35. Rogozsin király.

Volt egy igen-igen szegény czigány. De olyan szegény volt, hogy nem volt mibe öltöződjék, még a szeméremtestét ës rogozsinával takarta. Annak volt egy macskája. Nem volt mit egyenek, piliszkát csináltak, hogy ëppen élődhessenek. Na jól van, azt mondja a macska neki:

– Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet szerezzek neked.

De a gazda fogta a seprűt s elseprűzte, hogy:

– Mit akarsz te! Hova akarod hozni a fehérnépet, mikor látod, hogy magunknak sincs mivel éljünk, keverttel élünk.

No de a macska mégse nyugudt, azt mondta:

– Még ës én fehérnépet szokotálok néked.

Úgy Zajzonban, a hol a Gízel életje vagyon, mintha lakott volna egy király. No ő felkészül és el ës indul a macska, mint neki szokása vagyon, egy este. Mikor a zajzoni hídig ér, hát kűjjel felől vannak oan kőbányák. Ő meglátja, hogy egy nyúl ott vagyon. Azt mondja neki:

– Gyere velem – azt mondja a macska – ha többen volnátok, el ës vinnélek vacsorára tüktököt.

– Itt küjel százan vagyunk – azt mondja.

– No eredj, híjad őket.

Elmënyën, híja őket, s elindulnak mind a százan, vélle százegyen vannak. Mikor addig érnek, kaput nyit, bébocsátja, az egészet bérekeszti a macska.

No aval felmënyën a király az ablakba, nëzi, hogy néki mennyi vadat küldnek. Felmënyën a palotába (t. i. a macska) s kérdi a király, hogy ezt ki küldte. Ő hát, hogy a gazdája oan szegény volt, hogy a szeméremtestét rogozsinával takarta, Rogozsin királynak mondta az urát. Ők ott ketten beszélgetnek, de nem hoznak elő semmit egymásról. Aval hazamënën, s másnap megint elkezdi a gazdájának, hogy:

– Meg ne haragudjál, de asszonyt szerzek neked.

Aval megint elmegy, s mikor megint a zajzoni hídig ment, hát megint egy róka állt elejébe.

– Hoa mész, macska, te komám?

Azt mondja a macska:

– Ne késleld utamat, mert várnak vacsorára. Ha többen volnátok, elhínálak.

– Itt kűjel százan vannak.

– No eridj, hídd el őket.

Elhítta s együtt elmentek megint. Mikor odaértek, bébocsátotta őket, s azokat ës elrekesztette. Akkor felmënën megint a palotára, s jelenti a királynak. S kérdezte a király, hogy hát ki küldte ezeket. Akkor ës azt felelte, Rogozsin király. Elcsudálkozott a király, hogy miféle lehet az, hogy annak annyi majorsága vagyon, hogy százanként küldi neki. No akkor ott beszélnek, nagy szóba erednek ők együtt, és leánykéréshez fog a macska. Oda ës igéri a leányt, hogy oan módos (t. i. Rogozsin király).

Elmënyën haza s mondja a gazdájának:

– Ne haragudjál, hanem fogadj szót, a hogy én poroncsolom. Gyere most velem, én téged gazdaggá teszlek, feleséget szerzek neked jót.

Mikor megint elérnek a zajzoni hídig, most ki van töltve, de akkor ott egy nagy tófenek (így) volt. Hát azt mondja neki:

– Itt heveredjél belé, s én elmënyëk előre.

Elmënyën a királyhoz, s a királynak panaszkodni kezdi nagy szüve szakadva:

– Né, a mint jöttünk itt s itt, négy paripával, hintóval, az erdőben haramiákkal találkoztunk, a négy paripát s hintót elrabolták, Rogozsin királyt pedig a gunyájától megfosztották, levetkeztették anyaszűlt meztelenen, békeverték a tóba.

