XXX. FEJEZET. «SZEMEMBŐL KÖNYPATAK CSOROG.»

«Mohabbet» volt a török gályának a neve, mely Györgyöt Pelargussal együtt felvette. Két árboczos török hadihajó: tizenkét ágyuval és százhúsz tengerész katonával ellátva. Arnot lovakat szállított Törökországból Messinába, a császári lovasság számára, egyenesen a kormány megbizásából.

Ez azonban nem akadályozá a hajós kapitányt, hogy mellékesen a saját erszénye kedveért is egy kis üzletet csináljon. Ballastnak jeget vett föl, azzal rakta meg a hajó fenekét. Arról is volt valami sejtelme, hogy az a két utazó, a ki busás vitelbért fizetett előre, valami politikai menekültféle; az egyik barátcsuhában: ez törökül is beszél. A török politikának a hegedüje mind a két oldalon fel volt húrozva.

A vitorlákon kívül még más mozderőt is hordott magával a gálya, a mi tengeri ütközeteknél, más hajók üldözésénél nélkülözhetetlen: evezőket. Huszonhat evezőlapát volt a két oldalán, s azokat hetvenkét férfi húzta. Három sor pad volt a számukra egymás fölötti sorokban alkalmazva. Gályarabok voltak. Az egyik lábuk oda volt békózva hosszú lánczczal a gályapadhoz. Azon ültek, azon háltak: arról el nem távozhattak messzebbre, mint a mennyire a láncz bocsátotta. Igen kegyelmes láncz volt: öt lépésnyire is mehettek miatta.

A kiindulásnál nem volt szükség az evezőkre: a nélkül is elég erősen hajtotta a szél a vitorláknál fogva a hajót, s a pilóta útmutatása mellett erősen ügyelni kellett, hogy a gálya neki ne menjen azoknak a tengeralatti kolonczoknak, a miket Poliphémosz hajigált Ulyszszesz hajói után.

György naphosszant ott ült a hajó farában, szótlanul, az elhagyott szigetre bámulva, melynek városokkal megrakott partjai egyre messzebb tüntek el szeme elől. Alkonyatra nem látszott már belőle egyéb, mint az Aetna. Naplement után a narancssárga égen, mint egy fekete felhő, mely gyökeret vert a tengerbe, úgy látszott a füstje a láthatáron.

Csak ez a füst emlékeztette még Iora.

Ez volt egyetlen és igazi szerelme.

Csodálatos teremtés! A ki feláldozza mindenét a szerelemért, s aztán feláldozza a szerelmét a hazájáért. Azért a hazájáért, mely tűzesővel, kőzáporral, lávafolyóval veri őt ki utolsó menhelyéből.

Te rettenetes bálvány! Te haza!

Mire az éj leszállt, már akkor a láthatáron csak egy gyönge tűzpír jelezte, hogy hol van az ő elvesztett paradicsoma.

Pelargus gyökeres orvoslás alá vette az ifjú kedélyét. Mit? Szerelem? Az még ebben a korban csak játéknak való!

Előfogta és tartott neki nagy előadásokat hazája történetéből. Hogy harczoltak, mennyit szenvedtek a magyarok hazájuk szabadságáért.

Györgynek elég gyors felfogása volt, hogy megértse, mit jelent az: egy ország, melyet őseink elfoglaltak, abból rendes államot alkottak, a minek törvényei vannak, a melyen egy nemzet él, mely a saját nyelvén beszél, ír, prédikál, tanít; a hol az, a ki derék tettekkel kitünteti magát, nemes emberré lesz; s ennek a nemes embernek beleszólása van abba, a mit az országnagyok tesznek, fel egész a királyig. S a kin törvényellenes igazságtalanságot elkövetni nincs megengedve a hatalmasoknak; mert fölöttük áll egy még hatalmasabb, az egész nemzet. S ez a szabadság.

