31. A paraszt ember találósa.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óperencziás tengeren ës túl volt, hol a tetüt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a sujba és a fenébe meg ne botorkázzék, – volt egyszer egy asszonynak három leánya. Ez a három leány unyan szép volt, aminyent kimondani nem lehetett volna. Mind a háromnak ugyan erősen rendelte a gunyát az isten! Arany meg ezüst ruhákat! És minden reggel az erdőben külön-különféléket kaptak (találtak). S ez a három leány az édesanyjával együtt laktak volt az erdőben egy kis házacskában. Csak négy ablak volt, a házacskából kinézve.

Ez a három leányocska, a mint kimentek egy délben az erdőbe, hát akkor az erdőnek a fejedelme éppen hazajárt vadászni. S a mint egy őzet űzőbe vett, hát az őz igyenest azok felé a leányok felé szaladott, és a fejedelem ës éppen utána a leányok felé.

A mint eléré a fejedelem azt a három leányt, csodálkozik, hogy micsoda leányok lennének azok, mert ő még soha világéletébe inyent nem látott. Gondolkozik magába, hogy megkérdje, hova valók és miféle nemből.

Jelentik a liányok, hogy ők mind egy anyától vagynak. De a legküssebb legeslegszebb volt. És úgy mondja magában a fejedelem: a legküssebb jó volna nekem feleségül! Tehát azt feleli a fejedelem mind a három liánynak:

– Én veletek elmënyëk a tü házatokhoz, hogy megnëzzem, hogy hol laktok tük.

Aval fogadta ës a három liány, hogy ők elvezetik az ők házukhoz. El ës vezették ahoz a négy ablaku házhoz és leültették asztal mellé, hogy egyék. De csak ëjed a fejedelem, hogy alábbnál alább való tálakat és poharakat hoznak elejébe. Pedig látja, hogy milyen nem szegény állapotba néz ki a háztája. Úgy jő magába a fejedelemnek, hogy ő megmondja az asszonynak, hogy a három közül egyik leányt adja feleségül neki. Gondolkozik a fejedelem, vajon megmondja-é vaj elhagyná, mert lehet nehezségére esik az öreg asszonynak. És megint gondolkozik, hogy hátha beléegyezik az öreg mámi és a három liányok közül egyet odaad.

Úgy ës tett, a hogy magába gondolta. Megjelenti az öreg asszonynak, hogy a három liánya közül egyet adjon neki, akármelyiket.

Azt feleli az öreg asszony, hogy válaszszon magának, melyik tetszik. A fejedelem ki ës választotta a legküssebbik liányát az öreg asszonynak. Elvitte feleségül.

Hogy elvitte feleségül, abbizony elterhesedett a fiatal asszony a fejedelemtől és született egy fiú. De annak a fiúnak nem volt elégséges esze és úgy gondolkozik magába az édesapja, vajjon mit csináljon vélle, hogyha megnő. És annyira mán felnövekedett, hogy iskolába adja a fiát a fejedelem. Az iskolát pedig rendesen végezte, de a fiú a bolondságát még se hatta el.

Mikor egy huszonhat éves lesz a fiú, azt mondja a fejedelemnek, hogy:

– No, édes apám, én megházasodom, vaj akarja, vaj nem!

Az édesapjának nem volt, hogy mit csináljon, hanem engednie kellett a fiú után. Vett a városban egy rozsdába esett házat és oda vitte a kedves feleségét a fiú, és a miután odavitte, boldogul kezdettek élni.

De nekik nem volt semmi, mert a fejedelem nekik nem adott semmit.

Hanem volt nekik egy háj, és azt elviszi magával és azt mondja, eladja. A hogy mënyën, felköti egy hosszú pálczára. Amint kiindult a kapun, az után egy kutya meglátja ezt a hájat és kezd utána szaladni. Azt mondja a paraszt (bolond) fiú:

– Ha megfizeted, én neked adom.

