20. A három tanács.

Volt egyszer egy gazdag ember, és annak volt egy fia, de leánya nem volt. És az anyának segítsége nem volt, egy szolgáló leányt kellett tartani. És a leány, szegény, szép, de nagyon szép volt, és a gazdag ember fia nagyon megszerette. A szolgáló leány elterhesedett, és a gazdag ember nagyon megharagudott a fiára. Úgy se engedi, a szegény szolgáló leányt hogy feleségül vegye. De a legény azt mondta, néki az mindegy, mert ő a leányt szereti és feleségül elveszi. Az édes apja azt mondta, van az udvar széjin egy kicsi kunyhócska, aztot odaadja, hogy benne lakjanak, de egyebet semmit nem fog adni.

No a legény búsult, mert nem volt miből élődjenek. Hiába az apjának sok vagyona van, mert nékik nem ës volt mit egyenek. Kiment egy écczoka az udvarra, felsóhajtott az úristenhez, hogy vegye ki az ő feleségét az ő szüvéből, hogy ő menjen el vándorolni, keressen, hogy legyen miből elődjenek.

El ës ment húsz esztendeig. A királyhoz talált menni, és ott töltötte le a húsz évet szolgálatban. Mikor a húsz év letőlt, eszébe jutott az ő kedves felesége. Mindennap szomoruan ült az udvaron, nem volt semmi kedve. Mondták a többi szolgalegények a királynak, hogy:

– A mű szolgatársunk harmadnapja, hogy mindig oan szomorú és sír.

A király felhívta magához és felkérdezte, hogy mi oka lehet az ő szomoruságának. És ő megmondotta, hogy húsz éve, hogy eljött az ő feleségétől, és most eszébe jutott, és nem marad többet, hanem hazamegy, hogy lássa, hogy az ő felesége él-é, vaj nem. A király felhozatott egy kenyeret, azt kettőbe vágta, a belét kivájta és a kenyérnek a héját megköttette (valószínűleg nyelvbotlás: megtőttette helyett), egyet aranynyal, a másikat ezüsttel. S azt mondta a szolgának, hogy:

– Menj az istállóba és hozz ki egy lovat. Nem ës a legjobbat, nem ës a leghitványabbat.

És ő bément, kihozta a leghitványabbat. De a királynak nem tetszett ez, és a király maga hozta a legjobbat ki az istállóból. A kenyeret bétette az átólvetőbe, az egyiket az egyikbe, a másikat a másikba. (T. i. az átólvetőnek, a kettős tarisznyának egy-egy felébe.) Adott neki egy puskát és azt poroncsolta:

– No te hűséges szolgám voltál, fogadd el, ezzel én mëgjándékozlak. És fogadd meg az én tanácsomat. Mikor mész, menj az igaz úton, ne térj az ösvenútra. És a hol meghálsz, a hol háboruság van az életben (a házban) az asszony az urával, ott meg ne hálj, hanem keress a szomszédban alkalmatos szállást. Az estvéli haragodat hadd el reggelre, és a reggelit estvére. És azzal elbócsúzott.

A mint ment, találkozott két más utazóval. Mentek továrosságban együtt. A két utazó ember eltért az ösvenútra, de néki eszébe jutott a király tanácsa. Mikor mentek egy darabég, az ösvenúton, a két utazó embert a tolvajok megfogták és meg akarták fosztani. Azok kiábáltak, ennek híre lett, az erdőn keresztül vágott és rëok lőtt. Úgy futottak el a tolvajok. Akkor ez a két utazó ígért kétszáz forintot az ő megmentésükért. Ő megköszönte, de nem fogadta el.

Mentek aztán hárman együtt. Béesvéllëdëtt, mán meg kellett szállaniok. Egy vendéglőbe mentek, ott a kórcsomáros veszekedett a feleségével. A király szolgája nem hált meg ott és hítta ezeket ës. Ezek azt mondták:

– Itt mán mű meghálunk.

