28. A szegény leányról, a ki arany virágot lépik.

Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek volt két gyermeke. A nagyobbik volt leányka, a küssebbik pedig volt fiucska. A leányka tátos volt.

Egyszer a fiacskák megnőttek s elmentek, szegények voltak, kéregetni az utczára. Bévetemedtek egy ögyvez asszonyhoz. Az ögyvez asszony adott nekik egy szelet kenyeret. Azt mondja a leánykának:

– Leányka, mondd meg édes apádnak, hogy ha elvëszën, akkor tüktököt tébe, vajba fërësztlek.

S még ad egy-egy szelet kenyeret. A leányocska s a fiucska elvették a szelet kenyeret, elmentek haza. Hogy elmentek haza, mondják az édes apjuknak:

– Édes apó, azt mondta egy ögyvez asszony, hogy ha őt anyónak elveszi, akkor münköt tébe, vajba fërëszt.

Aval azt mondta az édes apja a leánykának:

– No leányom, én elveszem, ha úgy bánik veletek.

El ës ment másnap, feleségül elvette. Két hétig tébe, vajba fërësztëtte a leánykát s a legénykét, két hét múlva azt mondta az urának:

– Hogyha a gyermekeidet el nem posztítod, akkor úgyës elmënyëk innen.

A szegény ember, mit volt hogy csáljon, béfogta a két tehenkéjét a szekérbe, felültette a két gyermeket a szekérre, elvitte őket az erdőbe. Ott egy kalibát csált, a kalibába béhejhësztëtte őköt s azt mondta a leányának:

– No leányom, mikor visszatérek, akkor haza viszlek. Mënyëk, hogy rakjak egy szekér fát.

A leányka tátos volt, tudta, hogy mit akar az apja vélle. Az apja pedig levette a szekérről a fészit, megtérítette a szekerét és elindult hazafelé. S a mint ment hazafelé, a fészi fokával mindenik fára ütött egyet-egyet, hogy gondolják azt a leánykáék, hogy készíti a fát a szekérre. Hanem elment haza, otthatta a gyermekeket az erdőben a kalibában.

A leánykáéknak pedig ott telt sok idejük a kalibában. Egy nyári nap kiment az erdőbe a leányka, hát az erdő közepében volt egy szép kaszálócska. Ott volt egy purkoj széna, de az a kaszálócska oan szép volt, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a kaszálócskára nem.

Egykor kimënyën egy királyfiú az erdőbe vadászni. A mint vadász az a királyfiú az erdőben, hát ráakad arra a kaszálócskára. Hát a fiúcska s a leányka ëppen kiköltözött volt ebbe a szénapurkojba. S a királyfiú meglátta azt a szép helyet, látta, hogy van ott egy keves (így) széna, azt számította, hogy abból a szénából ad egy keveset a lovának, hogy egyék. Hát bizë, mikor odamënyën, ejjed (elijed), hogy minyen szép fiút s leányt látott. Nagyon megtetszett a királyfiúnak. Azt mondja a királyfiú a leánynak:

– Eljösz nekem feleségül?

Azt mondja a leány a királyfiúnak:

– Hogy menjek én magának feleségül? Nem hagyhatom itt az ëcsémet.

Azonnal elévesz ő egy füsűt, megfüsülködik a leány, unyan két szép virágot füsült a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a virágra nem. Azt mondta a királyfiúnak:

– Ezt a két szép virágot magának adom. Vigye haza az édes anyjának, tegye az ablakba egy pohár vízbe, és ha holnap jőnek értem, akkor elmënyëk én ës.

Hazamënyën a királyfiú a két szép szál virággal, elbeszéli az anyjának, hogy járt ő egy leánnyal az erdőben, és a leány küldötte neki ezt a virágot, hogy tegye a pohárba, vízbe, és tegye fel az ablakba. Elbeszélte az édes anyjának, hogy holnap ő elveszi a leányt feleségül. S azonnal ës nem bánta az anyja. Gondolta, az jó lesz neki menyének.