A kutya merébe hizelkedett hëzzája. Azt mondja neki a paraszt fiú, és odaveti neki a hájat a kutyának:

– No me, s fizesd meg!

Aval a hájat elvitte a kutya s szaladott el. Elért egy újon épült házba, a hol még nem volt feltincselve, csak fel volt rakva (t. i. a ház). A kutya oda felszalad a házba, hogy a hájat megegye, a paraszt fiú ës utána nyomba, hogy fizesse meg a hájat a kutya. Hát abbizony a kutya megette volt és kiszökött az ablakon.

Abban az újon épült házban volt egy fehér kő. Ő azt tudta (hitte), hogy az a háj, a melyiket a kutyának adott. Felveszi a követ, hogy megkösse a kötélre, és mikor felveszi, egy fazék aranyat kap (talál) alatta. Azt mondja magában a paraszt:

– No mégës becsületes kutyának adtam én a hájat, mert meg sem ette és mégës megfizette.

Felköti a követ a pálczára, az aranyat a fazékkal pedig zsebre vágja és mënyën hazafelé.

Mikor hazaér, elëjed a felesége, hogy a háj helyett követ viszën. Azt mondja neki:

– No hát megfizették a hájat – azt feleli a feleséginek. – Egy becsületes kutyára akadtam, mert meg ës fizette és vissza ës adta, nem ette meg.

Azt feleli a felesége neki:

– Tám bolond vagy, hogy ilyeneket beszélsz? Hisz ez nem háj, hanem kő!

Aval kivette a sok aranyat a zsebéből:

– No itt van édes feleségem, ha nem hiszed, a sok pénz.

A felesége minyát eszére vette, hogy nehogy valaki keresse. Azt mondja neki:

– Add ide a pénzt.

Odaadja a bolond ember a pénzt a feleségének és ő leül a sutuba. A hogy leül a sutuba, aval a felesége egy kolbászt apróra vág és felmënyën a híba. S a hogy felmënyën a híba, kezdi a kolbászt hányni lefelé. Az bizony a paraszt embernek jól esett, kezdette felszedni. A felesége annyira hányta mán a kolbászt, hogy a paraszt ember jóllakott. Akkor lejött a felesége a híból. Azt mondja az ura:

– Nem voltál itt. Mind kolbász esett le a kürtőn.

Egynéhány nap mulva ëszrevették, hogy a paraszt ember elvette a pénzt az újon épült házból, és elmennek hëzza. Azt mondják néki:

– Hallja maga, paraszt ember! Maga kapott pénzt, ekkor s ekkor, itt s itt abban a házban.

Azt mondja a paraszt ember:

– Én nem tagadom, hogy nem kaptam. Én akkor kaptam, mikor kolbászt esett a kürtőn.

Azt felelik az úri rendek:

– Mikor esett kolbászt? – sohase!

Gondolják az urak: e tám bolond, nem tudja mit beszél. Hiszen kolbászt sohasem esett a mi hirünkkel.

Annyira kerekednek, hogy a biróhoz mennek. A bolond ember a birónál lepanaszolta, hogy ő nem tagadja, akkor kapott pénzt, mikor kolbászt esett.

Azt mondja a biró a többi embernek, hogy az nem igaz, mert kolbászt sohasem esett. Aval elcsapta onnat a biró, és nálla maradt a pénz, a paraszt embernél.

Miután hazamënyën, hát a szomszédjának volt egy tehene. Tavasz üdő járt s azt mondja a szomszédjának:

– Hát szomszéd, magának van egy tehene, én ës veszek egyet, összefogunk és úgy szántunk.

Elment az a paraszt ember és vett egy tehenet. De a szomszédja nem volt bolond. Összefogják a két tehenet és elmennek szántani. Mikor nekifognak, hogy szántsanak, azt mondja az okos ember a parasztnak:

– Te fogjad az eke szarvát, én hajtom a teheneket.

Kezdettek szántani, de az okos ember mind a bolond embernek az ökrét (tehenét) hajtotta, hogy majdnem kidüllött a borozdából.