György egészen fölmelegedett a szabadságért. Megértette, hogy azért, hogy egy egész nemzet szabadsága meg legyen tartva, olyan kiváló alakoknak, a kiket az a nemzet vezérül megválaszt, a veszedelmekkel, sőt magával a halállal is szembe menni dicsőséges feladat. Csak meg kellett gyújtani a lángot: égett az aztán magától is. Volt olaja elég abban a szívben!

Azonban egyszer csak megállt a szél, a vitorlák lelohadtak: a hajó nem ment előre.

A hajóskapitány jelt adott éles sípszóval. Arra az őrök felrugdalták fektükből a gályarabokat s megkezdődött az evezés.

György először látott ilyent. Azon a kereskedő hajón, a melyen ő idejött, nem voltak evezősök.

Nehéz munka!

A harmadfél öles evezőlapátot három ember emeli és húzza, a kik három egymásfölé emelt karzatra vannak felosztva. Egyszerre kell mind a két oldalon a huszonhat lapátnak felemelkedni és lecsapni a vízbe. Mikor felemelik a lapátot, akkor az evezősök mind fölugranak a helyeikből s előre toppannak, akkor aztán lemerítik az evezőt lapjával élesen a hullámba s hirtelen hanyattvetik magukat az evezőpadra: az emberek nagyot nyögnek, a feszített evező megrántja a karjaikat kegyetlenül s a visszahulló láncz nagyot csördül. A hány evezőcsapás, annyi nyögés, annyi lánczcsörgés khorusban. S ez így megy szakadatlanul, a míg újra bele nem kap a szél a vitorlákba. Hátuk mögött jár a porkoláb, a ki ügyel rájuk, hogy mindenki jól megmarkolja az evezőt s az izmai feszüljenek. A ki nem jól húz, annak a hátát eléri a hosszú rinoczeroszbőr korbács.

S az izmok munkáját jól lehet ellenőrizni, mert ing nincs rajtuk: az egész felső testük meztelen, övön alul is csak rongy az öltözetük. Hozzá vannak már edzve a tengeri légtől. Hanem aztán táplálékot eleget kapnak. A gályarab munkájához erő kell, s a gályarab gazdájának ügyelni kell rá, hogy igás marhája el ne csenevészszen. Mindennap háromszor kapnak húst rizskásával! – Hát mi panaszuk lehet?

Nincs is. De nem szabad lenni. A gályaraboknak meg van tiltva az egymás közötti beszéd. A ki megszólal, azt ütik. Rab dolga a hallgatás.

Hanem azt nem lehet tőlük megtagadni, hogy néha-néha, mikor pihenő óra van, ne danoljanak. Az éneklés szabad. Sőt azt meg kell engedni a gályarabnak, azért hogy a tüdeje táguljon.

Vannak közöttük görögök, örmények, olaszok, francziák. Minden csoport a maga nótáját énekli.

György hallgatja ezeket a dalokat a födélzetről.

Egy este valami különösen mélabús dalra gyújtottak rá az evezősök, a miben fájdalom, vágy van kifejezve, hogy Györgynek a szemébe szökött a köny, mikor azt meghallá.

Elszégyenlette magát Pelargus előtt ezért a gyöngeségért s letörlé a könnyet a szeméből.

Hanem akkor aztán azt látta, hogy Pelargus barázdás arczának a mély redőin is végig csorog az a csodálatos víz, a minek a kútforrása a szívben van.

– Ez egy magyar dal. Monda Pelargus szomorún.

– Hát e rabszolgák közt magyarok is vannak? kérdé elbámulva György. Hogy kerültek azok a török gályára?

– Hát mint hadi foglyok.

– Én azt hittem, hogy ezek mind gonosztevők, a kik gyilkosságért lettek gályarabságra elitélve. Érted te azt, hogy mit danolnak?

– Régi magyar dal, mindenki ismeri.

Az evezősorból ez a dal hangzott fel chorusban:

S aztán még komorabban folytatja:

– Taníts meg engemet erre a dalra. Monda György Pelargusnak.