A király elborzadott, hogy mi történt vélle. Ijedtében azt se tudja mit mondjon. Egyszeribe mondja a szolgáknak:

– Fogjatok bé négy paripát a hintóba, s igazi vőlegény gúnyával elejébe kell menni.

Úgy ës tettek. Aval elmënyën a macska s azt mondja neki:

– Most a zajzoni hídnál mosdjál ki a mocsokból tisztára.

No odajő a kocsis, felöltöztetik űgyesen. No mikor odamennek a házhoz, letelepednek. Ámde a czigánynak sose volt ilyen ruhája, ilyen űgyibe való, hát nézegetni kezdi. Odamënën a macskája, de nem volt macska, mert most mán el volt változva, s azt mondja neki:

– Te ne nézegesd magadat annyit!

Azt mondja a király:

– Tám nem szereti ezt a gunyát?

– Abbizën szereti – feleli a macska – de neki otthon mind aranyos gunyái voltak.

Odamënën a gazdájához és esmég azt mondja:

– Te ne nézegesd magadat annyit, nehogy levetkőztessenek, s a se legyen rajtad, a mi van.

Nohát a leánykérés, lakoma, minden megtörtént az écczoka. Másnap már azon töri a fejét a macska, hogy az asszonyt hova vigyék. Elindul ő előre, s mikor az Eger alá odaér, ëppen a csordát kiűzték volt, s aval ijeszti a pásztorokat, hogy háború lesz, s mondják, hogy a marha a Rogozsin királyé s akkor nem bántja senki.

Aval ő fut elébb, a macska, s a magos marton ezelőtt az óriások ott tartózkodtak, s ott volt akkor egy szép vár. Azt mondja:

– Tű itt lakomáztok? Oan háború jő, hogy vesz a világ, oan csata lesz minyátt!

Aval rejteztek egyik ës, másik ës, hogy hoa bújjanak el. S azt mondja:

– Nem jól bújtok. Van itt egy rakás szalma, az alá bújjatok el.

Ő aztán elment s meggyújtotta, s ott égtek el az óriások.

Mán jő a nász, a hintók, hozzák a királyi asszonyt. Ő elejükbe kiáll s mondja nekik:

– Hajtsatok csak erre!

Odahajtottak, ott már fel volt tálalva minden, hogy éppen enni akartak az óriások, hát volt étel elégséges. No ott béhajtnak, letelepednek, jól lakomáznak ott együtt, mulatnak. No mán mikor a vígság eltelt, mindenki eltakarodott haza a szállására hazájába. Akkor a macskája azt mondja a gazdájájának:

– No látod, hogy én téged gazdaggá tettelek? De most én ës megérdemlem, hogy ennyi jót vélled megtettem, hogy temettess el pappal.

De mind a macskának szokása, hogy ő oan nërávás, ő felül az üszök farkára (t. i. a tűzben égő fahasáb végére) s ott eleresztette magát, hogy meg van dögölve.

Hát látja Rogozsin király, hagy a macska meg van dögölve. Azt kiáltja a király:

– Jöszte bé, te Jóska, hozd bé a vasvillát, ezt a macskát vesd ki a trágyára!

De a macska elhallgatott, meddig a kocsis eltakarodott onnat, úgy tette magát, mintha csakugyan meg volna dögölve. Aval bëmënen s azt mondja:

– Úgy-é, hogy én téged gazdaggá tettelek, s te azt fogadtad, hogy pappal temettetsz el éngem? No hát én ës teszem veled még, hogy a szeméremtestedet rogozsinával takarod!

Aval a gazdája átokkal felfogadta, hogy hűtlen nem lesz hëzza, s azt éri, hogy csakugyan megdöglik, vaj meghal, hát pappal temetteti el.

Hogy abban a községben nem kapott papot, a ki hogy oan állatot eltemessen, ment más községbe s hozott oláh papot, fizetett néki egy véka pénzt, s eltemette.

(Bálint Mihály István, Tatrang.)