41. Édesapám keresztelője.

Mikor apámat keresztelték, tizenöt esztendős fiú voltam. S a bába elküldött a Tatrang vizére, hogy hozzak egy korsó vizet, hogy megkereszteljék. Én elmentem a Tatrang vizére, de a Tatrang vize egészen bé volt fogyva. Ütöm a lábammal, ütöm a kujakommal, s nem törött bé. Kapom a fejemet s bétöröm a jeget, de a fejem belészorult.

Hozok egy korsó vizet s jövök a Döblönnél hazafelé. Három csíki cséplő úgy csépel a fiszfákon, hogy a szem mind felakadt, de a szalma lehullott a földre. Mondom nekik:

– Jó napot adjon isten, kárbacséplők!

Azt mondják nekem:

– Isten hozott, fejetlen láb!

Kapok hátul, s hát nincs ott a fejem. Visszamënyëk, hát a fejem bogáncskóróból lábat csinált, úgy iszánkodik a jégen. Eleget intem, hogy jőön ő hëzzám, s nem akar. Kapok egy követ, utánhajítom s letörtem mindakét lábát. Helyretettem a fejemet s hazajöttem. A bába még jól megszidott, mért ültem (maradtam) annyit. Mondta, hogy:

– Tégy fel tizenkét köböl búzát s vidd a malomba. Őröltesd meg, sissünk egy hamupogácsát apádnak keresztelőjére.

Felrakom a búzát, béfogom a tizenkét ökröt, mënyëk a malom felé, hát egy sëppedésbe megreked a kerek. Eleget hajtom én jobbra, balra: nem bírják. Leszedem a búzát a szekérről, befogom az ökrök helyett, az ökröket pedig a szekérre: elérek a malomhoz. A malom nincs odahaza, elment eperért.

No, én az ostornyelet felütöm az ökrök elejébe, kimënyëk a hegyre a malom után. Hát akkora epreket kapok (találok), mind egy nagy feteke csiki fazék. Eleprészgetem magamat, hát egyszer eszembe jut, hogy a malomba küldtek.

Visszajövök, hát az ostornyelemből olyan fa lett, tizenkétszer a sergës madár beléköltött. Felhágtam a fára, hogy a kiszedjem a madarakat, hát egy nagy lik van a fán. Dugom egyik kezem: nem fér; dugom mindakettőt: úgy se fér; dugom a fejemet: belé férek a fába.

Gondolkozom, mit csináljak én ennyi sok szép madárral. Zsiribiczekötéllel ëssze volt kötve az ingem, a madarakat béraktam a kebelembe. Most gondoltam, hogy én most hogy bújjak ki a fából. Dugom egyik kezemet: nem fér; dugom mindakettőt: úgy sem; dugom a fejemet: úgy sem. Eszembe jut, hogy van egy baltácskám, elfutok haza s kivágom magamat.

Kimënyëk a fa tetejére, gondolom, le se szállok, most repülni tudok. Repülök az Olt felett, két szászné mosott az Olt széjin. Felnéznek, csudálkozva mondják: okhár, okhár! Én azt gondoltam, azt mondják, hogy oldjam hát meg a gagyám kötelét. Meg oldtam, béestem a Dunába. Annyi halat kiütöttem belölle, hogy tizenkét esztendeig vastalpú szekerekkel hordták, mégse tudták elhordani. Csóré czigánygyermek, a kinek inge sose volt, kebelébe hordta el a fogyatékát.

Én nagy bajjal hazajutottam, idehaza apám jól elvert s elkergetett. Elmentem Márkosba szolgálatot keresni. Akadtam egy jó gazdaasszonyhoz, elpanaszoltam, hogy én szegény árva gyermek vagyok, sem apám, sem anyám. Az asszony szánakozva béfogadott, erős kását adott ennem, béfektetett a sutuba, s adott egy zsiribiczekötelet, kössem ëssze az ingemet. Volt az asszonynak egy hamis ura. Mindig a kórcsomában többet ült, mind otthon, s mozsikás ës volt. Hazajött s kérdi:

– Miféle gyermek ez?

Az asszony azt mondja, hogy:

– Egy szegény árva gyermek. Béfogadjuk szolgának.

Ő jónak hatta s kérdi:

– Adtál-é valamit enni?

Azt mondja:

– Igen, a kásából. A maga részét meghattuk.

Az asszony elétette az urának az ételt. S mondja nekem:

– Most gyere fiú, egyél! – s a kólbácsot a vállára tette. Én eleget könyörgöttem, hogy nem eszem, mert ettem, a néki nem volt elég, muszáj volt, hogy én ës egyem. De mivel én jól voltam lakva, s láttam, hogy a gazda kólbácscsal jár, mindjárt gondoltam, hogy rossz ember lehet. Én a kásából az én részemet béraktam a kebelembe, hogy majd holnap legyen mit egyem.

Mikor a gazda jóllakott, elévette a hegedűt, hegedülni kezdett és ingem erőltetett tánczolni. Én eleget jajgattam, hogy én nem tudok tánczolni, de a kólbácscsal vaj kettőt suppantott. Akarva, nem akarva szöktem, s a zsiribiczekötél elszakadt, a kása kiömlött a földre kebelemből.

– No megállj tolvaj! Már előre meglopsz?

De míg a gazda a kólbácsot elészedte volna jóformán, kiugrottam az ajtón, elfutottam igyenëst Szentgyörgyre. Ott bészegődtem egy jó gazdához, s kiküldött a lovakkal a gyepre, hogy őrözzem. Én ott a más gyermekekkel ësszebarátkoztam, ostorokat fontunk, rittyëgtettünk, s a lovak a tilalmasba mentek, béhajtották. A gazda megfenyített, hogy hát megbékóz a ló lábához, ha nem őrzöm. Én nem hallgattam reá, hát egyszer kijő, megbékóz a lóhoz. Egyik békót a lónak, a másikat nekem tette a lábamra. Volt egy fanyelű bicskám, s a lónak a lábát a csiklában levágtam, s a békót felhúztam a lábamra, elfutottam Kökösig.

Ott éppen szénatakaráskor volt. Felhágtam egy szénabugjának a tetejére, hogy a farkasok nehogy megegyenek. De odajött egy leány szeretejével s szerelmeskedtek. De mondja a leány, hogy:

– Többet ne, mert ha gyermek lesz, ki tartja?

Én ezeket mind hallgattam ott. Azt mondja a legény:

– A ki fenn van. (T. i. isten.)

Én megijedtem, hogy velem tartatják el s azt mondttam:

– Majd apád!

Aval leszöktem (leugrottam) s egész hazáig futottam. S a békót itthon apám vette le a lábamról. Ha nem hiszik, menjenek hëzza, s ő megmondja.

(Koszta István, Tatrang.)