– De akkor értened kellene a szöveget. S te nem tudsz magyarul.

– Megtanulhatok tőled, a míg a tengeri út tart. Ha Siciliáig jöttömben megtanulhattam irni Pétertől, innen Rodostóig csak megtanulhatok te tőled magyarul. Az sem lesz nehezebb, mint az irás.

Pelargus aztán elmondta neki németül a kardal értelmét.

Akkor meg épen el volt tőle György ragadtatva.

Most már kötelezte Pelargust, hogy grammatice szedje szét előtte a mondatokat egyes szavankint.

Pelargus hozzáfogott.

– Szememből = «aus meinen Augen».

– Micsoda? Ott egy szó, itt meg három.

– Igen. «Szem» = «Auge». A magyar az emberi tagoknál soha sem használja a többes számot: tehát «Augen»; «Szemem»; = «meine Augen». «Szememből» = «Aus meinen Augen».

– Csodálatos egy nyelv.

Hát még mikor a «láthatnám» analyzisére került a sor.

– «Lát» = «sieht», «láthat» = «kann sehen», «láthatnék» = «ich könnte sehen». «Láthatnám» = «ich könnte es sehen». S erre ugyan vigyázni kell: mert ha azt mondod a magyarnak, hogy egy szót sem tudsz magyarul, akkor szivesen lát, megtraktál s azt mondja: «igyál bruder»; de ha magyarul szólalsz meg s a határozott módot a határozatlannal összezavarod, akkor nem koczczint veled többet.

– Akkor ez még nehezebb, mint irni megtanulni. De legalább azt az egy nótát megtanulom, hogy az apám rám ismerjen róla.

S betanulta ezt a szomorú dalt, a mit a gályarabok énekeltek.

S azután megtette azt, hogy a mikor a gályarabok odalent az evező padokon azt a hazai dalt énekelték, ő a gálya korlátján keresztül hajolva, beleénekelt az ő chorusukba: a miért azok nevető arczczal tekintettek fel hozzá.

A gályarabok nevetnek is!

S aztán a sipkájukat tarták fel hozzá. Hát természetes az észjárás. «Ha rokonszenvezel velünk, ne csak dalszóval mutasd ki, hanem dobj egy kis alamizsnát!» György odahajított nekik néhány piasztert.

Mit csinálnak a gályarabok a pénzzel? Hát luxust űznek. Rágnivaló dohányt vesznek rajta. Ezt nem ád a magas kormány: legfeljebb a katonák pipáiból kivert bagót engedik át nekik. Pedig hát ez a rab életének az egyedüli gyönyörűsége: a bagózás.

Egy éjjel a közös kajütben heverészve azt mondá György a Mentorának:

– Hallod-e Pelargus. Nekem egy jó gondolatom van, a mi neked is tetszeni fog.

– Mondd el, herczegem.

– Én már alig birok magammal, hogy a szabadságért való küzdelmet megkezdhessem. Ha egy lánczot hallok csörögni, a vér a fejembe tódúl. Ha egy kivont kardot látok, átfutja minden porczikámat a hőség. Kedvem volna neki menni a zsarnokoknak és izekre tépni őket.

– Ezek mind olyan indulatok, melyek a Rákóczy-vérnek diszére válnak.

– Hát én azt főztem ki magamban, azokon a csendes éjszakákon, a midőn az evezősök lánczcsörgésétől nem birtam elaludni, hogy egy éjjel mi ketten megrohanjuk ezeket a pipogya strázsákat, levágjuk, beledobáljuk a tengerbe. Aztán leverjük a gályaraboknak a lánczait, felfegyverezzük őket a katonáknak sorba rakott fegyvereivel, mikor azok alusznak, aztán felkonczoljuk a helyőrséget: elfoglaljuk a gályát s azzal kitüzzük a szabadság zászlaját.

– Herczegem! Ez tréfának nagyon komoly; komolynak nagyon bolond!

– Miért?

