38. A holló, medve és hal sógora.

Volt egyszer egy öreg király, annak volt három szép, nagy leánya s egy kis fiacskája. Nohát a király kicsit itkányos volt. Hát ő megiszsza minden pénzét a fogadóban, mámost neki nincsen egy fillére ës király létére. Hazamënën s megbúsulja magát, mert király létére nincs pénze. Mit csináljon ő most? Kimënën vadászni. Gondolja: Kimënëk az erdőre s lövök valamit.

Mikor kimënën lőni, akarja, hogy mán kapjon valamit, hát ehon jő egy feteke holló egy fára, a falu szélére. No ő gondolja magában: Lám az én fegyverem jó, én meglövöm azt a feteke hollót. Mikor czélba vette a hollót, azt mondja a holló:

– Hohó, ne lőjön meg engem, adja nekem a legnagyobb leányát feleségül!

– Hogy lehessen, mikor te vagy a holló, és én vagyok a király?

– Adok egy véka aranyat a leányodért.

– Hát jó – azt mondja a király.

– Hát holnap légy itt a leányoddal, s én itt leszek az aranynyal.

A király hazamënyën, azt mondja a nagyobb leányának:

– No leányom készülj, mert holnap reggel én téged férjhez adlak.

– Kinek, édes apám?

– Egy hollónak.

Akkor a leány megszomorodott, de mérthogy király volt, engedelmeskedni kellett a leánynak.

– Holnap reggel öltözd fel a szép gunyádat, és elviszlek.

Holnap reggel felkészítette a leányt. Akkor a leány megbúsulja magát.

– Istenem, királyleány létemre hogy ad édes apám egy hollóhoz?

Hát ő el ës vitte arr a helyré, a hol tegnap a hollóval beszéllett. No mámost ott van a holló a véka aranynyal, átadja a holló a véka aranyat a királynak, átadja a király a leányát a hollónak. Egyik a mástól mámost elbúcsuztak. Hagyjuk el most a hollót, elvitte a leányt, és forduljunk most a királyhoz, a véka aranynyal. Mi lesz belőlle?

No mámost ő megfogja a zsákocskát a véka aranynyal, de nem bírja. Czepeli ide, czepeli oda, de nem bírja. De mégës addig, hogy a fogadóhoz valahogy elhúzza. Mámost ő béadja a kocsmároshoz a véka aranyat zálogul, hogy ő adjon neki, a mi kell. Az ës, a kocsmáros, mán látta, hogy van pénze. Ad ma, ad holnap, a jövő héten ës ad, mindig ad, mert volt pénze a véka aranyból. Hát belételik az idő, kit eltëszën a kocsmáros, kit megiszik a király, egyszer csak azt mondja, hogy:

– Nincs több ital, mert nincs több pénz. Becsület sincs!

Mámost megbúsulja a király magát, hogy egy véka aranyat béadott s egy hónapig elfogyott. Pénz sincs, becsület sincs. Mi tévős legyen? Király létére mán ő szégyelte magát.

Hazamënyën este nagy búsan, kit alszik, kit nem reggelig. Reggel felkel, veszi a fegyverét, gondolja magában, hátha talál valamit még lőni, hogy legyen néki ës becsület valamiért.

Mikor kimënyën a városból a vadon széléig, megtalálkozik egy nagy roppant, iszonyatlan medvével. Gondolja magában, meglövi a medvét, az a bőr megér valamit. Akkor megszólamlik a medve:

– Holt, király! – azt mondja. – Ne lőj meg, inkább add nekem a második leányodat feleségül.

– Hogy lehessen az, mikor vagy te egy medve?

– Jól – azt mondja a medve. – A minap adtad a nagyobb leányodat egy hollóhoz, és az adott egy véka aranyat érette. Most, ha nékem adod a második leányodat, én ës adok egy véka aranyat érette.

– No mán hát hogy lehessen az?

– Holnap reggel te légy itt a leánynyal, és én itt leszek a véka aranynyal, abb a helyben, a hol most találkoztunk.

Aval elbúcsuztak. A medve elment, s ő ës mán hazaindult, a király. Nem szólott semmit a leányának egész reggelig. Reggel azt mondja:

– Édes leányom készülj, mert ma téged ës férjhez adlak.

