13. Mátyás király és a székely ember leánya.

Mátyás királynak volt egy hű szolgája. És kiküldte, az országút mellett volt egy kő, és azt mondta:

– Minden embert, a ki az országút mellett jár, keríts oda, hogy a követ nyúzzák meg, mert a király poroncsolatja és a király akaratja.

Sok embert odakerített, de mindamennyi a vállát huzogatta, hogy:

– Mit csáljunk, hogy nyúzzuk meg?

Egyszer egy székely ember is ment arrafelé a leányával. Azt ës odakerítette a szolga, hogy segítsen a többinek. Egyszer azt mondja a leányocska, hogy ott szokotálnak:

– Apám, menj fel Budára Mátyás királyhoz, és mondd meg, hogy vétesse elébb a kőnek vérit, akkor majd megnyúzzuk.

Egyszer azt mondja Mátyás király a székely embernek:

– Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én elébb vétessem vérét a kőnek? Te furfangos ember!

No mondja, hogy egy leányocskája van, s ammondja. No hogy ammondta, adott neki két divót és egy csumó pénzt. Mondta:

– Vidd el ezt a leányodnak, ültesse el. Mikor azok a divók megnőnek, hát akkor jőjj fel hëzzám.

De hogy odavitte, a leányocska egyszeribe feltörte és megette a divót. No mondja a székely ember:

– No most neked adott Mátyás király bajt eleget.

Aval mind elterültek az emberek onnat a kőtől, mert nem kellett megnyúzni.

No egy idő múlva azt mondja a leány az apjának:

– No menj fel apám Mátyás királyhoz, és mondd meg neki, hogy mán kifejlődtek a divók. – E volt a két csecse a leánynak.

Akkor adott a székely embernek két szál kendert Mátyás király. Mondta, hogy abból a két szál kenderből csináljon főkötőt a királyi rëzëdëncziának. Esmënt adott a székely embernek egy csomó pénzt, és a székely ember azt a két szál kendert vitte haza a leányának, hogy csáljon főkötőt. És mondta a leányának:

– Most adott a király még bajt neked!

De a leány látott az udvaron két forgácsot. Felvette, mondta apjának:

– Vidd fel Mátyás királynak, és mondd meg neki, hogy csináljon abból a két forgácsból ësztovátát, csőllőt, vetéllő fát, akkor csinálok főkötőt abból a két szál kenderből, a mennyi kell.

Mondta a székely embernek osztág, mikor a forgácsot hëzzavitte.

– Mondd meg a leányodnak, hogy ha az ujan okos, akkor jőjjön hëzzám: se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha ujan szép arczulatja van, akkor meg ës veszem. – Mert Mátyás király akkor még nőtlen volt. – Hozzon ajándékot, s ne ës, köszönjön ës, s ne ës.

Egyszeribe a leány fogott egy verebet – az az ajándék – s mikor a királyhoz ért, akkor eleresztette. Meghajtotta magát egy kicsit, de nem szólt egyet ës. Az apjának volt egy nagy háló, abban ment a király elé. Az apjának volt egy szamár, annak megfogta a farkát és mind a szamár nyomán ment. Hát nem az az ország útján jött, hanem a szamár nyomán.

No mikor odaért a királyhoz és meghajtotta magát, az ajándékot megmutasztotta és el ës repítette a madarat. De nagyon szép fehérnép volt. Egyszeribe megcsókolta, kezet fogott, megmátkásodtak, meglett a nagy bál, ujan bál volt, hogy a Duna vize akkor vállott volt borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.

Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak. De egyszer lett egy sokadalom abban a városban, Budán. Amind a szekerek ësszegyuróztak, egy szegény embernek a kanczája nagyon csitkózó volt. Lefeküdt és megcsitkózott és egy más embernek a szekere alá nyomta ki a csitkót. Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kanczája megcsitkózott, ki akarta húzni a csitkót a szekér alól, de a kié a szekér volt, a nem engedte, azt mondta, hogy az ő szekere csitkózta. Felpanaszolták, hogy hogy történt a dolog, de azt mondta Mátyás király ës, hogy a szekér alatt volt a csitkó, tehát a szekér csitkózta és nem a kancza.

Úgy megbúsulta a szegény ember magát, no de kijőnek onnat a törvényházból, és ő bizony hallotta, hogy a királyné még okosabb, mind az ura, és szokotálja, hogy bémënën és kér tanácsot. Bémënën a Mátyás király feleségéhez és elpanaszolja a baját.

– Óh te szegény ember, látszik, hogy szegény ember vagy! – Azt mondja a királyné: – Menj el és keress egy hálót és egy gübülőt, a mint a vízben szokás halászni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban szúrjad a gübülővel, – és hogy halászszon a hálóval.

Úgy ës tett a szegény ember. És a király meglátta és behívatta, hogy micsoda szamár ember, hogy a homokban halat keres. Azt mondja a szegény ember:

– Bizony nincs, de a szekér aljának sincsen csitkó!

– Óh te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta ezt. No de nem baj, legyen abba, visszarendelem neked a csitkót.

De aval a király úgy megharagudott, hogy a felesége mért adott ujan tanácsot a szegény embernek. Bément a feleségéhez, mondta, eltakarodjék, a királyi életben a nap meg ne süsse többet.

Azt mondta:

– Nem bánom, el ës megyek, csak engedd meg, hogy a mit szeretek, kedvelek, el ës vihessem magammal.

Mondta a király:

– Azt jó szüvel megengedem.

Aval elköltözött a felesége. Tudta, hogy az urának olyan szokás van, hogy este lefekszik a paplanos ágyba és ott elalszik. Akkor négy emberrel odament, és a paplannak négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt ës oda, a hova ő költözött, egy bándoros ablakos házba. Mikor másnap mëgëbredëtt, és látja, hogy alig lát ki a bándoros ablakon, azt mondja:

– Mi az?

Azt mondja a királyné:

– Te megengedted, hogy elvigyem, a mit legjobban szeretek, hát elhoztalak magammal!

Esmënt megcsókolták egymást, és máig és ëlnek, ha meg nem haltak.

(Veres András, Pürkerecz.)