XXXV. FEJEZET. CLIO VÉTÓJA.
Reading edition
A következő napokról annyit jegyez föl a fejedelem kamarása, hogy «egy kevés sirás volt a bújdosók telepén, a fejedelemfi hajóra kelt, s elvitorlázott Francziaország felé. Atyja nehezen vált meg tőle; hanem hát jobb volt neki innen elmenni!»
És soha semmi hírt nem jegyez fel többé Mikes Kelemen az eltávozott Rákóczy Györgyről.
Történetíróink azt a marginális jegyzetet közlik felőle, hogy Rodostóból eltávozása után tizenöt év mulva került sorára, hogy a párizsi török követ biztatására elinduljon Belgrádba, a török hadsereghez, mely újból betörni készül Magyarországba s e czélból előre ment ágyasának testvére, a helyzetet elkészíteni számára a törököknél.
Ez a két nagy ecsetvonás: a tizenötévi vesztegelés, midőn közben két nagy háborúja volt a franczia királynak Ausztriával és az «ágyas» nyilt beismerése, az egész eddigi arczképet lerontja.
Talán jobb lett volna neki ott maradni Rodostóban? Vagy elmulni szép idylli megsemmisülésben az Aetna vidékén? Vagy ott maradni Bécsben, a míg férfiuvá erősödik? Páris, Versailles, Rambouilles: a Trianonok és az Oeil de Boeufok nem voltak jó iskolák egy magyar ifjú szivének.
Megvallom őszintén, ki ezt a regényt írom, hogy e minden lelkesedést lehangoló száraz adatok helyett én inkább választottam volna Rákóczy György élettörténetének befejezéseül azt a traditiót, hogy a nagyravágyó ifjú olyan merész társaktól ösztönözve, mint Pelargus és Jávorka, a saját szakállára vállalkozott megkezdeni a szabadságharczot ugyanazon az uton, a melyen atyja megindítá azt Lengyelország felől. A hagyomány «Bujdosó György»-nek nevezi a népvezért. E betörés azonban balsikerű vala. A nemzet hidegen fogadta a fegyverre hivást (épen mint később Rákóczy Józsefét), a maroknyi harczos népet szétverték, a vezért elfogták s bezárták Munkács várába. Onnan egy zivataros éjszakán megszökött s futásközben az őrök agyonlőtték.
Egy történetíró barátom, ki a Rákóczy-korszak minden adatait legjobban ismeri, legújabb kutatásai nyomán, mind a história, mind a hagyomány adatainak felhasználásától letiltott Clio kérlelhetetlen vétójával.
Ez újabb adatok szerint Rákóczy György Francziaországban maradt mindvégig «Terislawi gróf» czíme alatt. (Az atyjától ráhagyott lengyelországi hűbériség neve után.) A kit a históriaíró «ágyas»-ának nevez, az hites felesége volt: Bethune marquis, egykori nagykövet leánya. A krónikást az hozhatta tévedésbe, hogy Rákóczy Györgynek, mint a király vérszerinti rokonának, rangján aluli nővel csak «balkézre» volt szabad házasságot kötni; de az a házasság valóban egyházi szertartás mellett volt kötve s el volt fogadva az udvarnál törvényesnek. György mint prince de Sang holtig apanaget kapott a franczia királytól.
Így csak azt ismételhetem róla, a mit történeti könyvemben irtam: «élte világát – és nem voltak magyar fájdalmai többé.»
Szebb volna bizonynyal a hagyomány szerinti megoldás. Bujdosó György betörése, megöletése sötét, csillagtalan éjszakán.
Csakhogy e sötétséget még növelné az a másik sötétség, a mibe a nemzet burkolózott lészen. Hogy a csillagok nem ragyogtak a betörő Rákóczy György elé, az még nem olyan szomorú kép, mint az, hogy senki egy gyertyát sem tett ki az ablakába a hazatérő fejedelemfi üdvözlésére.
Ha igaz volna, azt is megírhatnám egész rideg szomorúságában, de költeni ilyen hangulatot, – nec poetis licet!
Inkább leszek rossz regényiró, mint rossz magyar.
Rákóczy György, mint Terislaw gróf, hosszan és boldogan élt és elmult csendesen.