37. Tündér Ilona és az arany hajú ifjú.

Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt három szép nagy leánya, azok nyári napban kimentek a mezőre kendert tépni, mint szokás szerint van máig ës. Tépi a három nagy leány a kendert egy országút mellett, mënën az úton lóháton egy császári fiu. Azt mondja, mikor továbbacska halad, a nagyobb leánytestvérük:

– Jaj tü, ha ingem az a császári fiu feleségül venne, én egy kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának lenne, s nekünk ës maradna.

Meghallja ezt a császári fiu, de nem szól semmit. Gondolja, vajjon mond a másik ës valamit? De azt mondja a közepső (így) leány:

– Jaj tü, ha ingem megvenne az a császári fiu, én egy szem búzából annyi prófuntot sitnék, minden katonának jutna s nekünk ës maradna.

Ezt ës meghallja a császári fiu. Meglassítja a lovát, azt mondja akkor a küssebb:

– Jaj tü, de ha ingem megvenne, én oan két arany gyermeket szülnék a világra, hogy a milyen sose volt.

Mán ők ezt tréfából, a három testvérek, leányok, egymás között beszélik. A császári fiu meghallja mán a harmadiknak a beszédét, szépen hazamënën, és nem mond senkinek semmit. Másnap reggel korán béfogat négy lovat egy kocsiba, kimënyën, hogy lássa, azokat a leányokat ott találja-é? No bizonyosan azok még odamentek arra a helyre – gondolta – tépni. Nem szól semmit, csak elviszi a legküssebb leányt, hogy vigye mán magának feleségnek. A leány igen-igen húzódik, hogy hát ő, hogy lehessen, hogy ilyen férjhez menjen. Nem számított semmit, csak vitte magával a kocsival, el ës mátkásodott a leánynyal szépen, meglett a vendégség és jól ës éltek roppantott.

De volt az atyja életében (házában) egy szakácsnéjuk, s annak volt egy igen-igen szép leánya. A mind gondolta, hogy mán jó lesz a császári fiunak feleségnek. De mán látta, hogy ezt elhozta, nagyon kezdett boszuskodni, este, reggel, de mindenkor. Csak hiába, mert a császári fiu nem ës gondolt aval semmit ës.

Telik az idő, múlik az idő, el ës terhesedik az ifju császárné. No mán mikor majd a szülés napja lett volna, néki el kellett menni háborúba. Mán most meg ës született az ifju császárné egy fiat s egy leányt. Olyan szép aranyhajuk volt mind a kettőnek, a milyen nem volt a világon. Ezt megboszulta a szakácsné most, hogy tudjon ő rosszat tenni? Elvette a két arany gyermeket, bépólált két kutyakölyköt dugva. Odatette, hogy szopják azok az ifjú császárnét, és a két gyermeket átóladta a férjének, hogy vigye el az erdőbe, vadonba, ölje meg, a szemüket és a májukat hozza vissza mindakettőnek jegybe. – Hagyjuk el mán a gyermeket, hogy mán vigye a szakácsnénak a férje.

Levelet küldnek a fiatal császárnak, hogy mán született két kutyakölyköt a felesége. Mán azt írja vissza, hogy:

– Úgy ës mán nem soká haza fogok menni, legyenek békességben addig.

De hogy hazajött a levél, harmadnapja mán őkeme is haza érkezett. Meglátta, hogy az ő feleségét szopja két kutyakölyök. Megbúsulta magát, egyet se szólott. De a szakácsné ingerelni kezdte, ne búsuljon, de pusztítsa el a feleségét. Gondolja magában, hogy pusztítsa ő el? Egyebet nem tett, a kapuja sorkánál mesteremberekkel kibontatta a múrt, hogy rakják bé oda elevenen az asszonyt, a feleségét.

No mán volt egy kis szolgálócska, ki a pulykáknak ennik adott. Erősen szerette az asszonyt, bément a szobába és kihozott a mesterembereknek egy tángyér arangyat, csak az ő asszonyát ne pusztítsák el. Mán a mesteremberek tettek ës a kőfalba egy bő rakást, hogy ne szorítsa, s egy lappancsot, hogy ő oda bé tudjon adni enni az asszonynak. No mán ezt nem tudta senki, csak azok s a leányocska, a pulykapásztor. Akkor jelentették a mesteremberek az ifju császárnak, hogy mán készek a munkával. Meg ës vizsitálta s jónak találta. No mámost azt vette nőül, a szakácsnénak a leányát. – Most hagyjuk, éljenek ők mán boldogul, forduljunk a szakácsnénak a férjére, mi lett a két arany gyermekkel.

