5. A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óprinaránczán ës túl volt, a hol a tetűt és a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sújba és a fenébe meg ne botorkázzék, még azon ës túl volt egy nagy jegenyefa, azon volt kilenczvenkilencz varjú, s a ki az én mesémet meg nem hallgatja, a szemét vájják ki.

Az igaz, hogy volt egyszer egy herczeg, annak volt egy fia s egy leánya, s az öregek meghaltak, s ők ketten elmentek vándorolni. A mint mentek, mendegéltek, találtak egy keresztes nagy követ, a kin ujan írás volt, hogy csak a herczeg fia tudta elolvasni. A volt írva a kőre, hogy a ki azt a követ kiemeli, a kő alatt fog lenni egy tángyér, s a ki azt a kebelére béteszi, ujan erős lesz, a milyen még a világon ember nem.

Kapja magát a herczeg fia a leánynyal, a követ kidőtik, megkapják a tángyért, s béteszi a fiú a kebelébe. No most mán mennek és találnak egy várost. De abban a városban egy ember sem lakott. Elmennek ők, találnak egy nagy kuriát, a melyben volt tizenkét szoba, s meglátják, hogy abban a házban sül valami pecsenye. No gondolják, e nekik nagyon jó lesz most, mert nagyon éhesek voltak. S mikor ennének, tizenkét tolvaj odamënën. Azt kérdik:

– Hogy mertetek tük idejőni, mikor mük ebből a városból az embereket mind mük pusztítottuk el!

No most mán a herczegfiú azt mondja, engedjenek meg, míg jóllakott, s adjanak neki egy kardot, a melyik legrosszabb, és megáll véllik viaskodni. De a tesvére nagyon mëgjedëtt, könyörgött, hogy engednének meg az ő bátyjának. No most mán egy legrosszabb kardot adtak a bátyjának, és kimentek a mezőre, megkezdődött a viaskodás. A herczegfiú három-négygyel húzta a kardját, és mindegyiknek a fejét elvette.

No most mán hazamentek, vígan voltak az ő tesvérével. S a herczegfiúval, a mint vizsgálnák a szobákat, egy tolvajt találtak egy hordóban béabroncsozva. És hogy meglátta, bézárta az ajtót, és a tesvérének megporoncsolta, nehogy oda bé merészeljen bényittani. De a tesvére elig hitte, hogy a bátyja elment, máris bényitott a szobába, s a tolvaj, hogy meglátta, egyszerre egy pohár vizet kért tölle. Adott, és rögtön lement mind a három abroncs.

Mán most kifordult a tolvaj, és a leány nagyon megszerette, mert nagyon ügyes ember volt. Elbújtatta éczczoka, és nappal mind együtt voltak a leánynyal. Azon tanácskoztak, miképpen lehetne elpusztítani a bátyját. Azt találták ki, hogy tegye betegnek magát éczczoka a leány, sikoltsa el magát, hogy ő micsoda beteg. Mondta, hogyha hozna valaki neki élő-haló vizet, ő attól megjavulna. A bátyja fel ës fogadta, hogy ő elmënën és hoz, ha mindjárt az életébe kerülne ës.

Elment egy nagy kertbe, a hol a mennyi róka a világon, mind ott volt. Ő kezdte vagdalni, hát mind levágta, hogy éppen három maradt meg. Azok könyörögtek, hogy ne vágja le, mert adnak egy ujan sípot, hogy ha beléfúj, segítségére fognak lenni. El is vette a sípot töllik, merített az élő-haló vízből, és hazavitte, odaadta a testvérének. Ivutt belölle, és minyát megjavult, mivel hogy nem ës volt beteg.

No mámost megint azon tanácskoztak a tolvajjal, hogy más éczczoka ës legyen beteg, sikoltsa el magát, és mondja, hogyha hozna néki valaki három arany almát, attól ő megjavulna.

El ës ment az ő testvérbátyja megint egy kertbe, a hol a világon a mennyi farkas, mind ott volt. No már most még nagyobb baj volt a farkasokkal viaskodni, de azokat ës mind legyőzte, csupán hármat hagyott meg, a kik könyörögtek az ők életükért. Megint adtak egy sípot, hogy mikor szüksége lesz, csak fújja meg, mert segítségére fognak menni. Elvette a sípot, hazavitte a három arany almát, odaadta a testvérének, s minyát meggyógyult.

Na már most a tolvaj s az ő testvére nagyon megijedtek, hogy nem lehet semmiképen elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit. Hogy lásson álmot és sikoltsa el magát. Mondta, hogy halálos beteg, de ha hozna három arany körtét, ő attól meg fogna gyógyulni.

El ës ment másnap az ő bátyja megint egy kertbe. Ott volt a mennyi medve a világon, mind ott volt. Most már még nagyobb baj volt, de azt számította, hogy:

– A testvéremért megpróbálom, de ha életembe kerül ës, körtét hozok neki.