De hogy szovam ne felejtsem, a királyfiúnak egy boszorkánynénak a leánya volt a kedvese. És elmentek másnap utána. S hogy elmentek a szegény leány után, a legutolsó kocsira felült a boszorkányné a leányával. Elmennek a szegény liányhoz, felteszik a kocsiba a liánt ës, az ëcscsét ës, és visszatérnek hazafelé. A mikor az erdőszéjbe érnek, akkor a boszorkányné a kocsit megállította, de úgy, hogy senki semmit se tudott. Elment, s a királyfiú mellől a szegény leányt levette a kocsiból. Levetkeztette, az ő leányának a ruháját feladta a szegény liányra és a szegény liánynak a két szemét kivette, és – a közelben volt egy nádas – a nádhoz megkötötte. A boszorkányné a liányát melléje ültette, a királyfiú mellé, a szegény liány pedig ott maradt a nádasban.

Visszament a boszorkányné a kocsihoz és a kocsit elindította. Elmentek haza, otthon pedig ësszehítták nagy vendégségre a herczegeket, grófokat, bárókat, meglett a nagy lakodalom.

De nagyon búsult a királyfiú másnap reggelre kelve. Hogy a királyküsasszony megfüsülködött, nem virágot füsült, hanem tetüt. Gondolta magában, mi a baja lehet ennek? Búsult nagyon.

Történt egyszer, egy öreg halász, ëppen a nádas mellett volt egy tó, s az az öreg halász odajárt halacskákat halászgatni. S a mint ott halászgatik, szegény leány a hajától megkötve eljajdulta magát, s az öreg halász meghallotta a jajdulását. Azt kiájtja vissza:

– Ha emberi állat vagy, még egyszer jajdulj meg, s akkor felkereslek!

Meghallotta a szegény leány s mégegyszer feljajdult. Odamënën a szegény halász, feloldja a hajától fogvást, s elviszi magához haza, az ő szegény házába.

Egyszer azt mondja a szegény leány, adjanak neki egy fösüt. S megfüsülködik a szegény leány, unyan két szép szál virágot füsült a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a két szál virágra nem. S azt mondja az öreg embernek:

– Öreg táti, vigye el ezt a két szál virágot a városba, s adnak ezért a két szál virágért három-négy szekér aranyat. De kied ne adja ezért a három-négy szekér aranyért, hanem mondja azt: A báránykám erdőben járt s a bal szemét kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát!

Aval elindult az öreg ember a városba. A mint mënyën a városba, igérnek a két szál virágért négy-öt szekér aranyat. De az öreg ember nem akarja adni a virágot, csak azt mondja: A báránykám erdőben járt s a bal szemét kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát.

Erre elért ëppen a király kapujába. Meghallja az öreg boszorkányné, hogy milyen két szép virágot árulnak, s bészalad, azt mondja a leányának:

– Te leányom! Urad úgy sincs itthon, menj vedd meg a két szál virágot. Mikor hazajő, nagyon örvend azért a két szál virágért, azt gondolja, a fejedből füsülted.

Kümënyën a királyküsasszony s igér öt-hat szekér aranyat a két szál virágért, de az öreg ember nem akarja adni. Azt mondja, hogy a báránykája az erdőben járt s kiütötte a bal szemét. A ki neki bal szemet ád, annak adja a virágát.

Aval azt mondja a boszorkányné a liányának:

– Menj te leányom, hozd ki a pesmëg megől a bal szemét annak a leánynak, a melyiknek az erdőben kivettük a szemét.

Bémënyën a boszorkányné liánya és kihozza a bal szemét, odaadja az öreg embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot és elmënyën haza. Hogy hazaért, odaadja a szemet a liánynak. A liány korán reggel felkelt, s odaadta az öreg ember a szemét neki, a leány pedig kiment s harmatcseppel megmosta s feltette a szemét, hát hétszerte szebben látott, mind azelőtt.

– No – azt mondja a liány – most egyik szemem helyre jött, most jó kedvem van.

Jó kedvében lépett két szál virágot, de ez a két szál virág még hétszerte szebb volt, mind az a másik, a kit a fejéből fésült. És azt mondta az öreg embernek, hogy vigye el ezt ës a városba. Igérnek érte tíz szekér aranyat, tizenegyet, de oda ne adja, hanem mondja azt, hogy a báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki neki jobb szemet ád, annak adja a virágot.

Nohát igértek érte tizenegy-tizenkét szekér aranyat, ezért a két szál virágért, a városban, de az öreg ember nem akarta adni, csak azt mondta, hogy a báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki néki jobb szemet ad, annak adja a két szál virágot. Elért megint a király kapujába s meghallotta a királyküsasszony, hogy minyen két szál virágot árulnak. Megállítja az öreg embert a királyküsasszony, azt mondja neki:

– No öreg ember, add nekem a virágot.