Megsajnálta, hogy az erdőbe vitte, hogy megölje, csinált egy szép bárkácskát és belétette, s a vizen leeresztette. Megfogott az erdőben két bagolyfiat, azoknak kivette a szemeit, megölte, s a májukat hazavitte a feleségének, hogy mán megölte a két gyermeket. No mámost megörült a szakácsné, hogy megvannak ölve, nem félt semmit.

Mámost viszi a víz azt a bárkácskát lefelé, lebegteti a víz tetején. Lakott egy igen-igen öreg halász, 125 éves volt. Meglátja, hogy valami jő a víz tetején lefelé. Bémënën a vízbe, és egy hosszú horoggal a bárkát feléje húzza, kiviszi a szározra. Hát felbontja ott künn a szárazon, megtalál két aranyhajú gyermeket benne, egyik fiu, egyik leány. Imádkozik, hogy mán milyen két aranyhajú gyermeket adott az Isten, mert nékik 125 éves korukig sose született. Nagy örömmel fogja, hazaviszi a feleségének.

Mikor a felesége meglátja, úgy megörülnek mind a ketten, mintha saját az övéik lettek volna. Mán ők hírré teszik egyszerre, hogy mit kapott ő a vízen, de arra nem találkozik senki, a ki rëa ismerne. Nevelni kezdik a két aranyhajú gyermeket. Azok mán mikor egy évesek voltak, a más gyermekek még két éves korukban se voltak oanok, mind azok. Neveli őket öt évig, hatig, akkor iskolába adja mind a kettőt. No mán egy télen mán jártak iskolába, de a második évben meghólt a halász, meghólt a felesége ës. Maradott az a két gyermek mámost a halász házánál, élnek ők szépen ketten.

Ott egyszer azt mondja a fiu:

– Hallod-é – azt mondja a testvérének – mennyi szép madar (így) mindenféle jő ide, ha én vadász lehetnék, hogy én lőném meg azokat.

Hát ő gondolkodott és csinált ő magának egy nyilat. Hát a nyíllal látja, hogy meglő egy madarat, vaj kettőt, holnap tovább még nagyobbakat, rigót.

– No mámost ne búsulj testvér, most húsunk ës lesz!

Annyit jár ő ide s tova, tovább, hát nem lakott az ő édes atyja messze onnan, de ő mán nem tudta azt. Ott az ő atyjának volt egy szép kertje, s abban volt mindenféle állat megkötve a kertben szépen. Meglát ő ott egy szép nyulat, megkötve szép sárig lánczon. Elgondolja, hogy megkötve meg tudja lőni, nem fut el onnan. Mikor czélba veszi, hogy mán meglője, addig a császári atyja a küs ajtóból nézte, hogy e mit akar a nyúllal. Kiájt egyet egyszeribe, hogy álljon meg, de a gyermek megijedett, azonnal elfutott onnat egy hoppra. Pedig a császár nem bántotta volna, csak megkérdezte volna, hogy honnan való.

No mán a gyermek elfutott, de bémënën a császáratyja az ő szobájába s búsulni kezd, hogy oan szép aranyhajú gyermeket látott a kertjében. Eszébe jutott az első felesége szova a kenderben. Kérdi az anyós, mán a ki most anyós, a szakácsné:

– Mért búsul, felséges császár?

– Hogyne búsulnék? Egy oan aranyhajú gyermeket láttam, jaj nekem, ha nem beszélhetek vele.

Eszébe jut a szakácsnénak, hogy vajjon az ő férje, azokat a gyermekeket megölte-é vajjon, vaj nem. Szed ő bé a kötényébe kenyeret, egyet-mást, szalad le a halászházhoz, a hol az a két gyermek lakott. Nem kapja honn csak a leánygyermeket. Kérdi tölle:

– Hol bátyád?

– Vadászni – azt feleli a leányocska.