No már most megkezdődött a viaskodás. A medvéket csak úgy aprította, mind más ember a fűszálakat. Csak megint három maradt meg, s azok könyörögtek, hogy az életüket hagyja meg, mert adnak egy sípot neki, mikor szüksége lesz, fújjon belé és segítségére fognak menni. Elvette a sípot és a három aranykörtét hazavitte a testvérének, megette és rögtön megjavult.

Most már még inkább mëgjedëtt a tolvaj és a leány ës, hogy semmiképen se tudják a bátyját elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit és azt mondta a leánynak, csináljon fërëdőt neki, mondja meg neki, hogy őt a rókák, a farkasok és a medvék mind lefújták, jól esik egy kis fërëdő.

Este, mikor haza mënyën a bátyja, már kész a fërëdő. Mondja a bátyjának, vetkezzék le és fërëdjék meg. Mennyit fáradott utána. De azt felelte, neki nem kell fërëdő. De annyit mondott a testvére, hogy mégës levetkőzött, béült a fërëdőbe, de a tángyért vitte magával. De a testvére addig mondotta, nincs mitől félni, a tángyért senki el nem viszi, míg letette. Akkor a leány elsikojtotta magát. De hogy szovam ne felejtsem, a tolvaj el volt bújtatva. Akkor rögtön eléugrott és a tángyért elkapta, bétette ő a kebelébe. Azt mondja a herczegfiúnak:

– No most, kutya, miként pusztítsalak el?

A herczegfiú azt mondja:

– Várj, hogy öltözzem fel. Vagyon három sípocskám, hadd fújjak három keserves nótát, aztán nem bánom, akármiképen vegyétek el az én életem.

Meg ës engedi a tolvaj, felöltözik a herczegfiú, kimennek az udvarba, eléveszi a három sípot, beléfúj. S a hogy beléfúj, rögtön, a világon a mennyi róka, a mennyi farkas, medve, mind eléjöttek.

Azt kérdezik:

– Mit poroncsolsz, édes gazdánk?

– Azt poroncsolom, szolgáim, hogy ezt a gazembert, a tolvajt, rögtön szaggassátok ëssze.

Rögtön ëssze ës szaggatták, azt se hatták, hogy még egyet szóljon. No mán mostan a testvérét elészólítja. Azt mondja:

– Ehhez voltam érdemes? Ilyen igaz testvérem voltál-é hëzzám. Mán most egyébbel nem büntetlek, hanem a hol a tolvaj volt, abba a hordóba béabroncsozlak.

Egy üres kádat elejébe tett.

– Ezt sírd teli könyűvel, s akkor halj meg!

No mán mostan a rókakirály, s farkaskirály, s medvekirály semmiképen se akart tölle elmaradni. Hát négyen indultak el a nagy világba. Mentek, mendegéltek, elértek abba a városba, a melyikben a király lakott. S abba a városba, mikor bémentek, egy kórcsomába értek. Kérdezték a kórcsomárost, mi az oka, hogy ez a város egészen fekete gyászba van húzva. Azt mondja a kórcsomáros:

– Csudálom, hogy nem tudod, hogy itt milyen nagy baj van. Itten a városban csak egy kút van, a melyből az egész város népe iszik, s abban a kútban vagyon egy kilenczfejű sárkány. Minden évben egy leányt kell belévetni a kútba, mert ha nem, annyi vizet ád ki a kútból, hogy az egész város elmerül. Most mán a király leányán vagyon a sor, hogy bévessék. Azért vagyon a város ujan fekete gyászba béhúzva. A király kihirdette, hogy a ki a kilenczfejű sárkányt legyőzi, annak adja a leányát s fele királyságát, de még eddig nem találkozott semmi vitéz ember, a ki vélle megküzsdhetett volna.

A herczegfiú ezennel megörvendett, s azt mondta, hogy ő meg fog küzsdeni a sárkánynyal. El ës mentek a királyhoz, és béjelentette, hogy ő lesz az a vitéz, a ki a sárkánynyal meg fog küzsdeni. A király rögtön ës neki igérte fele királyságát és a leányát.

Elment a király s az ország nagyja, hogy nëzzék, mikor meg fog küzsdeni. Oda ës ment. A sárkány, mikor kijött a kútból, rögtön levágta két fejét. De mán akkor nagyon meggyengűlt a herczegfiú, s az ő társai, a medvekirály, a farkaskirály, a rókakirály, szaggatták egy-egy fejét a sárkánynak, míg ő egy keveset megpihent. No most mán újra erőt vett magának, egy csapásra lecsapta három fejét. Még csak egy maradott. Ekkor mán a sárkány úgy nekidühödött, hogy ha nem lettek volna a medve és a farkas és a róka, rögtön vége lett volna. De azok nekiszöktek, az utolsó fejét ës leszaggatták.

No mán most igazi nagy öröme volt a királynak, hogy az ő egyetlen egy leányát megszabadította. Örvendett az egész nép. Kikájtották királyuknak. Azon volt az öreg király, hogy rögtön házasodjanak meg, de ő nem fogadta el, azt mondta, hogy még egy esztendeig el fog menni, hogy szerencsét próbáljon. A királyleány se maradott el tölle, hanem azt mondta:

– Én ës fogok menni magával, a hova mënën.

