14. A két aranyhajú gyermek.

Volt egy embernek két gyermeke, anyjuk mostoha volt. Azt mondja a felesége az urának, pusztítsa el ezt a két gyermeket, mert ő nem tartja. No az apja azt mondja:

– Vegyetek egy tarisnyát és menjetek akármerre, mert az anyátok nem akar az életben szenvedni.

No a gyermekek megkeseredve elindultak. Találkoztak egy őzecskével. Kérték, hogy nincs-é valami, hogy egyenek, mert ők megehültek, hogy vándoroltak. Az őzecske azt mondja:

– Igyál az én nyomomból s oan léssz, mind én, s azt eszel, a mit én.

A leányka nem akart inni, hogy ő őzecske legyen, de a fiucska ivutt, őzecske lett belölle, azt ett, a mit a többi őzecskék, ott maradott az erdőben.

No de a leány ment, vándorolt tovább, elért egy városba, ott elhítták napszámba, kendernyőni. Ott aztán, a mind a kocsik jártak, hát ő neki kivánsága volt arra, ha őt megvenné (elvenné feleségül) az a kocsibeli úr, hát ő szülne egy pár aranyhajú gyermeket neki. No jő egy királyfiú, s így szól neki:

– Végy fel király, végy fel kedves királyfiú, mert én megékesítem a te életedet egy pár aranyhajú fiúval.

Aztán felvette, elvitte az ő nagy királyi palotájára. Az asszony megterhesedett, s a királynak eljött az a rendelete, hogy menjen verekedésbe. Mikor aztán jött az üdő, hogy a terütől megmentődjék, hogy az asszony megszaparodjék, az ő anyja a hiuba igazította, hogy ott szülik bé (t. i. a kürtőn át) az első gyermeket, mert pogány volt. Az az ő anyósa két kupókölyköt vitt bé az anya alá, és az ő két aranyhajú gyermekét a ganyéba temette bé.

No immán a királynak nehezen esett, hogy ő oan társat vett, hogy kupókölyköt szült, és bétemette a földbe, és a két kupókölyök úgy szopott belölle.

A két gyermekből két szép fa lett, aranyas levelesen. Az a két fa a királynak mindig meghajtotta magát, és azért az úrnak az anyja levágatta azt a két fát, hogy ott ne legyen. Azt mondta, vágják le azt a két fát onnat, csáljanak ágyat belölle. De azt mondja a király:

– Ha az országnak a negyed részét adnád, úgy se vállanám meg a két fától.

De a királyné azt mondja, hogy meghal, ha le nem vágja. Nohát azt mondja (a király), hogy csináljanak hát ágyat belölle. Egyikbe ő feküdt, a másikba az asszony.

Igen, de az a két ágy éjjel örökké szóllott. Az egyik azt mondja:

– Hát neked nehéz-é?

Azt mondja:

– Nem, mert én az édes apámat tartom. Hát neked nehéz-é?

– Igen, mert én a gonosz nagyanyámat tartom.

Immán az ágyat elégették, és a deszkából kiszökött két szikra s lett belöllük két aranyszőrű bárányka.

Aztán az öreg asszony azt ës levágatta, mert azt látta, hogy a királyúrfi, az ő fia, azt ës nagyon szereti. Aztán az az öreg asszony, amind a báránykákat megnyuzatta, a belét kiküldte két szolgálóval a folyó vizére. De a leányoknak meghatta az asszony, hogy nehogy valamit elszalaszszanak belölle, bár annyit, mind az ujjam. De az egyik elszalasztott egy darab belecskét, csak annyit, mind az ujjam. Aztán a másiknak könyörgött, hogy szalaszszon el ő ës, mert nagy tilalom alatt voltak. Aztán a nagy folyóvíz odavitte, a hol a sok kövécs szárazon maradott, egy porondra.

Ott ők aztán, mert két szép aranyhajú gyermek voltak megint, kopaszon, csórén voltak a víz között. Aztán a hold meglátta éjjel, hogy ott két arany gyermek játszodik csórén. A hold, a mint hazament, az édes anyjának elbeszélte, hogy mit látott az éjjel. Aztán az édes anyja a holdnak kész volt, hogy megruházza bár két sapkácskával. Csinált ës mindakettőnek. A holdnak az anyja mondta a fiának:

– Én fiam csálok, de a nagyobbat add a küssebbnek s a küssebbet a nagyobbnak, mert ha édeseggyek, megcserélik.

S ők aztán megcserélték, mert okosak voltak mindakettő.

Most immán a nap látta meg nappal, hogy két aranyhajú gyermek futkos ott mezittelen, csak egy sapkácskában, és most ő mondta az anyjának, hogy csáljon nekik valami ruhát. Az anyja csált nékik két inget, egyet nagyobbat, s egyet küssebbet, s megporoncsolta a fiának, hogy a küssebbnek adja a nagyobbat oda, s a nagyobbnak a küssebbet, mert ha egytestvérek, megcserélik.

Immán a szél akadott rëik, hogy ott játszadoznak kopasz lábbal. Mondta a szél ës az anyjának, s a szélanya csált nékik küs papucsot, és a szél aztán béfútta őket egy faluba, egy városba. És a szél éppen oda fútta, abba a városba, ahol az apjuknak éppen vendéglése volt. Aztán jelentették a királynak, hogy milyen szép küs gyermek van, hogy ereszszék bé. És a király bé is hítta.

A gyermekeknek ennik adtak a vendégségben, és odaültette a király őket maga mellé. Aztán mondotta az apjuk:

– No fiuk, tü tudnotok kell valamit, valami beszédet, vaj mit. Mondjátok meg.

– Vaj igen, mondhatunk mü egy beszédet. Volt egy embernek két gyermeke, és mostoha anyjuk volt. Azt mondta akkor a mostoha az urának, hogy pusztítsa el a gyermekeket, mert ő nem tartja többet, stb., stb.

Csak azt a beszédet mondták el a királynak. És az édes anyjuk mindaddig örökké bé volt ásva derekáig az udvar közepébe, s a két kupókölyök mind szopta. A mikor mondták, a királynak az anyja kilencz párnán ült és mind egy-egy párna kifordult a feneke alól. Mind mondta:

– Ne mondd fiam, ne mondd.

De az apjuk mondta:

– Mondjad fiam, mondjad.

S megmondták. S a királynak a boszorkány anyját akkor kötötték ló farka után, a feleségét kivették a földből és máég ës élnek, ha meg nem haltak.

(Rab Kata, Pürkerecz.)