XVII. FEJEZET. A MYSTERION.

Ezalatt az asztalnál maradt társaság dalra kezdett. Pajkos franczia madrigál volt. Dicsőítése a női hűtlenségnek. A refrainek után felsivított a női kaczagás hangja, keverve a férfihang hahotájával.

Egyszerre csak a torkába szakadt mindenkinek a nevetés. A gyertyák, fáklyák egy percz alatt elsötétültek, minden láng lefelé lobogott. Sötét lett.

Néhány hölgy keresztet vetett magára, s itt-ott egy «Jézus Mária» hangzott el.

Csak a nagymester nem ijedezett.

– Hahaha! Ne rémüljetek meg! Nem a Malach Hamovesh angyal jelent meg. Valaki kinyitotta a hátulsó ablakot.

Percz mulva ismét világos lett, a gyertyák vígan lobogtak. Az ablak ismét be volt téve.

A világossággal aztán a dévaj kedv is visszatért s tovább énekelték a madrigalt.

– No most csend! Ott jön Delila.

A legelső alak volt a kanaháni hölgy, a ki a karzaton megjelent. Korhű jelmez volt rajta, a minőt a palæstinai nők viselnek. Földön huzott hosszú kantus, sárga és vörös csíkos gyapjuszövetből, melybe arany és ezüst madarak voltak hímezve, azt egy tarka öv szorította át a derekán, s egy másik öv lazán volt keresztül vetve a tomporain, patyolat ingujj omlott alá a válláról, tíz sor kláris, s ugyanannyi ezüst pénzfűzér takarta a keblét, a feje fehér turbánalakú tekercscsel volt körülcsavarva. S ugyanannak a könnyű egyptomi szövetnek a végei át voltak kötve az álla alatt s körülcsavarva a nyakán; az egész nőből nem látszott ki más a sok gunya közül, mint az a keleti barna arcz, nagy fekete szemeivel, vérpiros ajkaival. Aztán meg egy, a turbántekercs alul árulóan kihagyott fekete hajfonadék, mely térdig kigyózik alá.

A csábító Delila teljes fegyverzetében.

De talán épen az a csábító benne: megtalálni e sok titokőrző gunya között a tündért? A kanaháni hölgyek kantusa nem volt varrva, csak szalagokkal összekötve.

Kezében egy hárfa-alakú háromszögletű lant volt: annak a húrjait elkezdé pengetni, lanyhán végig dűlve a kereveten s teljes fuvolacsengésű hangon egy dalt énekelt hozzá, mely valóban a világ nyelvét képviselte, olyan érthető, mint a csalogány dala: valami assyr szerelmes románczot. (Delila szerepét Io Abulfeda herczegnő játszotta: ott a hol ő felnőtt, még ismerték a mór és kanaáni dalokat.) Ilyen szerelmes dalt csak a madaraktól lehet eltanulni.

A dalra előjön Sámson. Igen egyszerű jelmezt visel. Fehér gyapjú zubbonyt, vörös szegélylyel, melynek a szélein körül aggatott arany és ezüst pléhdarabok csüggnek, csillag, félhold és háromszög alakban, lábain fatalpú bocskorok, vállán oroszlánbőr keresztűl vetve, mely sörényes fejével a mellét takarja, izmos karjai és vállai mezetlenek, haja úgy van, a hogy volt: szirony közé fűzve. Sámson és hortobágyi csikós egyforma hajfonást viseltek. Minden fegyverzete az egyetlen ólmos bot.

Delila odacsalogatja őt maga mellé a kerevetre. Kezdődik az érdekes jelenet, a hol Sámson és Delila egymás titkait fürkészik. Mindegyik nagy árt szab a maga titkáért.

Delila leereszti a sátor függönyét: árnyékban maradnak.

Ekkor a tulsó oldalán a karzatnak előjön Zsuzsanna.

A mint megjelenik, nem lehet mást látni, csak őt.

Tündéralakját leplezi egy fátyolköntös, abból a «daccamuszlin»-ból, melyet ha a harmatos pázsitra terítenek, nem látszik meg a fűvön. Még csábítóbb, mintha semmit se viselne.