– Jaj, te – azt mondja – né mit hoztam én néked – azt mondja. – Ne mondd meg a bátyádnak, hogy én tanítlak, csak mondjad azt néki, ha hazajő, hogy menjen el, te azt álmodtad, hogy menjen el s Tündér Ilonának van egy tátos lova, lopja el. Járjon lóháton, ha vadászgyermek.

Mert gondolta, hogy ha odamënën, elpusztul.

– De ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többfélét ës adok.

No mán hazajő a bátyja s mondja a testvére:

– Mit álmodtam, bácsi!

– Mit, te? – azt mondja.

– Mán én azt álmodtam, Tündér Ilonát keresd fel, s néki van egy tátos lova, lopd el s azon járj vadászni.

– Jól van – azt mondja a fiu. – Hadd el jó reggel, mert este későn van mán. Reggel fel fogom keresni, ha megsegít az isten.

Reggel felkel, megmosdik, immátkozik, aval el ës indul. Mënën, mënën, mikor kimënën a tanyára, találkozik egy juhászszal. Azt mondja a juhásznak:

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Adjon isten, Károly barátom! Hát hoa indultál ilyen korán, jókor?

– Azt álmodta a testvérem, hogy Tündér Ilonának van egy tátos lova, keressem fel s lopjam el s aval járjak vadászni, mert vadászfiu vagyok.

– Jól van, vadász barátom, csak megállj egy szóra. Most mënsz ezen az úton. Mikor szépen meghajnalodik, holnap reggel, érsz egy nagy kőkerítést. A kőkerítés előtt lesznek strázsák, de azok el lesznek aluva, mikor te odaérsz, és a kapu megnyílik. Menj bé hátra végig azon az udvaron. Az istállóban van két rend ló. De egy lefekszik a ganyéba a mások s...üknél. Fogd meg azt s vezesd ki, ne számítsad, hogy ganyés. Mikor kijöttél, ülj fel rëa és mehetsz bátran, nem lesz semmi bántásod.

No mán ő meg és találta, úgy a hogy a juhász tanította. Szépen haza ës jött vele, az ő testvéréhez. Ő nem gondolt a lóval, megkötötte oda az udvarba, vette a nyilat s ment a császár kertjébe, hogy lője meg azt a nyulat. Mikor czélba vette, hát esmént kiájtja a császári atyja, hogy álljon meg. Ő még megijedett s elfutott, ott hatta a nyulat, nem lőtte meg.

Még inkább búsul a császár esmënt, hogy nem tudott beszélni a fiuval. Még kérdi a szakácsnéanyósa:

– Mért búsul oan erőst, fenséges császár?

– Hogyne búsulnék, mikor oan szép arany fiút láttam s nem tudok vele beszélni.

– Ó ne búsuljon – mondta. – Mikor még idejő, beszél vele.

De aval nem volt rest a szakácsné, sok mindent ësszeszedett megint a kötényébe, még pénzt ës, csak elvitte a halászházhoz, az aranyhajú leányocskához s átadta neki. Mondja most, ha hazajő a bátyja, né, azt álmodta most, hogy Tündér Ilonának van egy oan bándája, hogy hét országban hét királynak sincs oan. Lopja el azt, hogy legyen bándája ës, azt álmodta.

– Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többet fogok adni, ha megteszed.

Mert azt gondolta mán, ha odaküldi, elpusztul s nem mënën a császár kertjébe többet, hogy meglássa a császár.

Hazajő a fiu, mondja a testvére:

– Mit álmodtam, bácsi!

– Mit, te?

Azt mondja:

– Lovad van, kivel vadászni járj, most menj s lopd el Tündér Ilonának a bándáját, mert az oan, hogy hét országban hét királynak sincs oan.

– Ó te testvér – azt mondja – nem tanít téged valaki erre?

– Nem – azt mondja – álmomban láttam.

– No, hadd el reggelig. Reggel elmënyëk, ha élek, most késő az idő.

No reggel felkel esmënt, felöltözik, megmosdik, immátkozik, aval elindul. Még (ismét) találkozik a juhászszal mind azon a helyen.

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Isten áldjon meg, vadász barátom! Hova indultál esmënt?

– Megyek – azt mondja – mert azt álmodta a testvérem, hogy lopjam el Tündér Ilonának a bándáját, annak hét országban hét királynak sincs oan.