Azt mondja az öreg ember:

– Neked adom a virágot, hogyha jobb szemet adsz a báránykámnak.

Aval bészalad a királyküsasszony s kihozza a jobb szemet a pesmëg megől s odaadja az öreg embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot. A szemmel pedig elmënyën haza s odaadja a liánynak a szemét. Hogy odaadja a liánynak, a liány jókor reggel felkel, kimënyën, helyre teszi a szemét, harmatcseppel megmozsdik, a szemét megmossa, hát hétszerte szebben lát, mind a másikkal. S azt mondja az öreg embernek:

– Eddig, nagyapó, nagyanyó, szüvesen gondomat viselték, már most gyűjtsék ëssze minden edényüket, hozzák bé a ház közepére s rakják egy rakásra.

Mikor béhordották minden edényüket, akkor azt mondja a leány:

– No öreg apó, ne szégyelje magát, forduljon egyet előttem!

Az öreg ember nem szégyelte magát, egyet fordult előtte, hát egy tizenhat éves fiú lett belölle.

Azt mondja az öreg asszonynak is:

– No anyó, ne szégyelje, forduljon kied ës egyet!

Az öreg asszony ës fordul egyet, hát tizennégy esztendős leány lett belölle. Akkor elévett egy fösüt s azokat az edényeket, a melyeket béhordtak a ház közepébe, mind tele fösülte aranynyal. Akkor azt mondja az öreg embernek s az öreg asszonynak:

– No nagyanyám, nagyapám, van miből éljenek, most én elmënyëk.

Aval elindult a városba, elbócsúzott töllik. A mint mënyën a városba, elér a király kapujához a leány. Azt mondja a szakácsné neki:

– Hé leány, hoa mész?

Azt mondja a leány, hogy:

– Én elszegődnék, ha valahol helyet kapnék.

Bémënyën a szakácsné, s megjelenti a királyfiúnak, hogy egy leány künn a kapunál, és neki jó volna mosó leánynak. S kimënyën a királyfiú, s megfogadja a szakácsnénak segítségére.

Ott ült (maradt, időzött) egy három hétig. Három hét mulva egy vasárnap reggel azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné, legyen oan szüves, engedje meg, hogy én ës csáljak egy palacsintát.

A szakácsné megengedte. Ő es csált egy palacsintát, abba a palacsintába pedig azt a gyűrűt, a melyiket a királyfiú az erdőben adott neki, a mikor a két szál virágot adta, bétette abba a palacsintába. Az a palacsinta pedig délebédkor ëppen a királyfiú elejébe került. A királyúrfi, a mint ette, hát beléharapott a gyűrűbe. Kiveszi a gyűrűt, hát látja, hogy a gyűrű a királykisasszonyé. Felkel egyszeribe az asztaltól s kimegy a konyhára. Azt mondja a szakácsnénak:

– Héj! Ki csinálta a palacsintát?

A szakácsné azt mondja, hogy más senki, csak ő. De mégës kezdi faggatni a királyfiú a szakácsnét. A szakácsné megmondta, hogy a szolgálónak engedte meg, hogy csináljon egy palacsintát.

Odamënyën a szolgálóhoz, kezdi kérdezni, hogy ő csinálta a palacsintát? Azt mondja a szolgáló, ő nem. Abbizë a királyúrfi egy pofot ütött a szolgálónak, a szolgáló pedig elkaczagta magát s jó kedvében elébb lépett előtte. Hát a nyoma után unyan két szép szál virág lett, a milyent a királyúrfi sohase látott.

Minyátt megösmerte a királyúrfi, hogy az az ő kedvese. Azonnal kartőn fogta, felvitte az asztalhoz és az asztal mellé ültette. Azután pedig leköttette a boszorkánynét és a leányát, és kivallatta, hogy hova tették a liánynak az ëccsét. A boszorkányné s a liánya bérakták a szegény liánynak az ëccsét a kőfalba. És a királyúrfi onnan kivette, de őköt bétette egy nagy-nagy hordóba, a nagy hordót kerekedes-kereken hosszú szeggel megverték s kivitték egy nagy hegyre, onnan béeresztették, mind izzé-porrá törték. A királyfi pedig őt elvette feleségül. Nagy lakadalmat csaptak, s mái napig ës lakadalmaznak, ha meg nem haltak.

(Csabai György, Tatrang.)