Eztet látta a bolond ember és azt mondja:

– Fogd, szomszéd, az eke szarvát, hadd hajtsam én ës a teheneket.

Aval odaadja az okos ember az ostort és kezdi hajtani a bolond, de mind csak az okos embernek a tehenét űzte. A mikor látta már az okos ember, hogy az ő tehene nem bír, megint azt mondja neki, a bolondnak:

– No immán add ide az ostort, hajtsam én ës.

Odaadja a bolond, tartja az eke szarvát, és az okos ember kezdi hajtani a teheneket, és addig hajtja a bolond embernek a tehenét, hogy abbizony a borozdába feldőlt és megdöglött.

Azt mondja az okos ember a parasztnak:

– Nem jó tehenet vásároltál, mert nem győz az enyémmel.

Azt feleli a bolond:

– Hadd el, mert majd megfizetik nekem.

Kapja magát a bolond ember és egyszeribe lehúzza a bőrét a tehénnek és ő belébújik a bőrébe. Nem sok üdő múlva rászállnak a csókák, meg a varjak, meg a saskeselyűfiúk. És kikiáltja a bolond ember a bőrből:

– Hadd el, mert megfizetik. Tü csak egyétek meg.

A mikor mán látta, hogy javába eszik a sok saskeselyűfiú, kiugrik a bőrből és egyet megfog a sok közül. Megköti aval a kötéllel, a melyikkel meg volt kötve a tehene, s azt mondja neki:

– No ha ettél a tehenemből, akkor fizesd meg!

Felveszi hátára s mënyën vélle. Estére kerekedve nagyon esett. S elért egy molnárhoz. Hát a molnár éppen nem volt otthon, el volt menve az erdőre fáért, a molnárné pedig az asztalnál a latrával vendéglette magát. Voltak nagy sütemények csinálva, akkorák, mint egy talyigakerek, vaj egy három üveg megédesítve, pálinka. Volt két récze megsütve.

Hát egyszer csak jő a molnár haza egy szekér fával, és ëszrevette a molnárné, hogy jő az ura haza. Ez a bolond ember a saskeselyűfiúval a hátán mind az ablak alatt jól látta, hogy mit csinál a molnárné a latrával. Hogy észrevette, hogy az ura jő, a latrát bébújtatta a tekenyő alá.

A bolond ember ës, a saskeselyűfiúval a hátán kiáll a kapuba. A hogy kiáll a kapuba, a lovak félnek bémenni. A molnár azt kiáltja:

– Ki az? Menj félre, mert félnek erősen a lovak!

A bolond ember félrehúzódik, a molnárember pedig béjő az udvarba. Megáll, hogy a lovakat fogja ki. Aval egyszeribe jő (t. i. a bolond), leveti a saskeselyűfiút a hátáról, megköti a kerekhez és segít, hogy a lovakat kifogják. Aval kifogták a lovakat, békötik a pajtába és kijőnek. Azt mondja a paraszt ember a molnárnak:

– Van nekem egy találósom. Megyek, hogy oldjam fel a kerektől.

Elmënyën a bolond ember, feloldja a saskeselyűfiút a kerektől. Hogy látta a molnár, hogy olyan bátor ember, azt kiáltja neki, hogy hozza bé.

Hogy béérnek, a feleség egyszeribe asztalt terít a molnárnak, és a molnár leül, hogy egyék. Azt mondja annak a paraszt embernek:

– No jöön maga ës és egyék.

Leül ő ës az asztal mellé és kezd enni. A molnár pálinkát ës egy pohárral tölt és odaadja neki. Miután már ettek, azt mondja a bolond ember a molnárnak:

– Álljon csak meg; lássuk, hogy mit mond az én találósom ës. Mert ez, a mit mond, az mind igaz és mind kitalálja.