– Jól van, vadász barátom, csak várj egy pár szóra. Most tudod az utat. A mikor bémentél azon a kerítésen, a hol az istálló van, odahátra az istálló előtt van egy nagy aranyfa. Abból törjél egy oan ágat, bár mind egy tő (tű). Hozd s ne búsulj semmit, mert azután jő a bánda egyedül.

No mán ő megköszönte a juhásznak a jó tanácsot, szerencsésen meg ës találta az aranyfát, mért hogy tudta az utat. De egy oan ágat tört, mind a karja. Mikor ő hazaért aval az ággal, a kit letört onnén, hát úgy szólott a bánda az udvaron, hogy mindenki megrémült. Oda volt jőve a bánda.

De ő hatta a bándát, vette a nyilat és ment a császár kertjébe. Mikor czélba vette a nyulat esmént, császáratyja még leste a küs kapun. Esmént kiájcsa, hogy álljon meg, mert beszélni akart aval a fiúval. Mëgjedëtt s esmént elfutott.

Most búsulni kezd még inkább a császár roppantott, hogy nem tud beszélni aval a fiuval. Kérdi a szakácsné esmënt, mért adta magát oan nagy búnak esmént. Egy oan arany fiut látott, azt mondja, ha még nem beszél vele, elpusztítja magát, mert a gyermek mindennap szebb volt.

No mán nem volt rest a szakácsné, esmég ësszeszed egyetmást a kötényébe, elmegy a leányocskához esmënt, az aranyhajú leányhoz.

– Jaj, te – azt mondja – ezt hoztam néked s még azt adok. Mondjad, hogy van Tündér Ilonának oan tükre, ki magától szól s mindent megmond a világon. Azt álmodtad, hogy lopja el azt ës. – Gondolta, az a házban van, azt nem tudja ellopni. – Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert ha megteszed, ezt meg ezt adok.

No mán hazajő a bátyja. Mondja a testvére:

– Mit álmodtam most bácsi!

– Mit, te? – azt mondja.

– Azt álmodtam, van egy tükre Tündér Ilonának, a ki mindent megmond a világon. Lopd el azt ës.

– Nem tanít téged valaki, te?

– Nem ingem senki. Álmomban láttam.

– No, hadd el reggelre, most késő este az üdő.

Reggel még felkel, felöltözik, immátkozik, még elindul isten segedelmével. Megtalálkozik a juhászszal mind azon a helyen.

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Isten áldjon meg, vadász barátom! Hoa indult esmënt?

– Mënyëk, mert a testvérem né mit álmodott most. Lopjam el a Tündér Ilona tükrét, a ki mindent elmond a világon.

– Jól van, vadász barátom. Most tudod az utat. De mikor bémentél abba a kerítésbe, balra megnyílik egy szobaajtó. Ott ne állj meg, hát menj bé a hetedik szobába, ott egyedül van felakasztva, semmi sincs a szobában, csak az a tükör. Azt mán híják Mindentudó Tükörnek.

No mán megköszönte a juhásznak, aval el ës indult. Mérthogy tudta a járást, meg ës találta, el ës hozta azt ës szëpen. Mikor hazahozta, szólott a bánda az udvaron. Letette a tükröt, nem gondolt semmire, vette a nyilat és ment, hogy lője meg a nyulat a császár kertjében.

Mikor czélba vette, esmént várja császáratyja a küs ajtóba, örökké leste. Kiájcsa, hogy álljon meg, de megijed s elfut akkor ës. Mán mit gondol a császár? Nagyon búsul esmënt, hogy ettől az aranyfiutól meg van csalva annyiszor. Gondolja holnap reggel felül a lovára s ott lesi lóháton. Esmënt kérdi a szakácsné:

– Mért búsul, felséges császár?

– Ó menjen, ne kérdezze – azt mondja a császár. – Még egyszer elvárom s ha nem beszélhetek vele, elpusztítom magam.

De nem rest a szakácsné. Egy jó marék pénzt a markába és fut a leányhoz.

– Te – azt mondja – mondjad bátyádnak, hogy lova is van, bándája is van, tükre is van, azt álmodtad, hogy lopja el Tündér Ilonát magát feleségül.

Azt számította ő magában, hogy azt mán semmiképen se tudja megtenni, elpusztul.

Jól van, hazajő a fiu. Mondja a testvére:

– Mit álmodtam most bácsi!

