49. Szépmező szárnya.

Volt egy országnak egy fővárosa, melyben se a nap, se a hold, se a csillagok nem sütöttek. A király kihirdette, hogy a melyik fel tudja hozni a napot, a holdat és a csillagokat, azt fizet, a mit kiván.

Későre talált olyan embert a király, és végre mégis egy özvegy asszonynak volt három fia, s azok ajánlkoztak. A legküsebbiket hítták Szépmező szárnyának. Tizenhat éves volt és nagyon kemény legény. Az azt mondta, hogy majd fel fogja hozni. Elmentek a királyhoz, s a király adott hármuknak három lovat s pénzt az útra. Szépmező szárnya még kért egy mázsa aranyat a királytól és szekeret, hogy azon hozzák.

Hogy elindultak, a várkapuhoz értek. A vár kapusát hítták Ország kovácsának. Idős ember volt, és nagyon erős ember. A még csendesítette Szépmező szárnyát, hogy ne veszítse el fiatalságát ilyen korán, de ő nem hajtott arra. Azt mondja:

– Itt van ez az arany. A király parancsára addig főzze, míg én visszajövök.

Aval elindultak, mentek három éjjel és három nap. A harmadik nap estéjén elértek egy hidat. A hídon mikor menni akartak keresztül, Szépmező szárnyának a lova megbotlott.

– Hallod, – azt mondja Szépmező szárnya a bátyjainak – tovább nem megyünk!

S leszállottak, tüzet csináltak és lefeküdtek. Tíz órakor Szépmező szárnya felëbredt és kiment a hídra sétálni. A hétfejű sárkány, melyik a csillagokat hordozta, a híd alatt nyergelte a lovát. Felült a nyeregbe, alig ment nehányat, megbotlott a lova.

– Hí, kutya igya a véredet! Vaj tám érzed Szépmező szárnyának a szagát?

– Vaj érzed, vaj nem, de itt vagyok! – rikójtotta Szépmező szárnya a hídról.

Aval feljött a sárkány, kérdette Szépmező szárnyát:

– Hogy küzsdjünk, karddal-é vaj küzsdéssel?

Azt mondja Szépmező szárnya:

– Dërëkból, mert szerencsésebb!

Küzsdeni kezdnek. Béütötte Szépmező szárnyát térdig a földbe. Szépmező szárnya kiszökött, léütötte a sárkányt egész nyakig. Aval levágta a hétfejűt s a lovát odavezette a tűzhöz.

A bátyjai erről semmit se tudtak, úgy el voltak aluva. Mikor odavezette a lovat, s felköltötte, megjettek, hogy miféle lovat hozott az öccsük oda. A ló olyan szép volt, hogy a bátyjai nem láttak olyant soha. Mind a csillagok, úgy ragyogott. Kérdezték, hogy honnan fogta. Azt mondta, itt a hídon egy egész lóserget űztek keresztül, onnan fogta.

Hogy a sárkányt elpusztította Szépmező szárnya, hát a csillagok mindjárt a városba bésütöttek. A király mindjárt egy zenét küldött ki és várta Szépmező szárnyát örömbe.

Azzal ott maradtak reggelig. Reggel elindultak estig, akkor még elértek egy hidat. A hídon mikor mentek keresztül, Szépmező szárnyának a lova megint megbotlott.

– Halt! – azt mondja a bátyjainak – tovább nem megyünk, mert nem szerencsés.

Visszatértek onnan ës. Tüzet csináltak, a lovakat kikötötték, zabot adtak, lefeküdtek. Tizenegy órakor felébredt Szépmező szárnya, kiment a hídra sétálni. A híd alatt nyergelte a kilenczfejű sárkány a lovát, melyik a holdat hordozta. Felül a nyeregbe, a ló elig lépett hármat, megbotlott.

– Hí, kutya igya véredet! Tám érzed Szépmező szárnyának a szagát?

– Érzi, nem érzi, de itt vagyok! Hogy küzsdjünk, dërëkból-é, vaj karddal?

– Dërëkból, mert szerencsésebb – szólt a sárkány.

Küzsdeni kezdtek. A sárkány béütötte Szépmező szárnyát térdig a földbe. Szépmező szárnya kiugrott, és béütötte ő ës a sárkányt, Akkor kiugrott megint a sárkány, és béütötte Szépmező szárnyát a földbe. Szépmező szárnya kiugrott, megmérgelődött és béütötte egész nyakig a kilenczfejűt. Levágta mind a kilencz fejét, s hogy levágta, a hold minyá felsütött, és sütött a városba.

A király a zenét megint kiküldte, várta Szépmező szárnyát. De Szépmező szárnya a lovát odavezette a tűzhöz, felköltötte a bátyjait. A bátyjai elijedtek, olyan szép ló volt, mind a hold éppen. Kérdezték honnan hozta. A hídon egy serget keresztül űztek, s onnan fogta, azt mondta.

