnök, ez épen olyan riadó volt, a milyennel minket az ördög kastélyánál fellármáztak; nem te voltál az az ördöngös trombitás, a ki azt tette?

Fejébe ment-e már akkor a Simplexnek a sokféle ital? vagy úgy okoskodott, hogy a tagadásból még nagyobb baj következik, azt felelte e szóra, hogy «én voltam az!»

– No te ördög trombitása! ordított erre a Havrán dühödten, akkor ketté is váglak itt ebben a nyomban! Tudod-e, hogy az átkozott trombitálásoddal belekergettél bennünket a katonák torkába, s negyven pajtásunk ment a pokolba miattad? Veszteg állj a hordón, hadd hasítlak egy csapással ketté!

Azzal kihúzta a széles pallosát és két kézre fogta.

Hanem a Simplex sem vette tréfára a dolgot, leugrott a hordóról s odamenekült a Jankóhoz, a kitől legtöbb kegyelmet várt; az pedig éktelenül kaczagott s felkapva a puskáját, azzal fogdosta fel a Havrán csapásait, a miket az a szegény Simplex fejére mért, s a közben egyre nevetett, hogy a sárga szája és sárga fogai szétnyíltak bele, mint az oroszlán torka.

– Ugy kell nektek! mondá, visszaverve Havránt; minek ijedtek meg ötvened magatokkal egy szál trombitástól? Az én pacholeczémat ne bántsátok, mert ez az én izenetemet viszi a szeretőmnek, s a ki hozzányúl, azt én agyonharapom!

Erre a szóra aztán kiengesztelődött a Simplex iránt a dühös Havrán; de azt mégis követelte tőle, hogy a meztelen pallosán ugorjék keresztül; a mit meg is kellett neki tenni, akár volt ugráló kedve, akár sem, s minthogy ez a tréfa nagyon megtetszett a zsiványoknak, az egész csoport mind sorba követelte a tárogatóstól, hogy az ő pallosát is ugorja át, a mi a Simplexre nézve igen hasznos kommóczió volt ugyan anynyi evésre és ivásra, de végre is úgy belefáradt, hogy inkább lefeküdt a földre, s meghagyta magát csapatni a pallossal, mintsem azt keresztül ugorja.

Ez alatt a főfőrabló, a Jankó elaludt. Az a szokása volt, hogy egy ülő helyében tudott aludni rövid ideig; de az alatt oly mélyen, hogy semmi lármára fel nem ébredt.

A többi rabló is dülöngélt a sok italtól, ki erre, ki amarra.

Csak a Bajusz maradt józanon.

Az a regula volt a rablóknál, hogy vendégségeik alkalmával egyik vezérnek mindig józanon kellett maradni; az nem ivott mást, mint mézeseczetet vízzel keverve: ennek azután gondjának kellett lenni az egész bandára, mikor mind tele voltak a jóval.

Az idő éjfélre járt már, a hold feljött a sziklák mögül s levilágított a sötét fenyőfalombok közül.

– Pacholeczek! mondá Bajusz, most már vége a dinom-dánomnak. Készüljetek az odábbmenésre, hogy reggelig helyben legyünk.

Erre eloltogatták a tüzeket sorban.

Mikor aztán egész sötét lett, akkor elkezdtek egymás között csendesen tanakodni, hogy melyik tervezett kalandjukat hajtsák végre?

Az egyik tervük az volt, hogy az iglói országos vásárt fényes nappal megrohanják s a míg a városban tüzet támasztanak, az alatt a kalmárokat meg a városházát kirabolják.

A másik tervük pedig az volt, hogy egy földalatti titkos bejáraton a szebeni vihodár sasfészkébe belopózzanak, a hóhérlegényeket leöldössék, a vihodárt és a fiát élve elfogják s aztán mindazt a kínzást, a mit az társaikon kipróbált, ő rajtuk végig gyakorolják, a fiatal menyecskére pedig sorsot vessenek.

Sokáig nem tudtak megegyezni a választásban.

Végre mégis abban egyeztek meg, hogy elébb az iglói búcsút emelik el, a vihodár maradjon későbbre: ahhoz elébb a Pirka egyetértését kell megnyerni; külömben ez a boszorkány egymaga megfojtja rendre a támadókat.

Simplex mindezt hallotta és a fogai vaczogtak bele. Örült is neki, rettegett is, hogy ezt megtudta. Örült annak, hogy ezzel is egygyel több oka van kebelbarátját rávenni, hogy Mikhált szabadítsa ki e rettentő helyzetből; de rettegett, ha arra gondolt, hogy a rablók észreveszik, miként részeg fővel egy hozzájuk nem tartozó előtt beszéltek ki ilyen rémterveket. Mi lesz abból?