– Mit, te? – azt mondja.

– Lovad ës van, bándád ës van, tükröd ës van, menj el most, lopd el Tündér Ilonát feleségül, hogy legyen feleséged ës.

– Jól van, de nem tanít téged valaki?

– Nem – azt mondja – álmomban láttam.

– No, hadd el reggelig, elindulok reggel, mert mán igen későn van.

Reggel felkel esmént, immátkozik, felöltözik, feloldja a lovát most, hát hiszen nem mënën gyalog most feleség után. Felül a lóra, mikor kimegy a juhászig:

– Jó reggelt, juhász barátom!

– Adjon isten, vadász barátom! Hoa indultál el esmënt ilyen korán?

– Mënyëk – azt mondja – mert a testvérem né most né, mit álmodott. Lopjam el Tündér Ilonát feleségnek.

– Nem tudom, vadász barátom, nem biztatlak, azt mán nem tudod megtenni. A meddig lehetett, tanítottalak, mit tudtam segítettelek, most nem tudok semmit, pedig én vagyok a Krisztus. Jobb lesz, ha visszatérsz a magad szerény hajlékodba, mert jaj neked úgy ës.

– Mi vagy te? – azt mondja. – Te vagy a Krisztus? Nem vagy te a Krisztus, nem hiszem el.

– Ha nem hiszed, ne fogadj szót, nem bánom, menj békével.

Elmennek egymástól és ő el ës indul a lovával, mert tudta az utat. Jól van, de mán most, a mint mënën egy darabig, de addig nem volt víz, de most oan vizet ér, hogy a meddig a szemével lát, nem lát egyebet egy tiszta víznél. Neki szorítja a lovát és belévágtat a vízbe. De akkor megszólamlik a lova alatta:

– Hát vadász gazdám, aval csúfolódtál, pedig az a juhász Krisztus volt. Annak nem fogadtál szót, de fogadd meg bár az én szovamat. Én átólviszlek ezen a vizen, mert én sokat jártam keresztül-kosul. Holnap reggel, mikor hajnalodunk, mű ott leszünk a kerítésnél, hol te bémentél. A Tündér Ilona kerítéskapuja elejében belöllem lesz egy űgyes, szép bolt s egy vasajtó, belölled meg lesz egy szép boltoslegény s te árulsz egy szép köntöst szép hajnalban. De az a köntös oan lesz, a milyen a világon szépség nincs. Még van három köntös bétéve elé-elé egy skotujában, de te csak azt az egyet árulod, a másikat nem veszed elé. Mikor reggel felkel a Tündér Ilona szolgálója, a legelső, meglátja, hogy a kerítés előtt, küjel a kapunál van egy szép bolt, s szép boltoslegény árul egy oan szép köntöst, a milyent a még nem látott soha. Költi az asszonyt, keljen fel, mert né, milyen bolt van a kapu előtt s milyen boltoslegény milyen köntöst árul. Aval megszidja Tündér Ilona a szolgálóleányt:

– Te álmodba láttad! Ki tegyen boltot a kapu elé, mikor tegnap még semmi híre se volt?

Ugyancsak merén költi:

– Tessék felkelni, s nëzzen ki az ablakon.

Azonnal felkel Tündér Ilona, kitekint az ablakon, látja a kapu előtt egy szép boltban egy szép legény szép köntöst árul. Egyszeribe azt mondja a szolgálóleánynak:

– Menj el, kérd el a boltoslegénytől a köntöst, s ha talál reám, a mit akar, azt adok érte.

De te azt mondjad a Tündér Ilona szolgálójának, tessék, ő maga jőön, mert e drága portéka s ha nem talál rëa, elmocskolódik.

No mán úgy ës lett. Nem akarta odaadni egyként se a leánynak. Akkor Tündér Ilona felkel az ágyból, hogy visszamënën a leány, bélép az ő gyétéjébe, egy nagy rovát fejére vëszën, kiáll a trépre s kiáltja a kocsisnak, fogjon bé egyszeribe négy lovat, hogy ő hajtson oda. Béfog négy lovat, oda hajt, s akkor belélép a kocsiba, kihajt a bolt elejébe, ott megállítja, leszáll, bémënën a boltba. Egyszeribe köszön a boltoslegénynek, s kéri a köntöst. No mán ő rëaadja a köntöst, de talál ës rëa. De mikor azt felvette, s kérdeni akarja, mi az ára, akkor, te húzd ki azt a más skotulyát, s vedd ki azt a más köntöst, s mikor azt látja Tündér Ilona, az elsőt ledobja, mert a még szebbecske, a másik. Mikor azt rëavette, a másodikat, akkor vedd elé a harmadikat, akkor leveti azt ës, s azt veszi fel, mert még szebbecske.