– Kihez apám, felséges király?

– Egy medvéhez, édes leányom.

Megijed a leány, nagyon megijed, de azt kérdi:

– Hogy lehessen, édes apám? Nagyobb nénémet adtad egy hollóhoz, ingem most egy medvéhez.

– Jól, édes leányom. Készülj.

Engedelmes kellett legyen a leány, készült, s indultak. Megtalálták a medvét éppen azon a helyen, a hol a tegnap beszéltek. Várta a medve a véka aranynyal ott a királyt.

– Adjon isten jó napot!

– Hozta isten, felséges király!

– Nohát itt a leány.

– Itt – azt mondja a medve – tessék, itt van a véka arany, egy zacskóban.

Átadta nagy szomorúan a leányt, de a leánynak nem volt szabad semmit se szóljon. Mámost hagyjuk el, a medve elfogta a leányt és el ës ment vele, forduljunk a királyhoz.

Megfogta a zsákot, húzza erre-arra, nem bírja, mert egy véka arany nehéz. Czipálja ide-oda, még (míg) a fogadóhoz czipálja valahogy. Béadja zálogul esmég a kocsmárosnak, s azt kérdi a király:

– Kocsmáros úr, most van becsület?

– Van becsület, mert van pénz!

Iszik ő felsége, mulat, haza se ment, még abban a pénzben tartott, még egy hónapig. Hát egy hónap mulva azt mondja a kocsmáros:

– Nincs több becsület, mert nincs több pénz.

Mámost mi tevős legyen? Még (ismét) hazamënyën szomorán a maga házához. Reggel, mikor felkel, azt mondja a küssebb leányának:

– No édes leányom, készülj, mert ma téged ës férjhez adlak.

– Kihez édes apám?

– Egy halhoz.

– Hogy lehessen az? Nagyobb nénémet adtad egy hollóhoz, a másikat adtad egy medvének, édes apám. Azt tudom, hogy a holló a földön él, a medve ës a földön, de a hal a vízben. Hogy tud engem oda vinni a vízbe, hogy én ott éljek?

– Jól van édes leányom, annak muszáj, meg kell lenni.

– Sír a leány, de engedelmeskedni kellett, nem volt szabad szólni ellene.

Felkészül szépen, mint szokás, el ës indul édes apjával a királylyal. Hát mikor a városon túl érnek, a patak előtt várja a hal, az igért ajándékkal, csak a véka aranynyal, mind a más sógorai. Átadja a leányt a halnak, nagy mély sírással a küssebb leányt, de nem volt mit tegyen, mert az apja nem sokat törődött a leány sírásán, örvendett a véka aranynak. Hagyjuk el, a hal elvitte a leányt, a király maradt a zsákkal.

Húzza, czipálja, nem bírja esmënt, de most csak közelebb volt a városhoz. Czipálja, czipálja, míg a fogadóba czipálja esmënt. Béadja esmënt a kocsmárosnak zálogul újra.

– No kocsmáros úr, most van pénz, van becsület?

– Van becsület, mert van pénz.

Mulat ő esmënt legjovába.

No mámost a királynak van odahaza egy kis fiú legénykéje. Hát az most magában eljovasolja, mint egy fiúgyermek: Istenem, az én atyám a harmadik leánynak az árát iszsza meg király létére, majd elfogy az ës. Vaj kinek fog engem eladni később üdőbe? Jobb lesz, ha felszedem a sátorfámat, s elindulok vándorolni. Ki tudja, kinek adhat el az én apám engem ës. Ejszëm (elhiszem) én megfogom keresni az én nénémet. Mikor nagyobb néném ment egy hollóhoz férjhez, adott nékem egy zsebrovát (zsebkendőt) emlékül. Mikor én ezt a rovát eléveszem, emlékezzem, hogy a nagyobb néném egy hollóhoz van férjhez menve. A második néném ës adott egy zsebrovát mind csak úgy, mikor ment egy medvéhez férjhez. Mikor eléveszem, jusson eszembe, hogy ő egy medvéhez van férjnél. Küssebb néném ës adott emlékül egy zsebrovát sírva, reszketve, hogy ő menën egy halhoz férjhez a vízbe és ő ott meg kell halni. Jó mán neki, többet nem szólhatok.