Reggel megint elindultak. Mentek egész estig, este megint elértek egy hidat. A hídon megint megbotlott Szépmező szárnyának a lova lába.

– Halt! – azt mondja bátyjainak – tovább nem megyünk, nem szerencsés.

Visszatértek, tüzet tettek, a lovakat megkötötték és ennik adtak. Tizenkét órakor megint felébredt és kiment a hídra Szépmező szárnya. A híd alatt a tizenkétfejű sárkány nyergelte a lovát. Felül a nyeregbe, elig lépik a lába hármat, megbotlott.

– Hí, kutya igya a véredet. Talám érzed Szépmező szárnyának a szagát?

– Vaj érzi, vaj nem, de itt vagyok!

– Hogy küzsdjünk, dërëkba vagy karddal?

– Dërëkba, mert szerencsésebb.

Küzsdöttek egy darabig, de nem tudták egymást sérteni, mert egyik oan erős volt, mind a más. Azt mondja a sárkány:

– Látom, hogy nem tudunk semmire menni. Legyen belölled egy fakerek (így), és belöllem egy vaskerek. Te menj ki erre és én erre a hegyre, és ereszkedjünk ëssze, és a miiké (melyiké) ësszetörik, a legyen a vesztes.

Azt mondja Szépmező szárnya:

– Nem bánom, legyen belöllem egy oan fakerek, hogy félig menjen a földbe, belölled egy oan vaskerek, hogy menjen föld színén.

Úgy ës lett. Kecskebucskát vetettek, és lett két kerek a kettő; egyikből fakerek, a másból vaskerek.

Béereszkedtek, de a fakerek roppant erős volt, bément a földbe, s a vaskerek ësszetört. Akkor a sárkány nem egyezett abba belé, és:

– Úgy nem jó. Legyen belölled egy fehér langocska (így), belöllem egy kék. Melyik összégeti a másikat, a legyen a nyertes.

Aval két langocska lett a kettőből. Kezdték egymást égetni, de addig küzsdöttek, hogy a nap már fel kellett volna jőjön, fel volt annyira a hajnal virradva. Mënyën el három feteke holló felettük, és meglátja a sárkány. Azt mondja nekik:

– Menjetek s hozzatok szájatokban egy kis vizet s öntsétek a fehér langocskára. Egy nagy dögöt teremtek nektek.

Szépmező szárnya azt mondja:

– Menjetek el bátyáimhoz. Mondjátok nekik keljenek fel, hozzanak a kalapjukban vizet, mert három királyi loat adok nektek.

Azzal el ës mentek a hollók, fel ës költötték a bátyjait. Vizet vittek és a kék langra öntötték, a ki elaludt, s akkor Szépmező szárnya összeégette a sárkányt. Aval a nap ës minyát bésütött a városba s a király megint a zenét kiküldte Szépmező szárnya elé.

Aval elvette ennek ës a lovát Szépmező szárnya s felültek hárman a három sárkánynak a lovára, úgy mentek tovább. A három ló, a kikkel elindultak hazulról, a ment utánuk. Hogy elindultak, minyát a három feteke holló kezdett gágogni. Szépmező szárnya minyá megállott, bátyjaival megüttette a három lovat, a melyikkel elindultak, s otthatta a hollóknak.

Aval ment tovább, s elértek egy nagy erdőbe. Az erdőben egy alkalmas hely volt, megállottak, a lovakat kikötötték. Szépmező szárnya, volt egy gyalogút, s elment azon. Nem ment soká, csakhamar elért egy nagy kőbe rakott várat. Odamënyën, gondolkozik, hogy hogy menjen bé a várba. Kecskebucsát vetétt, s lett belölle egy darázs. A kócslikon bébújt, de mikor bébújt, elijedëtt, mert ott volt a sárkányoknak a felesége és az anyósa, mind a három. A sárkányoknak a feleségük már megtudták, hogy a férjüket elpusztította Szépmező szárnya.

Felköltötték akkor az öreg sárkánykotát. A mosdó vizet kért, azzal azt mondja a nagyobbiknak, hogy:

– Buszut kell álljunk! Nem lehet, hogy elhagyjuk, mert elpusztította mind a három fiamat!

A nagyobbikat elküldte azon az úton, a melyiken már tudta, hogy elmenjen Szépmező szárnya a város felé, és azt mondta, hogy legyen egy körtefa belölle. Legyen egy nagy éhség, hogy az ember majd étlen haljon meg, s a ki abból a gyümölcsből eszik, haljon meg. Azt mondja a másiknak, mind azon az úton menjen tovább, legyen belölle egy szép vízforrás, s a ki abból a vízből iszik, hogy haljon meg. A harmadiknak mondja, hogy menjen mind azon az úton tovább, és legyen belölle egy nagy híd, és tűz égesse össze. Aval elindultak, mentek, merre menjenek.

