ÖTÖDIK FEJEZET.

(Mely naghion rewvid lezen, ees nem igen kellemetesen fog befeieztetewdni.)

Az új házasoknak most már nem volt se lovuk, se öszvérük a tovább utazásra. Kénytelenek voltak valami jármű után látni, a mi őket Kis-Szebenig szállítsa.

A fuvaros, a kit rá tudtak beszélni, hogy vállalkozzék a Szebenig szállításra, mindenképen ahhoz kötötte magát, hogy szánba fogjon, azért, mert Praszkinóczon hó esett, s ott most szánút van. Kénytelenek voltak belenyugodni.

Simplex is kérte, hogy legalább a batyuját vegyék fel a szánra, hisz ő is Eperjesre igyekszik. Ő volt a legszerencsésebb, mert a hátán hozta minden motyóját, az övét nem prédálták fel a zsiványok.

Az is megengedtetett neki, hogy a szán mögött szaladjon: a maga könnyebbségeért belekapaszkodva a hátulsó saraglyába.

Szaladt ám addig, a míg a hóban tartott; de a mint előre látható volt, s a mit a paraszt sehogy sem akart elhinni, a hogy a hegy lábához értek, ott már elfogyott a hó, elkezdődött a sár: Simplexnek többször kellett a szánt tolni, mint felkapaszkodni rá, kivált hegynek fölfelé. Ketten kétfelől is tolták a szánkót a tiszteletessel, elől meg a paraszt húzta a lovakat kötőféknél fogva. Úgy kinlódtak szégyenszemre egy fakó szánnal a sáros úton.

Az utazó karaván mind elhagyta már őket, még a gyalogosak is. Jól ki is csúfolták. Ők maradtak leghátul. S késő este lett, mire megpillantották Szeben városának magasra kiemelkedő templomát, réztetejével s csupa kertekkel körülvett várfalait.

Az esteli Ave Maria harangszót hozta eléjük a szél. Biztató hang az annak, a ki otthon ül már békés tüzhelye mellett, de ugyan nem kedves szózat annak, a ki a falakon kívül rekedt; mert az angelus után minden kaput bezárnak, a hidakat felvonják, s többé semmi élő lelket, a ki testi alakban jár, a városba be nem bocsátanak.

– Künnrekedtünk; dörmögé a fuvaros, fejét vakarva. Hálhatunk már most valami kazal alatt! Mondtam, hogy ne vegyük fel ennek a garabonczásnak a batyuját, az volt olyan nehéz.

Pedig ha Simplex nem segít a szánkót tolni, még ennyire se jutottak volna.

– Csak haladjunk előre; biztatá őt komolyan a tiszteletes, ki maga gyalog ballagott a szán mellett, nem ült azon más, csak Mikhál.

A nap leáldozott már, vereslő fénye a Kárpátok csúcsain égett még; ide alant pedig az elsötétülő tájakból csak egyes dombtetőkön épült tárgyakat világított meg: a kulcsos város tornyait s aztán a falakon kívül egy magányos épületet, melynek még a fala és teteje is veresnek tetszett e világításban; csak a kéményéből kihömpölygő sűrű füst, az marad fekete.

A szeletjósló felhők ízzó veres barázdákra hasogatva kisérték a leáldozó napot s felriadt varjusereg szállt nagy károgással az erdőkből a város felé, előérezve a közelgő vihart.

Egy csapat varjú megszállt azon a szomorú épületen, a mi a veres házon innen egy dombtetőn épült fel; négy oszlop egy négyszögű falból felmeredve, s felül semmi tető, hanem négy vasrud, mely az oszlopokat összeköti, s minden oszlopból egy vashorog rug ki messzire; e vasrudakat ülték tele a varjuk. Sehol egy árva bokor a közelben, se fa, se emberi tanya.

Mi lehet az? kérdezé magában Mikhál.

A Simplex, meg a fuvaros a lovak fejét húzták előre; Henrik a szán mellett ballagott, s kezével fogta annak az oldalát, hogy fel ne düljön.

– Hová megyünk még? jajveszékelt a fuvaros. Ide kinn rekedtünk éjszakára. Nincs itt hová szállni. Elkapnak bennünket éjszaka a boszorkányok.

– Nincsenek boszorkányok. Monda Henrik szárazon.

– De bizony csak vannak. A Babura Pirka tudom, hogy csak az. Itt jönnek éjfélkor össze a…

– Hallgass; rivalt rá Henrik mogorván s nem hagyta neki végigmondani.

Azzal maga fogta meg a ló zabláját (mert úgy volt az szoktatva, hogy vezessék) s elkezdte letéríteni az útról.

– Panye! szólt huzódozva a fuvaros. Hová megyünk arra? Ott nincs már több ház, csak az az egy.

A felhőtűztől vereslő házra mutatott, mely kívül rekedt a városon.

– Odamegyünk.

– Őrizzen a Jézus Krisztus! rebegé a fuvaros. Az ott a Vihodár háza.

– Odamegyünk.

Azután odament a feleségéhez, betakargatta őt a köpenyébe, hogy meg ne ártson neki az esti szél.

– Messze van még az atyád háza? Kérdé gyöngéden a nő.

– Itt van már előttünk, felelt neki Henrik. Az én apám a «Vihodár»; – a szebeni hóhér…