– Azért, mert ez a török szultán hajója, ezek a török szultán katonái, s a török szultán a mi protektorunk és szövetségesünk.

– De ezek a gályarabok meg a mi hazánkfiai. Hát szabad a török szultánnak a magyarokat a gályához lánczolni? Ki adott neki arra jogot?

– A hadi szerencse. Ezek itten hadifoglyok.

– Hadi foglyok? Hát ha a magyaroknak védnöke a szultán, hogy kerülnek a magyarok török hadifogságba?

– Hja édes herczeg; te ezt még nem érted. Ezek a magyarok labanczok voltak.

– És mi?

– Mi pedig kuruczok voltunk.

– Hát a kurucznak, meg a labancznak egymást gyülölni kell, bárha mind a kettő magyar is?

– Bizony gyülölni kell! Mikor hadat jártunk, vágtuk egymást karddal, lőttük lánczos golyóbissal; ha megkaptuk, törvényt tartottunk a fejére, kivégeztük; egymás városait porig hamvasztottuk. Ennek az a sora.

– No hát az jó volt akkor, a mikor hadat jártatok; de itt most nincsenek ellenséges felek. Itt én nem látok mást, mint lánczra vert rabszolgákat, a kik zsarnokaiktól el vannak nyomva. S te már úgy beletüzeltél engem a rabláncztörésbe, a zsarnokok elleni gyülöletbe, hogy a hol rabszolgákat hallok nyögni, lánczot csörömpölni, mindjárt görcs száll a két karomba, hogy kikapjam a kardot a strázsájuk kezéből s ketté hasítsam vele a fejét.

– Fogadj be egy kis filozofiát a kebledbe herczegem; mert filozofia nélkül a világban nem lehet megélni. A rabszolgaság egészen relativ dolog; attól függ, hogy érzi-e a terhét az, a kire rá van mérve, vagy nem érzi? Ezek a gályarabok itt már egészen hozzá szoktak a maguk állapotjához. Többször beszélgettem velük, az őreiket megfizetve, s kikérdeztem őket a sorsuk iránt, ha nem kivánkoznak-e haza? Nem kivánkoznak. Ez a kesergő nóta csak egy régi emlék, a mit eldalolnak; de nem éreznek többé. Húsz éve már, hogy itten ülnek. «Minek mennénk mi a hazánkba már vissza? Feleségünk rég férjhez ment, gyerekeink elzüllöttek, házunkat se találjuk a helyén; földeinken megosztoztak. Senki se ismerne ránk többet. Otthon koldulnunk kellene, vagy rabolnunk: még több verést kapnánk, mint itt s utoljára felakasztanának. Itt pedig összeszoktunk már, mind jó ismerősök vagyunk, senki sem szidja a másikat. Minden napra kijár bőségesen a magunk elesége: azt nem veri el a jég!» Ezeknek nem fáj a rabszolgaság. Hozzá szoktak.

– Talán hát jó néven sem vennék, ha fel akarnám őket szabadítani?

– Sőt bizonyosan elárulnának. Mert a megszokott rabszolgaság az embernek a lelkéből is szolgát csinál. Ellenben azok, a kik otthon vannak, minden sérelemért nagyon érzékenyek. A hazájában lakó magyarnak az is rabszolgaság, ha idegen parancsol neki; nem kell oda korbács: elég az idegen szó. Annak rabszolgaság az, ha nem a saját birája, nem az ország törvényei szerint itél fölötte. A nemes magyarnak az is zsarnokság, ha törvénytelen adót vetnek ki (nem az ő nemesi portájára), hanem a jobbágya telkére. Felháborítja a lelkét, ha a házát megszámozzák, a telkét fölmérik. Vannak magyarok, a kik a legkinosabb rabszolgaságnak tartják, ha a templomuk tornyára a kakas helyébe keresztet tüznek ki; s inkább választják a gályarabságot, mint hogy a feszületet megcsókolják: a kiknek a börtön nem oly rettenetes, mintha a templomukba jezsuitát visznek misét mondani. S a kik azért, hogy ezt a láthatatlan lánczot, a minek a békója nem tör, a füzére nem csörög, letörjék a kezükről, készek kardot fogni, életet, boldogságot, ősi vagyont feláldozni: felzendülni, táborba szállani. Azért mert ők érzik ezt a rabságot. S mert érzik, joguk van attól megszabadulni. Ezek várnak te rád, mint megszabadítójukra. Érted-e már?