Beléegyezik a molnár, hogy lássa, mit mond a saskeselyűfiú. A bolond ember a nyakára veti a kötelet a saskeselyűfiúnak, és egyet ránt, a saskeselyűfiú pedig elkezd gágolni. Azt kérdi a molnár:

– Hát mit mondott?

Azt mondja a paraszt, hogy:

– Azt mondja, hogy a ládában van egy akkora nagy sütemény, a mekkora nagy egy talyigakerek.

Azt mondja a feleségének a molnár:

– Nézdsze meg feleség, igazat mondott-e az a találós?

Kinyitja a molnár felesége a ládát, hát igaza van, mert benne volt a nagy sütemény. Kiveszi és az asztalra teszi.

Azt mondja a paraszt ember:

– No, e mellé még hús ës kell. No lássuk, azt nem talál-e?

Megint rëaránt a bolond ember a nyakára és elkezd gágolni. Kérdi a molnár:

– Hát most mit mondott?

Azt feleli a paraszt ember, hogy az asztalfiában van három récze kisütve. Hát kinyitja a molnár felesége az asztalfiát, hát benne volt a három récze. Azt ës az asztalra teszi.

Azt mondja megint a paraszt:

– E mellé még ital ës kellene. Lássuk, azt nem talál-é az én találósom?

Aval megint megrántja a nyakát, megint elkezd gágolni. Azt kérdi (a molnár):

– No hát most mit mondott?

Azt mondja a bolond ember:

– Most azt mondta, hogy három üveg meleg pálinka van a kasztënba téve.

No má most kivette a felesége az üvegeket és odatette. Leülnek és esznek-isznak. Miután ettek s ittak, azt mondja a bolond ember:

– Még csak egy van találni való, a kit kitalál az én találósom.

Azt mondja a (molnár), hogy:

– Mi az? Rántsd meg nyakát, tudjuk meg, mit mond?

Aval megrántja a bolond a nyakát a saskeselyűfiúnak, és elkezd gágolni. Kérdi tőle:

– Nohát mit mondott?

– Az én találósom azt mondotta, hogy a te feleséged latra ott van a tekenyőbe bébújva.

A mikor ezt kiszóllotta a bolond ember, ujj! kiszökik a tekenyő alól a lator és kiszalad az ajtón. A molnár felesége is utána. Otthagyták a szegény molnárt.

Ezen csak csudálkozott a molnár s ott tartotta a bolond embert a molnár vaj három nap, hogy lássa, nem jőnek-é vissza. Hogy látta, hogy a felesége nem jő vissza, azt kérdi a bolond embertől, hogy:

– Nem adnád-e el azt a találóst?

Azt feleli a paraszt ember, hogy ő eladná. Kérdi a molnár, hogy mit kér érte. Azt mondja a bolond ember: háromszáz forintot, a két lovat és a szekeret. Belé ës egyezik a molnár és odaadja a háromszáz forintot, a két lovat és a szekeret. Miután odaadta, azt kérdi:

– Hát most taníts meg arra is, hogy hogy kell, hogy én elbánjak vele?

Azt feleli a bolond, a mikor ő már elhaladott száz mérföldre, hát csak akkor rántsa meg a nyakát és akkor megtudja, hogy a felesége hol van.

Felül a bolond ember a szekérre és vígan elindult haza. A molnár pedig, mikor gondolta már, hogy az száz mérföldet meghaladott, elkezdi a saskeselyűfiút rángatni, a saskeselyűfiú pedig merébe gágogott, de a molnár nem értett semmit se belőle. Megfogta a saskeselyűfiút s úgy a padláshoz vágta, hogy mind szertement. Hogy hogy meg tudta az a bolond ember őt csalni, azon ölte a méreg. Úgy maradt a molnár ló, szekér és pénz nélkül.

A bolond ember pedig hazament a feleségéhez és elbeszélte, hogy hogy történt vélle. Vigan kezdett élni a feleségével együtt és most ës vigalomban vannak, hogyha meg nem haltak.

(Csabai György, Tatrang.)