Elindultak, és ezalatt Szépmező szárnya ës elindult a lovakhoz, a bátyjaihoz. Ő kecskebucsát vetett és megint ember lett belölle. Felültek a lovakra és elindultak. Hogy elindultak, oan éhség csapta meg, hogy majdnem étlen haltak. Meglátnak egyszer egy körtefát, sietnek arra felé, egyenek a körtéből. Szépmező szárnya megszorította a lovát, megkerülte bátyjait és kardját belévágta a fába. Az ësszerogyott, vérré változott. Kérdezte a bátyjait, még éhesek. Azt mondják: nem. Akkor mennek előre.

Megindultak, nem mentek messzire, akkor úgy megszomjaztak, hogy elig voltak. Meglátnak egy forrást, igyanak belölle, verjék el a szomjuságot. Szépmező szárnya akkor ës megsarkantyúzta a lovát, megkerülte a bátyjait, a kardját belévágta a forrásba, és a vérré vált. Kérdi a bátyjait:

– Ihatnának, vaj nem?

– Nem – azt mondják.

– No, akkor mënünk elé.

Megindultak, egyszer oan hideg csapta meg, hogy elig tudtak a loon ülni. Meglátnak egy tüzet, sietnek oda, hogy melegítsék meg magokat. Szépmező szárnya akkor ës megkerülte, a kardját belevágta a tűzbe, és a tűz akkor ës összeomlott, vérré vált.

Elpusztította mind a három sárkánynak a feleségét. S a sárkánynak az anyjuk jött utánuk és meglátta, hogy elpusztította a fiainak a feleségét ës. Még inkább megdühösödött. Úgy ment utánuk, hogy szájából két ölnyire jött ki a lang.

Egyszer azt mondja Szépmező szárnyának a lova:

– Nëzz vissza gazdám, mert valami nehéz szél fúj onnan hátul.

Visszanëz, látja, hogy jő a sárkány utánuk.

– Minyát levëszën, lovam, a hátadról.

– Nem baj. Van egy vakaród, vesd le.

Levetette a vakarót és olyan kősziklás erdő lett, hogy míg a sárkánykota át tudott jőni, ők messze mentek. Egyszer megint azt mondja a ló:

– Nëzz vissza gazdám, mert valami nehéz szél fúj hátul.

Azt mondja Szépmező szárnya:

– Jő a sárkány, minyát levëszën megint a hátadról.

– Nem baj, semmi. Van egy keféd, vesd le.

Levetette a kefét, abból olyan sűrű cserefa erdő lett, hogy a sárkánynak ki kellett tépni. Míg kitépte az erdőt, és utat csált magának, addig ő messze elhaladott.

Egyszer megint azt mondja a ló:

– Nëzz vissza gazdám, mert valami roszsz szél fúj hátul.

Vissza néz, mondja:

– Jő a sárkány, mindjárt leveszen a hátadról.

– Nem baj, semmi. Van egy zsebruvád (zsebkendőd), vesd le.

Levetëtte, abból egy oan jég lett, befogyott a folyó. Ha a sárkány rëalépett, minyát esëtt el. Le kellett jőön, hogy megpatkolja magát. Míg patkót csinált, megpatkolta magát, és keresztül tudott jőni, addig messze mentek megint.

Mikor majd a városhoz értek, – már a zene künn volt, a város széjin várta Szépmező szárnyát – visszanéz Szépmező szárnya, látja, hogy jő a sárkány dühösen. Aval megszorította a lovát és vágtában rikójtotta Ország kovácsának:

– Nyisd ki Ország kovácsa a kaput, mert jövök!

A kaput kinyitotta Ország kovácsa, és leszökött a lováról Szépmező szárnya, s a kaput betette. A kaput elig tette bé, már ott volt a sárkány. A kapu hogy kemény volt, nem tudta béütni, hát a kapu alatt likat ásott, a fejét bédugta, hogy emelje fel a kaput. Akkor Szépmező szárnya a bátyjaival elment az aranyhoz. Az, míg elmentek mind főtt. A forró aranyat rëaöntötték a sárkány fejére, a fejét mind összeégette. Elpusztult már a sárkánynak az anyja ës, az egész nemzetség.

Az a zene békisérte Szépmező szárnyáékat a királyi palotába. A király örömében, hogy felhozta a napot s a holdat s a csillagokat, szép vendégséget, mulatságot csált. Megjándékozta annyi kincscsel, hogy holtig legyen miből éljenek. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.

(Jakab János, Zajzon.)