No mán erre tanította a tátos a gazdáját, mikor benn voltak a vízben. No mán most, mikor hajnalodott, akkor vette ëszre magát, mikor a boltban volt s egy szép boltoslegény volt. Úgy ës lett, a hogy a lova tanította. Meglátja Tündér Ilona leánya a szép boltot, a legényt, s a köntöst, mondja asszonyának, asszonya szólítja a kocsist, mënyën a boltba, próbálja a köntösöket. De a kocsi mind ott állott a bolt előtt. A meddig a három köntöst rëavette, addig a bolt kocsistól, Tündér Ilonástól, mindenestől mind ment. No mán mikor a harmadik köntöst kérdeni akarja, mi az ára, akkor mán annak a víznek a túlsó szélén voltak. No mán most nem ës kérdette, mert ëszrevette magát, hogy mán a vizen túl vannak. Akkor azt kérdi:

– Nohát a lovamat ellopták, bándámat ellopták, tükrömet ellopták, ingem ës elloptak?

Akkor megölelte a boltoslegényt:

– Te kell az a tolvaj lenni! – azt mondja. – Én a tiéd, te az enyém, a kapa válaszszon el és a nagy harang.

Akkor egyet rittyen a boltajtó, a boltajtóból lett a tátos ló, a ki volt, s a boltból lett semmi, s ők ketten beleülve abba a kocsiba, a kiben Tündér Ilona jött. Akkor azt mondja Tündér Ilona:

– Szivemnek szép szerelme, hogy tudtál éngem te úgy ellopni?

– Néhol ott van, a ki tanított.

A tátos ló oda volt kötve a kocsi után. No jól van, hát ők most mentek a halászház felé. De mán hét kilometerre hallczott a bánda szova elejükbe. Azt mondja:

– Hallja, az én bándám hol szól? – azt mondja Tündér Ilona.

– Hadd el, azonnal a kapunál fogunk lenni.

El ës érték, hát oda ës mentek épp abba az udvarba. Mikor bémentek, megtalálták a bándát, meg a tükröt, meg a testvérét, az aranyhajú leányocskát. Nagy öröme lett.

De az aranyhajú fiu leszállott a kocsiról, hagyott mindent, vette a nyilat, ment a kertbe a nyúl után. No mán most mondja Tündér Ilona:

– Állj meg szüvemnek szép szerelme, tanítsalak én ës szóra! Úgy menj a császáratyád kertjébe vadászni, ülj fel a lóra, a kit töllem elloptál. Mikor czélba veszed a nyulat, úgy vigyázz, császáratyád int, hogy állj meg. De te állj meg szüvessen, nem csinál semmit, csak hivu holnap ebédre. De te mondjad erre:

– Elmënyëk, felséges atyám, egyet se félj, ebédedre, ha harmad magammal béfogadsz ebédedre. És a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a kőfalba, vétesd ki azt ës, hogy legyen ott az ës az ebéden.

Erre tanította Tündér Ilona a kedvesét.

No mán most fel ës ült a gyermek a lóra, a kit lopott Tündér Ilonától. Bé ës megy a kertbe lóháton. Az atyja ës lóval várta, még hétszerte jobb lova volt az atyjának, mind néki. Gondolta, ha elfut, úgy ës elfogja, mert az ő lova eléri. Egyszerre kiájcsa, hogy álljon meg. Aval meg ës állott az aranyhajú fiu, a hogy czélba vette a nyulat. Odamegy a császár s kezet ad és hívja holnap ebédjére. Akkor azt feleli a fiu:

– Elmegyek, felséges atyám, ha béfogadsz harmad magammal ebédedre, és a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a múrba, vétesd ki, hogy az ës legyen ott az ebéden.

Mikor azt meghallotta a császár, egész fejtetőtől talpig elsápadtodott. Aval elbucsuznak. A császár bémënyën, a fiu meg hazamënyën.