Szeretett volna belebujni abba a sziklába, a mihez hozzá lapult, hogy meg ne lássák.

Egyszer azonban a holdvilág, a mint magasabbra feljött, épen oda sütött, a hol ő állt, s a Havrán észrevette.

– Nini! Hát ezzel a ficzkóval, mit csináljunk, hogy el ne áruljon bennünket? S azzal gallérján fogva odarántotta a középre.

– Üssétek agyon, mondá a Bajusz.

A szegény Simplex nosza megijedt most, elkezdett könyörögni, hogy ne bántsák.

– Csitt, pacholecz! inté őt a Havrán. Igazi pacholecznek nem szabad könyörögni! Állni kell, még mikor a bőrét nyuzzák is. Ha sirva fakadsz, egybe meghalsz. Ember légy a talpadon, mikor előttünk állsz. Ne próbálj reszketni!

– Üssétek agyon! ismétlé a Bajusz, a ki egészen józan volt.

– Nem úgy lesz! szólt a Havrán. Megigértük a Jankónak, hogy nem öljük meg a trombitást. Jól is muzsikált a ficzkó: mulattunk vele. Leszolgálta a trombitájával, a mit vétett az ördög kastélyánál a trombitájával. Hanem azért még sem eresztjük el úgy, hogy bennünket elárulhasson a panduroknak, a míg innen odább nem álltunk. Azt teszszük, hogy levitetjük őt az útra, ott az egyik lábát eltörjük, akkor aztán nem tud odább menni. Reggelre majd megtalálják az utasok s felveszik magukkal. No úgy-e jól lesz így pacholecz?

De a Simplexnek sehogy sem tetszett ez az eligazítása a pernek: ő a lábtörésre sem akart ráállni.

– No no, pacholecz! biztatá őt a Havrán. Hát csak ne félj tőle olyan nagyon. Egy kis csonttörés: katona dolog! A juhászné az ut melletti kunyhóban zsindely közé köti lábadat, ráolvas és összegyógyul, hogy tánczolhatsz vele. Itt van nesze tizenkét tallér a gyógyítási költségre; ennél többet a vármegye se itélne meg, ha pörre adnád.

S már fogták kétfelől a szárnyait a szegény Simplexnek, hogy viszik lábcsonteltörni! a mikor kétségbeestében az a mentő gondolatja támadt, hogy engedjék meg neki, hadd fujja el a maga szerencsétlenségéhez a szomorú gyászindulóját. Ezt megengedték neki. Akkor ő odatartotta a tárogatója tölcsérét az alvó Jankó füléhez, s olyat trombitált bele, hogy az embermagasságra ugrott fel altából.

– Jankó bácsi! Ne hagyjon! El akarnak pusztítani! rimánkodott aztán a nyavalyás.

Mire a Jankó nagyot nyujtózva széttolta mellőle a körülfogó zsiványokat s aztán betakarta a köpönyegébe a Simplexet.

– Ne félj, pacholecz, nem hagylak bántani.

De a többiek mind rátámadtak.

– Bolond vagy-e? Szabadon akarod ereszteni? Hogy nyomunkba igazítsa a pandurokat? Most mind részegek vagyunk. Mikor elnyom az álom, itt lepnek bennünket. Vagy megöljük, vagy lábát törjük.

– Egyiket sem teszszük; mondá Jankó, hanem kifizetjük: – a ki úr, az fizet. Mi kell ficzkó? Látom, hogy rongyos vagy: kell-e posztó?

Azzal felnyalábolt egyet a málhakötegek közül, kibontotta. Abban skarlátposztó volt. Elkezdte mérni a karján.

– Nesze öt rőf posztó, mentének, dolmánynak; hozd elő te is Havrán a tiedet, mérj neki nogavicsához valót; te meg Bajusz adj hozzá a magadéból köpönyegnek valót.

Azok káromkodtak, mint a jégeső; de a Jankó nem hagyott nekik békét, míg az egyik törökzöld karasiából, a másik meg angolkék kamukából le nem szabott a számára öt rőföt.

– De hát már most adja vissza a tizenkét tallért, jegyzé meg igen következetesen a Bajusz; a mit a lábeltörésért adtunk neki.

– Nem urak! mondá a Jankó. A mi pénzt egy úr a muzsikusnak adott, azt az az úr vissza nem kéri.

– No nem bánom, hát akkor adj te is neki hat tallért, a hogy mi adtunk! erősködék a Havrán.

Ez meg a Jankónak nem akart sehogy a fejébe menni.

– Már minek adnék én neki, ha már ti adtatok neki.

– Akkor én eltöröm a lábát, mert én azért adtam neki.