No mán ő utat fogott, mënën ő hegyen, völgyön, erdőn, mezőn, vizen, szárazon, a hol csak talált. Béér egy rengeteg erdőbe, mámost nem tudja merre menjen az erdőben, mint a ki sose járt. Hogy mënën az erdőben, meghall messziről valami nagy sikoltást, rikoltást. Közeledik, mi lehet ott az a sikoltás, rikoltás? Mikor megközelítette, ér egy ballangot. Abban a ballangban volt három ördögfiú. Fiak mind a három, azoknak elhalt apjuk, anyjuk, azoknak maradt a ballang, egy ostor, egy bocskor és egy palást. Az az ostor, bocskor és a palást oan hatalmas volt, hogy egyik a másik nélkül nem tudott dolgozni. Ők azt nem tudták elosztani, vívtak hárman, melyiké legyen.

Mikor odaért ez a királyfiú, hát őt valami nagy vitéznek állították (vélték). Ő jóreggelt köszönt az ördögfiaknak, de meg se látták őt, valameddig jóreggelt nem köszönt. Mind a hárman megijedtek a jó reggel szótól, és meg ës állottak a verekedéstől egy hoppra.

– No vitéz – azt mondják az ördögfiak – ha az isten téged ide hozott közénkbe, tégy itéletet a mü három beszédünknek, mert különben itt szakad a nyakad.

Ő jettibe majd nem tudott mit felelni vissza. Azt kérdi töllik:

– Mi a bajotok, mit vívtok oan erősen, s mért?

Akkor elejébe áll mind a három, azt felelik néki:

– Elholt apánk, anyánk, maradott ez a ballang, egy ostor, egy bocskor, egy palást. De annak oan ereje van, hogy a ki azt a bocskort felköti, s azt a palástot rëaveszi, s a kezébe veszi az ostort, egyet suhánt (suhint), csak azt mondja: Hipp, hopp, ott legyek, a hol én akarok, – azonnal felkapja, bárhol legyen, odaviszi, a hova ő gondol. No most te vitéz, ebből tégy itéletet, melyiké legyen a ballang és ez a három darab.

Mán ő most gondolkozik ide is, oda is. Azt mondja nekik, melyik a legnagyobb közülük. Eléáll egy, s azt mondja:

– Én vagyok.

No akkor megmutaszt roppantott messze egy hovast.

– No – azt mondja – te most menj erre a hovasra, de elébb adjam ki a másoknak ës a tanácsot.

Mutat mindegyiknek egy hovast erre, arra.

– De úgy, hogy adjátok azt a bocskort, palástot és ostort nekem, s a melyik elébb lesz itt, azé lesz a három.

No mán oda ës adják neki azt a három darabot. El ës indultak nagy roppant messze. De ő nem volt rest. Hogy a fiak elmentek, felköti a bocskort magára, s a palástot felveszi, akkor egyet rittyentett az ostorral: Hipp, hopp, legyek a legnagyobb nénémnél. Akkor felkapta az ostor s a palást őt, mind egy sebesen zugó szél. Úgy elvitte onnat, mintha sose lett volna ott.

Mikor visszajöttek az ördögfiak, a legnagyobb volt legelébb. Hát mámost mi tevősök legyenek, mert nem volt vitéz, a ki őket utasította, se bocskor, palást, ostor. Mámost ők meggyőződtek, hogy hiába vívnak, ott maradtak lakósok mind a hárman abban a ballangban. Mán hagyjuk a három ördögfit abban a ballangban, forduljunk a királyfiúhoz.