A király szolgája a felső szomszédba ment szállásra. A kórcsomárosnéhoz a pap járt. Nagyon örvendett a kórcsomárosné, écczoka kimentek a pappal, elbeszélték együtt, hogy öljék meg a kórcsomárost s tegyék a kést a két utazó átólvetőjébe s úgy azt mondják, hogy ezek a két utazók ölték meg. De a király szolgája mindent hallott, mert écczoka kiment az udvarra sétálni. A sziny (kocsiszin) alatt volt ez a beszéd, s ő egy hasadékon keresztülnyúlt, a papnak a rókját keresztülhúzta, s egy darabot kivágott. Azt gondolta magában:

– Erre nékem szükségem lesz még.

Úgy ës lett. Reggel zaj kerekedett: a kórcsomárost megölték. Az utazókat elfogták, hogy ők ölték meg a kórcsomárost. Elvitték a bíró elejébe és felmondták az itéletet, hogy őket fel fogják akasztani. A király szolgája ës felkérte, hogy őt ës megengedjék, hogy látására odamenjen. Oda ës ment s felmondta a bírónak, a mit hallott. A bíró odahivatta a kórcsomárosnét és a papot. A pap ëszre se vette, hogy a rókjából ki van vágva. Mikor felhítták, ők tagadták, hogy nem igaz, mert a két utazó ölte meg, annak találtatott az átólvetőjében a két kés véresen. Akkor a király szolgája kivette a róknak a darabját, és a bírósággal megnëzették, hogy éppen talál a papnak a rókjához. Aval megszabadult onnét ës a két vándorló legény. A papot és a kórcsomárosnét felakasztották, és ők hárman elutaztak együtt. Ott ës igértek neki kétszáz forintot, de ő nem vette el töllik. A két utazó megköszönte a szüvességét, és ő eltért más útra, hazafelé.

A mint hazaért, hát bé ës esvéllëdëtt. Elment haza a feleségéhez, de nem ment bé, csak bénëzëtt az ablakon. A feleségének, terhes volt, mikor elment, és két ikergyermeke született és mindakettő fiú. A felesége kitaníttatta, egyiket deáknak (kántornak), a másikat papnak. Mán másnap reggel esketni kérték fel a két ifjút. Az anyjuk futott egyiknek, csókolta, futott a másiknak, azt ës csókolta. Ezt az ura meglátta. Bé akart lőni az ablakon, de eszébe jutott a király tanácsa, hogy az esvéli haragját hagyja el reggelre. S azzal leeresztette a puskáját és elment a szomszédba. Ott kért szállást, hogy kitudja, hogy az ő felesége micsoda fiatalokkal csókolódzik.

A szomszédban beszélték, hogy húsz éve, hogy az ő ura elment, s a fejérnépnek ikergyermeke született. Isten tudja, hogy nevelte fel őket apa nélkül. És most a szegény asszony azért csókolja, bólcsuzik töllik, mert holnap esketik fel az egyiket papnak, a másikat deáknak. Sajnálta, hogy meg kell válni töllik.

És kiváncsi volt ő ës elmenni az esketésükre. Reggel el ës mënën. Mikor megeskették őket, hazamentek. Akkor ő ës odament hëzzik és kérdette az asszonyt, hogy:

– Há magának hol a férje?

A nő elbeszéllëtte, hogy mióta elment a férje, semmit nem tud felölle. A férje kérdezte:

– Megesmerné a férjét, ha meglátná?

Az asszony azt mondta:

– Meg, mert egy légy van a hátán.

Akkor az ember kirántotta az ingét a nyakába, és az asszony mindjárt megüsmerte, hogy az az ura. Egymásra borultak, úgy sírtak örömükben. De az egyik fél kenyeret adta a gyermekeinek, az aranynyal, a másikkal ők élődtek. Nagy öröm lett az apjának, és nékik ës egymással. És máig ës élnek, ha meg nem haltak.

(Fejér Györgyné, Lőrincz Kata, Pürkerecz.)