HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

(Igenis ewrwendetes hir eerkezic wala: mellben wagion gonozaknac pvztvlaasa).

A Simplex leginkább azzal vette meg a Bálintnak a szivét, hogy elmondta előtte, miket hallott a haramiák tanyáján az ő szerelmesének elvesztésére terveztetni.

Nem mert neki mindent elmondani, mert félt, hogy nagyon megijeszti vele; sőt talán minden bátorságát el fogja veszteni, ha az igazat megtudja; hanem annyit felfedezett előtte, hogy a Kaczenreiter nem vitte el Mikhált a parochiába, melybe megválasztották papnak; hanem otthon maradt az apja kastélyában, a hol Mikhállal nagyon kegyetlenül bánnak; a rablók pedig előbb-utóbb el fogják azt pusztítani, akkor a Mikhálra rettenetes sors vár.

– Mit tegyek? uram Istenem! Mit tegyek? tépelődék a szegény Bálint.

– Nem tehetsz te ottan egyebet, édes jó pajtásom, monda neki a Simplex, mint hogy elhozod magaddal onnan a te kedvesedet.

– De hisz az Isten ellen való vétek lenne!

– Mégis megteszed azt! Csak gyere odáig. Csak egy szót szólj vele; csak meglásd, hát bizony azt teszed, a mit megmondtam.

– Isten megőriz talán e nagy bűntől.

– Én nem tudom. Én lutheránus vagyok: nem hiszem a prædestinatiot; te vagy a kálvinista: neked kell azt hinned. Neked kell azt tudnod, hogy mindaz, a mi veled történt és még ezután történni fog, meg volt előre irva egy nagy könyvben, a mi elébb iratott, mint a világ megteremtetett; a te akaratod nem változtat azon; s ha meg van rólad irva, hogy a hegy tetején halj meg: ha te nem mégy fel a hegyre, a hegy fog alád jönni. Én csak azt mondom te neked, hogy az első lépés után következik az utolsó. Ha arra szánod magadat, hogy meglásd régi kedvesedet, akkor nem hagyod őt el többé, hanem elhozod magaddal, habár az utadat két felől csupa akasztófák árnyékoznák is be. Ha ez nem lett volna felőled határozva, akkor maradtál volna otthon az anyádnál, s vetted volna el a Fürmenderék Katalinját.

Ilyenforma beszélgetések közt mentek mendegéltek a biztos országuton; ezúttal jól ellátva magukat tűzi fegyverekkel és pallossal, csákánynyal, hogy minden rongyos martalócz utjokat ne állja. Azoktól külömben biztosságban lehettek; mert nem a kassai utat választották, hanem a gönczit s a martalóczok a Hernád balpartján nem igen csaptak át, mert ott könnyen megszorították őket, ha a Hernád hirtelen megáradt: azt pedig sokszor megtette.

Ezen az úton tehát egész háborítatlanul elérkeztek Somosig heted napra Ónod várából. Somos pedig már az utolsó állomás Eperjeshez, a honnan az út letér Lőcse felé.

Itten már csak a rablóbandáktól kellett tartaniok, a mik azt a vidéket rettegésben tarták, s elébb ki kellett azt tudni, hogy merre tanyáznak most? mert sokszor megtették azt, hogy átmentek egész Lengyelországba, a hol szintén olyan szívesen látott vendégek voltak, mint itt.

A Simplex magára vállalta, hogy tudakozódni fog a rablók után a vásárosoktól, a kik legjobban szoktak értesülve lenni. Addig a barátját hátrahagyta a csárdában.

Mikor aztán visszatért hozzá: ragyogott az arcza az örömtől.

– Mondtam úgy-e, hogy szerencse fiai vagyunk! Nem burokban születtél-e te Bálint? Tele van a város gaudiummal. Mind a három rablóbandát elfogták. Rajta vesztettek az iglói búcsú ellen tervezett támadáson. Három vármegye összefogott, meg a császári katonaság: kiszorították őket a sziklaoduikból, mindenfelé elállták az útjaikat, utoljára a rablóknak elfogyott a puskaporuk: a ki el nem esett, megadta magát. Élve került kézre a hegyke Havrán, a kegyetlen Bajusz; kiket a társaik maguk kötöztek meg, hogy kegyelmet nyerjenek. Hanem a Jankó története még is a legcsodálatosabb. Annak a vesztét egyenesen én okoztam. Ezt nem birták kézre keríteni. Mikor már mindeniktől el volt hagyva, mindenfelé körülfogva, akkor egy fenyőfát levágott s azon, mint a paripán csúsztatta le magát a legmeredekebb sziklalejtőn, s aztán egy másik sziklameredélyen meg úgy felkapaszkodott, mint a vadmacska: a hova senki se mehetett utána. Hogy még is vesztébe rohant, azt csak asszonynak köszönheti. A hámori kopanicsárnénak megizente általam, én meg az olajkáros által, hogy mikor látja, jó kedvünek lássa, az urának meg, hogy sehol szinét se lássa. Az üldözés után egyenesen odamenekült a Jankó a szeretőjéhez. Az asszony nyájasan fogadta; vígan mulattak, nagy dáridót csaptak; egész éjjel folyt a bor a csapon s két dudás muzsikált felváltva a Jankónak: a két dudás kifáradt a muzsikálásban, de nem a Jankó a tánczban. Még délig is mindig ivott s veszett jó kedve volt. Akkor aztán marokkal szórta a pénzt a szájtátó parasztok közé, s a míg azok kapkodták a tallérokat, azalatt kiment a mezőre, s azt mondta, hogy a ki utána próbál menni, azt agyon harapja. Nem is volt senkinek olyan disznószíve, hogy utána merjen menni; csupán egy embernek. Az a kopanicsár volt.

A Jankó egész éjjel kereste, hogy megölje; ez pedig el volt bújva egy széna boglyában délig. Délben aztán előbújt a boglyából, s akkor ő indult el a Jankót keresni. Nem volt nála egyéb fegyver, mint egy kétágú, hosszúnyelű favilla, a milyennel ezen a vidéken a kévéket adogatják fel a karó hegyére.

Rá is talált a Jankóra, a mint ott feküdt a haricskában, kezét lábát szétnyujtva, aludt hanyatt. A kopanicsár odaillesztette a nyakára a kétágú villát s azzal egyszerre odaszorította a nyakát a földhöz. A veszedelmes rabló fejénél fogva volt leszorítva. Nem haraphatott. Mérges szája, az ő legveszedelmesebb fegyvere tehetetlenné lett téve. Hasztalan ordított, káromkodott; a kopanicsár vasmarka fogva tartá, míg a többiek bátorságot kapva, odarohantak s megkötözték. – Holnap végzik ki mind a hármat. – Azt megnézzük.