Ledobta az ostor s a palást egy nagy hovas alá őt. Mámost ő erre, arra néz, nem tudja merre menjen. Neki fog a nagy hovasnak, s indul kifelé. Látja a hovasban, a kősziklában mintha valami út forma volna. Odamënyën s bénéz, látja, hogy belül még szélesebb a hely. Bémënyën oda, hát beljebb mind szélesebb. Beljebb mënën, valami megvillámlik, mintha lámpás vagy gyertya volna. Mënën beljebb, hát lát egy szép házat. Hát látja az ablakon onnat a világosságot. Mënën ő oda, míg az ablakhoz ér, akkor bénéz az ablakon, látja, hogy a nagyobb nénje, ki a hollóhoz jött, az asztalon varrja a hímet, a kit otthon ës varrott sokszor. Mindjárt megüsmeri, bé ës szól:

– Adjon isten jó napot, édes néném!

– Nem vagyok én nénéd – visszaszól a testvérje. – Menj el innét, akárki vagy, ide keresztyén embernek nem szabad jőni. Az én uram egy holló, s ha hazajő, itt kap, jaj lesz néked ës, nékem ës.

– Én vagyok a küs ëcséd. Mikor a hollóhoz jöttél férjhez, adtál nékem egy zsebrovát emlékül. Tessék, nézd meg, ha nem vagyok a küs ëcséd.

Akkor a nénje szemmel az ablakra kapott belülről, meglátta a zsebrovát, s rëa ës üsmert egyszeribe.

– Jaj te kis ëcsém, hogy jöttél ide? Az én uram egy holló, s ha hazajő, minyát elszaggat.

– Ne búsulj néném. Én vagyok a sógorkája, majd beszélek én vele.

Átkarolja s béviszi a szobába a kis testvérjét, mán az öcscsét.

– De hova bújtassalak? Úgyës megkap az én uram, a holló – azt mondja.

El ës bújtatta ugyancsak, hova ő tudta. Hát egykor jő a holló haza, egy nagy roppantott holló, éppen ebédkor, délkor. Azt kérdi legelsőre:

– Édes feleség, hol a kicsi sógorkám? Ide jött, add elé.

Azt feleli a felesége a hollónak:

– Én nem láttam, nem volt itt.

– Add elé, mert jaj neked ës, néki ës hanem, mert itt van.

Nem volt mit tegyen, elé kellett, hogy adja. Mikor eléadta, a holló lábát kéz helyett nyujtja neki.

– Szerusz sógorkám! Hogy vagy? Jól? Hát – azt mondja a holló – látod sógorkám ki vagyok?

– Látom, hogy vagy egy űgyes holló.

– Nohát ebédeljünk – azt mondja a holló – majd ebéd után megmutasztom, ki vagyok.

Leülnek szépen hárman és ebédelnek, akkor azt mondja a holló:

– No sógorkám, ki vagyok?

– Látom űgyes holló vagy – esmënt azt mondja.

Aval csak a holló kiteríti szárnyát, jól megcsattogtatja, akkor lesz belőle egy űgyes szép királyfi.

– No látod sógor, ki vagyok? – mondja a kis sógorának.

– Látom, most vagy egy űgyes királyfi.

Akkor azt mondja a hollósógora:

– Majd adok neked most egy szép új skotuját. Húzz ki mámost a szárnyamból egy tolut, tedd bé az új skotujába, s mikor valami bajod lesz a világon, ha sokáig élsz, fujintsd meg ezt a tolut és ha mán nem lesz üdőd megfujintani, csak gondolj rám, mert ott fogok lenni segítségedre.

Abban a perczben újra holló lett a sógorából.

No mámost a fiú megörült, hogy mán tudja a nagyobb nénjének milyen ura van a hollóval. Szépen elbócsuzik töllik és kijő abból a kősziklából.

Mámost esmënt útnak indul, erdőn, völgyön, hegyen, vizen, szárazon mënëgetëtt. Eszébe jut mámost, hogy szeretné megnëzni a közepső nénjét, Felköti a bocskort esmént s a palástot, egyet rittyent az ostorral: Hipp, hopp, legyek a középső nénémnél. Felkapja az ostor, a bocskor s a palást őt, mind egy sebesen zúgó szél. Úgy elvitte onnén, mintha soha ott se lett volna azon a helyen. Hetedik országba onnén, egy nagy kőszikla elé ledobta esmént oda.