Mámost poroncsolja a császár, fogjanak hëzza a holnapi ebéd készítéséhez. Meghívott mindenféle királyokat, herczegeket, jó embert, mindenfélét. Mikor eljő holnap az ebédnek az ideje, összegyűl az egész vendég, a kit hivatott. Kivéteti szépen az első feleségét a kőfalból, hát él, mert az a pulykapásztor táplálta a maga élelméből dugva hét évig. Mikor meglátta életben, nagyon megszomorodott a császár. No most mán minden nap ott várja a császár, ki legyen az, azt mondta, harmad magával fogadja bé.

No mán most készülnek ők ës, Tündér Ilona, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány. De azt mondja Tündér Ilona, hogy mikor oda bémennek, senkinek semmit se szóljon, mind egy született néma, mert megfelel ő helyette.

No jól van, érkeznek ők hárman a négy lóval s a kocsival. Szépek ës voltak, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány, s Tündér Ilona még szebb volt. No mán egész világ őket nézte, mikor leszállottak a kocsiból. Helyet rendelnek nékik szépen. Mikor legjavában mulatnak mindenfelé, szól Tündér Ilona és az aranyhajú leány ës, de az aranyhajú fiu senkinek semmit. Mindenki azt mondta, hogy e néma. Azt mondja a császár:

– Hogy lehessen az? A tegnap, mikor ebédre hívtam, kezet adott nékem, vele beszéltem, mint most magukkal.

Eleget kérdezte mindenki, semmit se szólott. Egyszer csak feláll Tündér Ilona, a felesége.

– Felséges császárok, királyok, itt az egész vendégek, nem néma, csak fiatal. Ilyen helyt sose volt s szégyell. Hát tessék meghallgatni, szólok helyette.

Akkor kezdte:

– Nagyságos királyok, herczegek, volt egyszer egy szegény asszony, annak volt három nagy leánya. Azok kimentek nyárba a mezőbe kendert tépni. A mint tépték a kendert, tréfálódtak a leányok. Azt mondja az első: Jaj tű, ha éngem megvenne az a császárfiu, a ki arra lovagolt, én egy kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának jutna.

Mikor ezt kiszóllotta, azt mondja a császár:

– Holt, mert e rajtam történt.

De azok a királyok, herczegek nem engedték, csak folytassa.

– A második azt mondja: Ha éngem feleségül venne, egy szem búzából annyi kenyeret sitnék, minden katonának jutna, még nekünk ës maradna.

Akkor még azt mondja a császár:

– Holt, ne mondjad tovább, mert rajtam történt!

– A harmadik azt mondta: Ha ingem megvenne, én két aranyhajú gyermeket szülnék néki a világra.

Akkor szépen fogta az aranyhajú fiut és aranyhajú leányt, odaállította maga elé és azt mondta:

– Tessék megnézni, megnézni ezt az aranyhajú fiut s ezt a leányt, s az meg az anyjuk, a ki mondta.

Akkor a császár nem engedte, egy szót se, hogy szóljon többet. Egyszer megfogta az első feleségét, megcsókolta, megölelte s vitte a két gyermek mellé. Megölelte az aranyhajú fiut s meg a leányt, s azt ës megcsókolta. Akkor mán bé kellett vallja a szakácsné, hogy hogy történt. Eléhítták az urát, hogy ő hogy tette a bárkába, és leeresztette a vizen.

Akkor fogta az anyósát (a király) és békötöztette rogozsinába és öntöztette gázzal (petroleummal) és az egész vendég szemeláttára kivitette az udvarra és elégettette a rossz tettéért. S a leányát, mán a ki felesége lett, azt béverette deszkába, mind darabokra vagdaltatta, elhányatta a sasoknak és a hollóknak számukra.

Ott tartotta a mulatságot, vendégséget, hét nap és hét éjjel. Mind tartott a mulatság egész Bécsig. Tál, tányér, kalán elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levet kapott volt. Ki horgos lábú ember volt, mind ott kapta azt a hibát, a mint kidobigálták a csontokat. A ki kopasz most, rëacseppentették a levet, attól lett kopasz. Én ës megkopaszodtam, tán kigyend volt, a ki rëám öntötte a meleg levet.

(Pál Péter, Tatrang.)