52. A király kisasszony megszabadítása.

Volt egyszer egy király s volt annak sok cselédje (gyermeke), és volt egy leánya ës s a leányát férjhez akarta adni. Odament egyszer egy tündér sárkány képében. Akkor lett egy forgószél, aval a leány felkapódott s a sárkány elvitte a maga országjába.

Nohát a szegény király, mikor hazament, hát a leánya nem volt. És azt mondotta a cselédjeinek ő, hogy a birtokának felét odaadja, a ki a leányát hazahozza. S ha ő meghal, az egész királyság maradjon rëa. De egy cselédje se mert megindulni, hogy megkeresse a leányt.

De volt a kertben az ablakja alatt egy égig érő fa. Ujan fa volt, hogy egy levélen elfért egy ország. És a királynak volt egy pásztorfiúcskája, aki a disznyókat őrözte s egyszer, amint őrözte a disznyókat, egy malaczka hëzzasúrolóskodott s azt mondotta neki:

– No te pásztorfiúcska, mindíg jó voltál hëzzám s jótét helyébe jót várj. Te mondd meg a királynak, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s neked csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát a bőréből. S te vedd elé a kicsi fészidet s aztán menj fel az égig érő fára, de csak addig menj, ameddig a hét rend bocskor s a hét rend gunya leszakad róllad. S akkor ott elérsz egy elényuló ágat s aval szökjél az elényúló ágra, és azon vagyon a sárkány vára.

És aval a malaczka a mások közi jutott.

Aval a fiú elment a király elejébe és azt mondotta, hogy:

– Felséges király, vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s nékem csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát s én felmënëk az égig érő fára.

És a király akkorát kaczagott, hogy majd elpukkadt. S azt mondotta az udvari bolondnak:

– Eztet a macskabékát fogadd el viczebolondnak!

S a fiú megharagudott erősen s azt gondolta, hogy bolond likból bolond szél fuj.

– Én csak azt mondom, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s hogyha én a királyleány nélkül visszatérek, akkor húzza a nyakamat a karóba.

Csakugyan a király le ës vágatta a csonkaszarvú bivalyát s csináltatott neki hét rend gunyát, hét rend bocskort. A fiú elvette a fészit, elindult az égig érő fára s egy nehány percz alatt úgy elveszett a levelek között, hogy nem ës látták.

Ő csak ment, mendegélt, míg a hét rend bocskor és a hét rend gunya elszakadt. Ott, a mint a kicsi malaczka mondotta, volt egy elényúló ág. A fiút Jancsinak hítták. Jancsi azt mondotta ott magában, mert az az ág éppen akkora volt, mind a karom s nem akart rëaszökni arra az ágra, mert gondolta magában: Ha rëaszököl, leesel s eltörik minden porczikád. De bizony végre azt mondotta, inkább eltöri a fejét ës, mintsem királyleány nélkül térjen haza. És rëaszökött az ágra és az akkorát döndölt, mint mikor egy kecskebéka esik a földre.

S akkor elindult. Volt ott erdő, mező, csak házakat nem látott. És ő ment, mendegélt, elért egy nagy palotát, a mely kakasfarkon forgott. Nekirugaszkodott, hogy felszökjék a terépekre, de nem tudott felszökni, mert sebesen forgott és levetette a földre. De aztán a terépbe belévágta a fészüt s úgy felment a palotába. És mikor béért a palotába, a királyküsasszony elejébe ment és a nyakába borult s azt mondta:

– Jaj, lelkem Jánoskám, hát hogy tudtál te idejőni?

Azt mondotta, hogy:

– Ne szóljon semmit a küsasszony, akkor eljő velem az édes apjához.

És akkor azt mondotta a királyküsasszony:

– Jaj, hallgass, Jánoskám, mert ha jőni talál a kilenczfejű sárkány, hát végünk lesz.

Jött is a kilenczfejű sárkány és azt mondotta, hogy:

– Hát miféle emberizing ez?

És azt mondotta a királyküsasszony, hogy:

– Feljött, hogy engemet szolgáljon, mert az édes apám szolgája volt.

Azt mondotta a sárkány:

– Majd meglátod, hogy nem fele kár, a mit megeszen, hanem egész. Menj, oda lenn a pajtában vagyon egy girhes-görhes ló és te mindig csak abrakot adjál neki, szénát meg zabot.

De mindig egyebet adjon, mind amit a ló kér. Mert az a girhes-görhes ló unyan volt, hogy szólni tudott.