Mámost mënën ő ezen a kősziklán, nem tudja, mi tévős legyen ilyen idegen földön. Meglát a kősziklában egy nagy roppant ballang formát, mënyën ő béfelé majd féltibe ës, beljebb, beljebb, mind beljebb, ott ës meglát egy szép küs világosságot. Minyát megörül, hogy csak itt kell legyen az én középső nénénmnek.

Ott ës volt egy ház építve, onnét ës tetszett a világosság az ablakon, hát látja, a nénjét, énekel és varr, mind odahaza szokott.

– Adjon Isten jóreggelt, édes néném!

De a nénje ki se tekintett, csak visszaszól:

– Nem vagyok én nénéd. Akarki légy, távozz innét, mert az én uram egy nagy medve. Majd haza jő ebédre, ëssze fog szaggatni, távozz innét.

– De én vagyok a kis öcséd. Mikor jöttél férjhez, adtál egy zsebrovát emlékül. Itt van édes néném, tessék nézz az ablakra, hát meg fogod üsmerni.

Akkor az ablakra terítette, a nénje rá ës nëzëtt, meg ës üsmerte. Béhítta, ölelgette, csókolgatta, de egybe el ës kezdett sírni.

– Hogy tudtál te idejőni, mikor az én uram egy medve? Ha meglát, minyát ësszeszaggat.

– Ne búsulj néném, mert én vagyok a sógorkája, nem bánt ő éngem.

De a nénje mind csak sírt, elbújtatta az eccsét, a hogy csak tudta.

Jő dél, hazajő a medve. Még bé se lépett az ajtón, má mind mammammammogott, hogy:

– Hol az ëcséd, a kis sógorkám?

Azt hazudta az asszony, hogy szinét se látta, hírét se hallotta, a mióta eljött hazól. De mit volt mit csáljon, elé kellett, hogy adja, mert az ura poroncsolta. Mikor meglátta a fiút, felállott a hátulsó lábára, és nyújtotta neki az elülső jobb lábát keze helyett. De oan körmös volt az ujja, hogy ugyan rizëgëtt a királyfi az egész testében.

– Szerusz sógorkám! Jó hogy idejöttél hëzzánk. De tudod-é, hogy ki vagyok én?

– Látom, hogy te vagy egy medve, egy nagy erős medve.

– No majd meglátod minyát, hogy ki vagyok én!

Aval kecskebukát vetett háromszor ës, és lett belőle egy űgyes, szép király, de oan űgyes, hogy ragyogott a ház a fényes gunyájától. No leültek az asztalhoz, ettek, ittak, mulatoztak, vígan voltak majd estig. Akkor azt mondja az a fiú, hogy ő most elmënyën, hogy keresse meg a harmadik nénjét ës.

Felkelnek, de a medve, vaj az a fényes király, esmënt kecskebukát vetett, és még lett belölle az a medve, a ki volt. De azt mondja a sógorának:

– No sógor, kicsi sógorkám, nyúlj belé a bundámba, húzz ki három szál szőrt, de tedd el jól, s ha bajod van, csak huzogasd, ott leszek én!

No megköszönte, elbócsúztak, hátára vette a palástot, lábára a bocskort, egyet rittyentett: Hipp, hopp, legyek ott, a hol az én néném van! S egyszeribe ott volt annál a pataknál.

De hogy menjen ő bé abb a vízbe? A hovasban, az erdőben, tudott járni, a ballangban ës tudott, de hogy tudjon ő most bémenni abb a vízbe? Gondolkodik, gondolkodik, eszébe jut a holló sógora, hátha tudna segíteni az ő baján. Eléveszi a kotuját (skatulyát), megfuvintja a tolut, hát látja, hogy jő a hovas oldalából egy nagy felhő, a felhőben egy nagy fekete holló. Egyszeribe leszáll előtte a földre. Azt mondja:

– Mi baj sógorkám?

– Nem egyéb, hanem, hogy mehessek én el a harmadik nénémhez, mikor itt van a vízben?

– Ha csak az a baj, majd eltakarítom én minyát.

És bémënyën a vízbe, csattogtatja a szárnyát, hogy fërëdjék meg. Mëgfërëdik benne, s úgy kiszárad a víz, hogy három nap ës mehetnél fel ës, alá ës, nem találsz egy cseppet se.