– Teljesen értem. A megszokott rabság tehát nem rabság. S az a békó, a mit a láb visel, nem olyan nehéz, mint az, a mit a lélek visel. De hát hadd kérdezzek tőled még egyet. Azt mondád: ezek a gályarabok, ezek a magyarok, megszokták már a gályapadot, az evezőlapátot; mert húsz éve már, hogy itten ülnek. De hát vajjon azok a magyarok, a kik otthon húzzák az igát, nem szoktak-e ahhoz épen olyan jól, mint ezek itten?

Erre a kérdésére az ifjúnak nem tudott Pelargus mit felelni.

A választ erre a kétségre megkapta évek mulva a bátyja, József; bele is halt, a mikor megkapta.

A Mohabbet hajóskapitánya, úgy látszott hogy néma volt. Szavát nem lehetett hallani soha. Volt egy ezüst sipja, azzal szokott jelt adni. Egész a görög partokig tudomást sem vett a két utazójáról.

Salonikinál horgonyt vetett a hajó, hogy élelmi szereket bevegyen. Itt a kormányzótól egy csausz jött ki a hajóhoz, a ki a hajóskapitánynak egy levelet hozott, meg egy csomagot.

Annak a levélnek az olvastára rögtön megnyilt a kapitánynak a szája. Maga sietett György kajütjébe s a szelám után meghivta őt magához ebédre, Pelargussal együtt. Györgyöt herczegnek czímzé, a kisérőjét pedig muteszerifnak.

Aztán felbontá előttük a csomagot. Prémes diszkaftán, öv és kövekkel kirakott markolatú kard volt benne, melyeket előre küldött a nagyvezér György herczegnek megtisztelő ajándékul.

Attól kezdve aztán a hajóskapitány nagyon beszédes lett egyszerre. Elmondta, hogy milyen parádéval készülnek a herczeget fogadni Sztambulban. Mennyi fényes ajándék vár reá: egész palota; szép háremhölgyek; paripák.

– Tökéletes a diadalunk! Mondá Pelargus, mikor Györgygyel egyedül maradt.

S aztán egész az Aranyszarv öbölig építék a szebbnél szebb fellegvárakat.

A Rumili Hiszszárnál azonban ismét eléjük jött egy csónak, a mely a hajóskapitánynak levelet hozott.

Annak az olvastára aztán a kapitány megint kevés szavú lett, az a kevés szó abból állt, hogy a «gyaur» ifjúnak nem szabad Sztambulba belépni, és egyáltalán a Mohabbetet elhagyni, hanem ugyanazzal a hajóval az apjához kell utaznia haladéktalanul Rodostóba. A muteszerif kiszállhat és mehet, a merre akar; de csak a kis-ázsiai parton.

Az a kis véletlen történt időközben, a hogy Pelargus a csausztól kitudta, hogy palotaforradalom ütött ki: az eddigi nagyvezirt, a becsületes mészárost, letették s elküldték Syriába kormányzónak, (ez nagy barátjuk volt a magyaroknak) s helyébe emelték a szultán iró diákját, a ki egyuttal a padisah egyik leányát is nőül vette. Innen eredt a helyzet gyors megváltozása.

Pelargus kiszállt és előre sietett teveháton tudatni Rákóczyval fia megérkeztét.

György magára maradt a hajón s volt módjában elmélkedéseket tartani a török diszkaftányok természete fölött, melyek hidegben nem tartanak meleget, melegben nem adnak hüsset.

Diszpaloták, háremhölgyek, fellegvárak, mind eltüntek a délibábbal.