Lement Jancsi és nyögött a szegeny pára, nem tudott felkelni a hídlásról. S azt mondotta Jancsi:

– Egyél, szegény pára, egyél.

S azt mondotta a ló:

– Jábo (hiába) kénálsz engem a zabbal, mert az én abrakom égő parázsa. Vasárnap, mikor a sárkány elmënyën a templomba, hát akkor te azt a kaszaj fát gyujtsd meg s attól én fel tudok kelni a hídlásról.

És Jancsi csakugyan meggyujtotta azt a nagy kaszaj fát s egy néhány lapáttal bé ës vitte a lónak. A ló, mikor megette, fel ës kelt, s kiment az udvarra és mind megette azt az égő parázsát. És Jancsi elbámult, mikor látta, hogy milyen szép lett a ló. Fémlett a szőre, mind a tükör. És még akkor bámult csak nagyon, mikor látta, hogy nem ës négy, hanem öt lába vagyon a lónak. A ló azt mondotta, hogy odalenn a pinczében vagyon egy nyereg s egy kantár és hozza fel. Jancsi csakugyan le ës ment s mikor kijött a pinczéből, felhozott egy nyerget s egy kantárt. S mikor az ajtón ki akart lépni, kijött a kilenczfejű sárkány.

– Megállj, te emberizing! Mégës átólhágtad az én szovamot!

A sárkány Jánoskának le ës akarta nyisszantani a nyakát, de azt mondta:

– Várj, igyunk egy kupa bort a bűneidért.

A sárkány fel ës hozott egy kupa bort a legjobból. Ittak s Jancsi mind kérte, hogy hagyja meg az életét. S a mikor elfogyott az a kupa bor, azt mondotta ez a sárkány:

– Nahát igyunk még egy kupa bort az én bűneimért ës.

S mikor megitták ezt a kupa bort ës, a sárkány megrészegedett s úgy aludt, mind a bunda. Akkor Jánoska kivette a kardot a sárkány kezéből s lenyisszentette mind a kilencz fejét. Akkor a karddal, a nyereggel s a kantárral kifutott az udvarra az ötlábú lóhoz s elbeszéllette, hogy ő hogyan járt a sárkánynyal. Fel ës szökött Jancsi az ötlábu lónak a hátára és csak azután kérdette:

– Hát hova mënünk, édes kicsi lovam?

– Mënünk az erdőre édes kicsi gazdám. Ott vagyon egy vaddisznyó, vaddisznyónak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátuja és abban az iskátujában vagyon a kilenczfejű sárkánynak az ereje.

El ës mentek s az erdőben jött a vaddisznyó elejükbe. Az ötlábú ló az ötödik lábával megrúgta a vaddisznyót és Jancsi a kardjával levágta a nyakát. S a vaddisznyónak a fejében volt a nyúl s nyúl fejében az iskátuja s abban az iskátujában úgy dongtak-bongtak a darázsok, mintha ördög bújt volna beléje. János aztot letette egy lapos kőre és egy másik lapos kővel úgy összetácskálta, hogy se iskátuja, se semmi nem maradt.

Akkor nyuguttan mentek hazafelé. S mikor hazaértek, elbeszélte a királykisasszonynak, hogy hogyan járt ő. S a királyküsasszony azt mondotta:

– No vagy ittmaradunk, vagy hanem hazamënünk.

S akkor jutott Jánoskának eszibe, hogy minyen félelemmel jött ide. Jánoska azt gondolta, hogy a királyküsasszony leszédül a fáról és ësszetörik minden csontja. S odalenn járt az udvarban s búslakodott, hogy hogyan menjenek haza. S azt kérdezte az ötlábú ló:

– Mért búsúlsz, édes kicsi gazdám?

Hogyne búsúlnék, mikor nem tudunk hazamenni.

S elbeszélte, hogy ő minyen félelemmel jött fel. S azt mondotta az ötlábú ló:

– Ne búsúlj semmit, mert én hazaviszlek.

És a királyküsasszony ësszeszedte minden kincsét s felültek az ötlábú ló hátára. S mikor felültek, azt mondta az ötlábú ló:

– Húnyjátok bé a szemeteket és egy percz alatt nyissátok ki.

S mán a király udvarában voltak. A király halálán volt, unyan beteg volt s mikor bémentek, felugrott s majd tánczra kerekedett. S unyan nagy lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országon nem volt párja. S a ki nem hiszi, járjon utána.

(Gödri Anna, Zajzon.)