A nyomorult tárogatós azzal akarta kettémetszeni a vitát, hogy visszakinálta a kapott tizenkét tallért; de ugyan majd megjárta vele; mert ez által megsérté a Havrán nemes büszkeségét, ki a fölötti haragjában ráfogta a puskáját s el is sütötte rá. Szerencséje, hogy lekapta a fejét, így csak a sipkáját perzselte meg a láng.

– Hát kinek nézesz te minket, te paraszt? A ki úr, az nem veszi vissza a muzsikustól a pénzét! Fizessen a Jankó is annyit, vagy agyonütlek.

Most a nyavalyás ide volt szorítva a nagylelküség és a kegyetlenség csapdájába, a melyből nem volt menekülés. A rablók feje körül hadonáztak éles baltáikkal.

– Ide hallgassatok! Én mondok valamit. Szólt végre Jankó. Ássunk ide egy mély vermet: abba beleültetjük a trombitást. Betakarjuk egy üres hordóval, azt körül leczövekeljük. Akkor aztán nem fogja látni, hogy merre megyünk el? Ma elalszik, holnap a baltával kiszabadíthatja magát a hordóból s odább mehet.

Ez a bölcs közvetítő indítvány mind a zsiványoknak, mind Simplexnek megnyerte a tetszését; azok ástak egy gödröt a földbe, abba a Simplexet beleültették, egy félfenekű hordót ráborítottak s lelkére kötötték, hogy ha az élete kedves, meg ne moczczanjon a helyén holnap reggelig.

Meg is fogadta az utasítást és azt nagyon okosan tette; mert mikor már minden elcsendesedett körüle: azt lehetett hinni, hogy a rablók mind eltávoztak, egyszerre csak egy lövés dördült el a közelében s a golyó keresztül lyukasztá a hordót. Ez figyelmezteté, hogy vigyáznak rá.

Nem is mozdult volna meg helyéből, míg egyszer az a veszedelem nem érte, hogy a verem, a melyben ült, elkezdett megtelni vízzel. A víz egyre nőtt, már a szájához ért; kénytelen volt felállni, hogy bele ne fuladjon. El nem tudta gondolni, hogy micsoda árvíz jöhetett ide rá a hegy tetején. Végre bátorságot vett magának kitekinteni azon a lyukon, a mit a golyó ütött a hordó falán s akkor látta, hogy az egész sziklavölgy egy vízmedenczévé lett, s abban semmi élő teremtés nincs már.

Azzal hirtelen kiverte a hordó oldalát, kimászott a locspocs közül s aztán mindjárt megérté a zsiványok egész stratagémáját.

Azzal az említett zsilippel elzárták azok a csermelyt, s aztán ennek a medrét használták fel menekülő útnak a tulsó völgybe, mely járható volt addig, a míg a patak a sziklavölgyet megtöltötte, s aztán, mikor a tó olyan magasra emelkedett, hogy túl csorgott a zsilipen, akkor megint szépen elmosta a medrében hagyott lábnyomokat.

A Simplex azonban nem sokat elmélkedett mindezek fölött, hanem hálákat adott a Mindenhatónak a csodatételért, melylyel őt e nagy veszedelemből kiszabadítá, s mely csak megerősíté benne azt a hitet, hogy üdvösséges szándék volt az, mely őt utra készté, s azzal igyekezett azon a kőbe vágott kapaszkodón, a melyen ide hozták, megint visszaereszkedni, a nélkül, hogy elmulasztotta volna az utbaeső medvebarlangba, az ott kisdedeiket ápoló medvenőknek szerencsés jó reggelt kivánni.

Azt természetesen nem tette, hogy visszatérjen a hámori kopanicsához, a szép menyecskének megvinni a Jankó izenetét; hanem annyit megtett, hogy egy szemközt jövő olajkárosnak elmondta a vele történt rémdolgokat, s azt felkérte a rabló izenetének átadására a kopanicsában, mely annak már utjába esett; s az olajkáros viszont szolgált neki egy jó tanácscsal; a mi abból állt, hogy a mint Sáros várába megérkezik, ugyan igyekezzék a hátán czepelt batyut feljelenteni a sindicusnál; mert a kirabolt kereskedők mindenfelé kihirdettették a kárukat, s ha megkapják és felismerik nála a lopott posztót, olyan dolmányt, nadrágot szabnak neki belőle, hogy holtig viselheti.

Szót is fogadott a jámbor Simplex s megérkezvén szerencsésen Sárosba, maga szolgáltatta kézhez a drága posztókat, a miért jutalmul adtak neki a kereskedők egy aranyat s aztán háborítatlanul útnak eresztették. A hogy ő mind ezt naplójában szépen elbeszéli.