4. Buhú.

Volt egyszer, hol nem volt, egy leány, és annak volt egy tanyittó mestere. A leány nagyon szép volt, és tanította a mestere hét évig. A tanyittó mestert úgy hítták: Buhú.

A hét év leteltével a leány felszabadult s a mester megbánta, hogy miért nem csúfolta meg a leányt valamivel, mert mindég ketten voltak. A leány királyleány volt. Elkérte a királytól a leányt, hogy kihívja valamerre s ott erőszakossan megcsúfolja valamivel.

Hát úgy ës lett. Kicsalta a leányt az erdőbe sétálni és ott erőszakkal akart rajta csúfot űzni. A leány a sok küzsdés között elszabadult és hazafutott, de nem mondott az atyjának semmit, az anyjának sem. Nem merte mondani.

Nem nyúgodott Buhú, megint elcsalta a leányt ki a tengerre hajókázni. Mikor a tengerbe jól bémentek, előfogta a leányt és kezdte megint kínozni, de a leány itt sem engedte magát megcsúfoltatni. Buhú haragjában, hogy a leány nem engedte magát egyképen se, megfogta és belédobta a tengerbe. A leányon tiszta fehér selyemgúnya volt, s az a gúnya nem engedte alámerűlni a vízbe. Jöttek valami kereskedőhajók s elvitték a leányt. Buhú azt mondta, hogy a tengeri rablók elrabolták a királyleányt, a kereskedőhajók pedig elvitték a leányt más országba s ott eladták szolgálónak a királyhoz.

A leány nagyon jól viselte magát és ott béjutott a királyi udvarba szobaleánynak. De nem mondta, hogy ő királyleány volna. S annak a királynak ës volt egy fia. A királyfi alattomosan mindig szerette a leányt. S eltelve jó üdő, a király késztette fiát, hogy házasodjék meg. De a királyfi nem akart házasodni egyképen sem, s az apja mindig kínozta vele, s végre rëaállott, hogy gyűjtsék ëssze a városnak összes leányait s ő majd választ belőllük.

A kitűzött napra kiállottak szolgáló, leány, mindenféle, a városból egy helyré. Ez a szolgáló, ő ës odaállott nagy későre, jóformálag meg se mosakodott és a királyfi csakugyan ezt választotta, mert legszebb volt az egész között.

Nohát az apjának akaratja ellenére ës muszáj volt, hogy a leányt megkérjék feleségének. S akkor a leány ës elmondta, hogy e s ennek a királynak a leánya, s kereskedők hozták a hajóval. De azt nem mondta, hogy Buhúval mi történt s vélle. S kérte a leendő férjét, hogy vigye őt haza az apjához, addig ne csináljanak vendégséget.

Nohát levelet írtak a királynak, hogy a leánya itt van s el akarja venni esse (ez s ez) a királyfi feleségül.

A leánynak az atyja megörvendett s küldött hajót a leány elébe. S kapta magát Buhú s most ës mind ő ment a leány elejébe. A mind a tengeren jöttek hárman, Buhú, a leány és a királyfi, Buhú egyszer nagy lármát csapott és belévetette a királyfit a tengerbe, s azt mondta otthon, a királyfi magától, véletlenségből esett belé a tengerbe.

És Buhú most kényszerítette a leányt, hogy menjen hëzza most feleségül. Az apja ës erőltette, de a leány egyképen se akart. Utoljára abban egyeztek meg, a leány és az apja, hogy építsenek neki a város végén egy kastélyt, és az atyja adjon neki annyi éleséget abba a várba, hogy ő tudjon adni minden vándornak egy délebédet, vagy egy frustukot. S ő ott ül hét esztendeig, ha hét esztendeig elé nem kerül az a királyfi, hát ő elmënyën Buhúhoz feleségnek.

Telt, múlt az üdő, éppen a hét esztendő vége felé, hát ment egy vándorlegény nagy szakállal. Az ës betért oda enni. De ő mán hallotta, hogy a királyleány abban a kastélyban van, még se mondta meg, hogy ő ki az. Hát mikor ëtt, a pohár borba bétette a jegygyűrűt, a kit a leánytól kapott. Aval tovább ment. S a szolgáló kiöntötte a pohárból a mi bor maradt, kevés, és a jegygyűrűt megkapták.

Utána szaladtak és visszahítták a vándorlegényt, és gúnyát mást adtak neki. És megberëtválkozott, és elszámították, hogy mi tévők legyenek most. Abba egyeztek meg, hogy a leány igérje meg magát, hogy elmënyën feleségül Buhúhoz.

Úgy ës lett. A leány azt mondta apjának, hogy elmënyën Buhúhoz. S mikor esküre mentek, az a királyfi ës ott volt az esküvőn. Mikor ëppen a papnál kellett mondani az esküt, hát akkor elejébe állott Buhúnak és azt mondja:

– Te vén ördög, hogy szeresselek én tégedet, mikor te engemet két ízben meg akartál rontani, és hogy nem tudtál semmire menni velem, hát bevetettél a tengerbe! És most ës, mikor utánam jöttél, az én kedvesemet bévetetted a tengerbe. De az Isten nem hagyott el. Itt van, és te akasztófára való vagy!

És megfogta a királyfiúnak a kezét és azt mondta:

– Ez az én kedvesem! – S az oltár elébe vezette, s megesküdtek.

Buhút elzárták, aztán felakasztották és vendégséget csináltak, nagy lakodalmat csaptak. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy csepp levest kapott volt. Itt a szomszédunkban van egy sánta ember, s az ës ott volt, s kérte, hogy adjanak néki enni. És nem akartak néki adni, haragudtak, s haragukban megdobták a lábát. Sántának maradt, el ës nevezték Sánta Samunak. A királyfi és a királyleány máig ës él, ha meg nem hóltak.

(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)