Megköszöni és látja, hogy minyát előtte a mart alatt vagyon egy ballang száda. Elindul, hogy ott kell legyen az ő nénje, a ki a halhoz ment férjhez. Mënyën, mënyën, mind csak mënyën a nagy setétségben, hát egyszer csak lát egy kevés világot. Tovább mënyën, tovább mënyën, mind világosabb lesz. Még mënyën, hát ér egy szép tér mezőt, annak a közepében volt egy nagy palota, de mind évegből volt az egész ház, s ott ës az asztalnál ül a küssebb nénje, varrja a hímet.

De hogy odaért, minyát meglátta a nénje, a mint üvegből volt a házfal. Kiszalad elejébe:

– Hogy tudtál idejőni küs ëcsém, mikor az én uram egy hal. Ha meglát téged, minyát békap, ha kitátja a száját.

– Hadd el néném, ő se bánt, ha a más két sógor nem bántott.

Bémennek a házba, ott ficzánkodik egy padon a hal. A hogy meglátta a sógorát, egyszeribe lebucskázott a padról, lett belölle ës egy királyfi, de százszorta szebb, mind a más két sógora. Ölelték, csókolták, jól tartották, de a királyfiú nem akar maradni, mert esmënt megindul a víz s ő ott reked.

Elbócsuznak s a sógora ad neki az oldalából három pénzt.

– Ha úgy talál bajod lenni, hogy a víz mellett vagy, vesd a vízbe, majd ott leszek én!

No elbócsuznak, a királyfiú mënyën, mënyën, kiér a martra, de még híre se volt a víznek, úgy kiszárasztotta a holló.

No elmënyën a fiú esmënt haza az apjához. Egyszer azt mondja a fiú az apjának s az anyjának, hogy ő elmënyën mesterséget tanulni, csizmadiának. Eleget mondja az apja s az anyja:

– Ne menj fiam, iszëm (hiszen) a királyság reád marad, minek neked a mesterség?

Hanem ő nem hallgatott az apjára s az anyjára, hanem béállott csizmadiainasnak. Úgy kitanult egy évre, hogy oan csizmadia lett belölle, a milyent nem lehetett hallani ës. Elment haza és az apjának és az anyjának oan czëpőköt csinált, a milyen a lábukban még sose járt. Azt mondja most az apja s az anyja:

– No fiam, oan mesterséget tanultál, hogy ha a királyság nem maradna reád, úgyës meg tudnál élni.

De azt mondja a fiú:

– Em még nekem nem elég. Én bállok a kőmiesekhez és megtanulom a kőmiességet.

Mert azt gondolta, hogy az apja megissza az egész országát, mert mind ivutt az öreg. El ës ment, és egy évre úgy kitanulta, hogy a leghíresebb pallér lett belőle. Hazament, elhányta a királyi palotát (és olyant épített helyébe), a milyent nem lehetett látni.

– No – azt mondja – fiam, most igazán megélhetsz, igazi mesterséget tanultál kettőt.

De azt mondja:

– Em még nem elég apám, én béállok még más mesterségre. Hallottam, hogy ebben s ebben az erdőben tanyázik száz tolvaj, és én béállok közükbe.

De hogy ezt a szót ejtette, sírt az apja, sírt az anyja, hogy mán meg akartak halni bújukban. Eleget lebeszéllették a fijukat, hogy ne menjen, de mégës csak beállott oda.

Álló délkor jelentette magát a tolvajkapitánynál, hogy neki miféle szándéka van, hogy ő béáll közükbe. De a tolvajok kapitányuk azt mondja:

– Fiam, eleget látom, hogy űgyes fiú vagy, de mán százan vagyunk és százegy nem szerencsés. Hanem ha mégës egy próbát megtéssz, a mit mondok, béfogadlak, utánam való léssz. – Itt azt mondja – egy gazdag kereskedő jár lóháton, ha annak a lovát elhozod, vagyon egy aranynyal tőlt átólvető a lován, s ha azt idehozod aranyostól, lovastól, akkor mán béfogadunk.