Mentek mán most öten a nagyvilágba. A mint mentek, mendegéltek, értek egy nagy szép zöld hegyre. Ki voltak fáradva, és lefeküdtek a herczegfiú, meg a királyleány. Elaludtak. A medve meg a farkas elmentek vadászni, hogy valami nyulat fogjanak, hogy délre készítsék pecsenyének. A rókát ott hatták, hogy őrözze. De ezalatt egy nyúl elfutott, és a róka utána.

No mán most egy nagy czigány odamënën egy karóval. Éppen akkor ëbredëtt fel a királyleány, s azt mondja a czigány, hogy:

– Egyet se szólj, mert minyát meg fogsz halni.

A herczegfiúnak kihúzta a kardját és a nyakát ketté vágta. Hétszer megeskütte a királyleányt, hogy együtt hazamennek és felesége fog lenni neki, azt állítja, hogy a sárkányt ő győzte le.

De hogy szovam ne felejtsem, a herczegfiú a nyelve hegyét levágta a sárkánynak, de a czigány ës levágta, a mi még megmaradott volt, annak bizonyságául, hogy ő győzte le a sárkányt. No most mán hazamennek, és a királynak jelenti, hogy ő most mán átólveszi a leányát, mivel a sárkányt ő győzte le. A király belé ës egyezett, csakhogy a leánynak nem volt semmi kedve.

No most mán térjünk vissza, a herczegfiúval mi történt?

Hát a farkas meg a medve visszatért és látták, hogy az ő gazdájuk meg van halva s a királyküsasszony nincsen ott. S a hogy a róka eléjött, jól felpofozta a medve, hogy nem tudta ügyelleni az ő jó herczegüket. Rögtön megporoncsolta, hogy a róka hozzon élő-haló vizet és a farkas hozzon élő-haló burujánt. El ës mentek, hozták, megöntözte a helyet, a hol elvágták a nyakát, élő-haló burujánnal békötözte, beléfújt a szájába. Csakhogy mi történik? Felül, és mondja a medvének:

– Édes szolgám, jól elaludtam.

– Abizën të, hogyha mük ne lettünk volna, sose ëbredtél volna fel!

No most mán tüzet raktak, jól ettek, és visszamentek a városba, abba a vendéglőbe, a hol meghallották, hogy mér van a város gyászban. Most mán mindenki vígan volt, mert ëppen a király a leányának tartotta a lakodalmát.

Azt mondja a róka, hogy ő el fog menni abba a menyegzőbe, hogy lássa meg, hogy miféle veje fog lenni a királynak. El ës mënën a róka, rögtön megüsmeri a királyleány, rögtön egy kosarat megtöltött mindenféle süteménynyel és étellel s a nyakába akasztotta, s a rókát ës jól megvendéglette.

Mikor indult hazafelé nagy jó kedvvel a róka, a kutyák, hogy meghallották, hogy milyen vígan orgonál, mindent elloptak a kosárból. Mikor mán hazament, a medve jól felpofozta.

– Ha te gyáva vagy, mért mentél oda?

Most mán a farkas kéredzett el. El ës mënën, rögtön felüsmeri a királyleány, azt ës jól megvendégli, egy kosarat tëszën a nyakába mindenfélivel. Felkötötte a nyakára és ment hazafelé. De ő mán most vitte haza, hogy a gazdája ës ehetett, meg a medve ës belölle.

No mán most a medve kéredzett el a gazdájától. Ez ës elment, s hogy meglátta a királyleányt, annak ës adott egy kosárba éleséget. A mint ment hazafelé, jól elvágta magát. A kutyák megint eléjöttek, de ő csak a fogát csattogtatta, s mind elfutottak tölle, s mindent hazavitt szerencsésen.

No mán most elmënën a herczegfiú ës, hogy lássa meg estére, hogy az ő menyasszonyával ki kerülhetett ëssze. De még ő ott üdőzött, az ajtót bézárták az urak. Azt mondták, minden ember mondjon itten egy mesét. A herczegfiúra ës elkerült a sor, hogy mondjon. A czigány, a ki a király leányát vette meg, mindegyre csak mondta, hogy aval ne mondassanak, mert az úgy se tud semmit.

De hogy szovam ne felejtsem, a czigány kilencz párnán ült. S az urak nem hagytak békét a herczegfiúnak, muszáj volt, hogy mondjon.

A herczegfiú, a mind elkezdte a mesét mondani, hogy mi történt vélle, a czigánynak a feneke alól mindegyre egy párna kiszökött. Mikor a mesét bévégezte, hogy a sárkányt ő győzte meg, mutasztotta, hogy ha nem hiszik, nëzzék meg a sárkány nyelvének a hegyét. Hát ëppen úgy találták, hogy mind talált. S a czigányt rögtön a király a ló farka után köttette s a város utczáin széjjelszaggattatta, s a herczegfiúnak adta az ő leányát. Olyan lakodalmat csáltak, hétszerte nagyobbat, mind azelőtt. Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levest kapott volt. Holnap legyen a kietëk vendégsége.

(Veres István, Pürkerecz.)