El ës ment a királyfiú, a hová igazította, hogy jár a kereskedő, s ott egy fára felakasztotta magát. S mikor jő a kereskedő, feltekint a fára, úgy tëszën (t. i. ég felé emeli két kezét):

– Istenem, immán a tolvajok az embereket a fára kezdik akasztani!

Aval ott hatta és elment. S ez megint leszállott a fáról, s más úton elejébe került. A gunyáját megváltoztatta és megint egy fára felakasztotta magát, A lábával fel s a fejével fütyögött alá.

Ott a fához közél volt egy kút és a kereskedő a lovát megkötötte, hogy pihenjen. Azt számította magában, hogy visszamënyën, hogy megnëzze, hogy az az ember ott vagyon-é, a kit elsőbb látott felakasztva. Akkor leszállott a királyfiú a fáról, felszállott a lóra, odavitte a kapitányhoz a sok aranynyal együtt.

No most mán megdicsérte a tolvajok kapitányuk és befogadta. No mán mostan annyit loptak, raboltak aranyat, hogy mán a pénz erőst meggyült. Azt számították, hogy menjenek bé a városba, vegyenek meszet, téglát, csináljanak múrt az aranynak. Bé ës mentek a városba, vásároltak meszet, téglát, kivitték az erdőbe. Ez a királyfiú jól értette a kőmiességet. Megcsinálták a múrt, aval a sok aranyat elrejtették. De ezt más senki se tudta, csak a tolvajok kapitányuk és megint ez a királyfiú.

No mán azt tanácsolta a királyfiú, hogy menjenek abba a városba, a hol a király (de nem az ő apja) lakik, és ott azokat a nagy kereskedőboltokat verjék fel. Eleget mondja a tolvajok kapitányuk, hogy ne menjenek, mert ott a sok katonaság és őket elfogják, de úgy ës lett.

Bémentek abb a városba, mikor az első boltot felverték, a katonaság mind elfogta őket. De ez a királyfiú elszaladott. Elment a város végére és ott egy öreg csizmadiánál béállott inasnak.

Az öreg embernek volt egy öreg szolgálója, úgy tartotta, mintha felesége lett volna, hogy neki főzzön. De ezt a királyfiat még inkább szerette, mind az öreg embert, mert ügyes ember volt. De hagyjuk el, hogy ők dolgozzanak, forduljunk a tolvajok kapitányukhoz és a királyhoz.

Most a király elé vitték a tolvajok kapitányát, hogy hogy voltak oan bátrak, hogy azokat a boltokat felverjék. Azt mondja a tolvajok kapitányuk:

– Nállomnál még egy sokkal erősebb ember volt, de az elfutott, a nincs itt.

Azt mondja a király:

– Hogy tudnám kézre keríteni?

Azt mondja a tolvajok kapitányuk, hogy van nekik az erdőben sok arany bémúrozva. Oda a király csináltasson egy vasat, mert el kell hogy oda menjen, hogy a mikor odamënyën, fogja el a vas.

No a királyfiú, a mind ő dolgozott a sustërnál, megtudta, mert odajártak az emberek és mindent kibeszéltek. Azt mondja egyszer az öreg sustërnak, hogy tud ő az erdőben sok aranyat, és menjenek, és hozzanak maguknak, a mennyi kell. Az öreg sustër nagyon kapott az alkalmon, elmentek ketten. A liknak a szádához odaküldi az öreget, és az öregnek a fejét megfogta a vas és leszakasztotta. Ő az öregnek a fejét félretaszította, és bément, és egy vékáni aranyat elvitt, de megporoncsolta az asszonynak, nehogy abból az aranyból egy krajczárt ës elköltsön.

S a király a tolvajok kapitányukkal mindennap odament, hogy vizsgálják meg, hogy volt-é valaki ott. Megkapják (megtalálják) a holttestet, szépen hazaviszik, béteszik egy koporsóba, és hordozzák házon szerte, hogy vajjon ki üsmerne rëa. Mert mán tudták bizonyosan, hogy az ő pajtásuk volt.

Hordozzák házon szerte, de nem siratja senki. De mikor a falu végére értek, az az asszony éppen vágta a fát és megüsmeri, hogy az az ő ura, mán a ki tartotta. Kezdi siratni. Meghallja a királyfiú benn a házban, a mint dolgozik, s elvágja az ujját. Elvëszën egy kolbácsot, ki, és üssed az asszonyt!

– No – azt mondja – hogy a fene ett volna meg. Hogy az ujjamat elvágtam, mit sírsz? Azért még el tudlak tartani.

S úgy a király a tolvajok kapitányukkal, s a halottal kénytelenek voltak elmenni. Odavitte a király a halottat magához és kénytelen volt őt eltemetni. És azt határozták, hogy minden boltosnál, a ki ilyen, meg ilyen aranyat talál odavinni, azt az embert rögtön zárják bé.

Hát ëppen a susztërnak a felesége egy aranyat elvett és elment a mészároshoz, hogy vegyen húst vélle. Hire lesz a sustërnak, elviszi megint a kolbácsot, és utána, az asszony után, kezdi igazán pallani, hogy ő több egy hónapjánál, hogy ezért az aranyért dolgozik, hát el akarja költeni? – hogy a mészárosoknak a szemük, szájuk tátva maradott, az aranyat vissza kellett adni, s az asszonyt hazáig pallotta az ura.

De mán azt mondja a tolvajok kapitányuk a királynak, hogy a királynak volt egy igen szép leánya, és hirdessék ki, hogy minden embernek szabad odamenni vizsitába, mert tudta, hogy elmënën oda ës.

No mán úgy ës lett. Kihirdette a király, hogy mindenkinek szabad a leányához menni vizsitába. Ez a sustër ës vett magára nagyon szép gunyát, felöltözött és elment oda. De a király leányának oan tömlő volt, hogy mihent meglegyezte vélle, minyát elaludt.

No mikor mind az egész bégyült a leányhoz, ez a sustër ës megjelent. De elkapta a tömlőt, mindamennyit meglegyezte, mindamennyi elaludt, de ő a leánnyal jól kimulatta magát, s aval eltakarodott.

Mikor a király odament a tolvajok kapitányukkal, mindamennyien alusznak. No most mán minyát tudták bizonyosan, hogy ott járt az ës.

Más estére ës ki volt téve a hirdetés, hogy oda lehet menni a leányhoz. Más estére oda ës mënyën a sustër megint, hanem a királyi gunyát felvette magára, ria megint egy más rend gunyát. S megjelent más estére ës a királyleánynál, mert nagyon szerette. Mámost engedte, hogy a királyleány őt ës lefujtassa a tömlővel, és ő ës elaludt.

Reggel, mikor mënën a király a tolvajok kapitányukkal, hát rëaüsmernek. No elé a katonaságot és poroncsolja a király, hogy vigyék akasztani. De búsúlt a királyfi, hogy mért szerette oan erőst azt a küsasszonyt, a küsasszony ës sírt, mérthogy szép legény volt, de mérthogy nagy tolvaj volt, viszik akasztani.

Viszik akasztani, és akkor mán ott volt a király és a herczegek és a bárók és a sok katonák, hogy nëzzék a nagy tolvajt, de akkor egyszeribe bényúl a zsebébe, húzza ki a három szál szőrt a kit a medve sógorától kapott.

– Mit kivánsz sógorkám?

Akkor mán egyszeribe ott volt az az iszonyatlan nagy medve, csattogtatta fogát, tátogatta száját.

– Nem egyebet, hanem ez a király fel akar akasztatni tolvajul s nem tudja, hogy királyfiú vagyok, pedig inkább nékem adná a leányát.

De mëgjedëtt a király, térdre esett a medve s a királyfi előtt, s igérte, szentül fogadta, hogy odaadja a leányát, csak ne bántsa az a nagy medve.

– Jobb ës, hogy odadd, mintsem hogy szétszaggassalak minden katonáddal együtt!

No hazamennek, a király egyszeribe vejének fogadja, és a más királynak hírt adnak, az apjának, az ës elment a vendégségbe. Két királyságot kapott a fiú, hát oan nagy vendégséget csaptak, amilyennek még híre, helye se volt. Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott volt. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.

(Pál Péter, Tatrang.)