Félénk mozdulatait meghazudtolja keblének nyugtalan pihegése, melyet fél kezével iparkodik visszafojtani. Mutató ujját ajka előtt tartja, mintha a fáknak, virágoknak hallgatást intene.

A vízmedencze márvány lépcsőjét érintik rózsaszínű lábujjai.

Összerázkódik.

Meglátta saját alakját a sötét víztükörben, s egyszerre mind a két kezével előre húzza hosszú dús leomló hajzatát, s azzal, mint egy tündérpalásttal, betakarja magát.

A «hársfa» lombjai körül egy tolvaj napkarika odavetődik az arczára. Felemelt tenyérrel védi magát ellene nagy szemérmesen.

Közbe jön egy improvisált jelenet, a mely nem lehetett betanulva. Az ódon épület gerendái között éjjeli pávaszempillangók tanyáznak. Egyike e gyönyörű phalænáknak körülrepkedi a fénylő hölgyalakot s nagy küzdelem támad kettőjük között. Zsuzsanna kergeti két kezével a vakmerő szárnyas udvarlót, minden mozdulatával új csábalakot öltve, míg utoljára a nagy fénytől elvakult pillangó beleakad a hajzatába. Akkor aztán elfogja azt, s kegyetlen diadallal veszi a két kezébe. Kitépje a szárnyait? Meg elmosolyodik. Hisz nem büntetésre méltó az, a ki a szép hölgyet világító bálványnak nézte.

– Hess! Eredj a nénédhez, súgja a lepkének s áthajítja azt Delila sátorába.

A pávaszem pillangónak is Ió a neve.

Most megjelenik a negyedik alakja is a mysterionnak.

Elősettenkedik a myrtus-bokrok közül Abrekh: az ifju szerelmes.

A hires tarka köntös van rajta, melyért a bátyjai olyan nagyon irigykedének rá; kezein, lábain kösöntyűk, a fején arany abroncs, mely fehér főkötőformát szorít a homlokához. Vállán az a kurta, hagyományos köpeny, mely olyan könnyen elszakad, ha czibálják.

Egész arcza megdicsőülést fejez ki.

Halkan lopózik oda bálványozott hölgye mögé s félénken, tétovázva egy csókot lop annak vállára.

Zsuzsanna kéjes ijedtséggel fordul vissza felé.

Arra a bünös oda omlik a lábaihoz, kérve, hogy ölje meg vakmerőségeért.

Zsuzsánna int neki, hogy hallgasson. S két szájat egyszerre elhallgattatni: annak igen egyszerű módja van.

Ez volt az első csók. A néma, a halálra itélt csók. A melynek ott kell meghalni, a hol megszületett.

Csakhogy ez a halott nem engedi magát eltemetni.

Dicsekedni akar a boldogságával. A csókot a hang teszi csókká.

A hölgy ijedten inti, feddi, szidja.

Az ifjú ráfogja a fülemülére, hogy az csattogott.

Hiába! már meghallották s oda lenn a néző közönség egész csók-chorussal visszhangozik reá.

Sámson félre hárítja a sátor függönyét, kémlelve.

– A fülemülék csattognak: suttogja Delila. Hát te mit ügyelsz most a csalogányokra, mikor én vagyok melletted?

És a csók az a csodaszörny, a mi önmagát teremti: egyből születik száz.

Az indulat őrjöngéssé magasul, a lélek egészen testté lesz: gondolat nincs többé, csak érzés. Emlékezet, büszkeség, félelem, minden elenyészik, oltárlépcső, vérpad zsámolya, megölt vetélytárs ravatala mind elég jó az elszabadult chimærának. Utoljára is chimæra az egész.

És mégis ragályos.

A mysterion szerint az következett volna, hogy Sámson elárulja legyőzhetlen erejének titkát. Akkor aztán jön a végzetes olló, mely a hatalmas hajfürtöket lenyirja. Csakhogy ezért Delila áldozatokat hoz. Már tudniillik az a kanaánbeli csábhölgy. Hanem az asphaleia Delilája önző volt. Ő a mint tapasztalá, hogy Sámson kitalálja a titkát, nem játszotta végig a szerepét, hanem mielőtt a Sámsonjának a hajfürteit levágta volna, elkiáltá magát:

– Vigyázz, Sámson! rajtad a filiszteusok!

E jelkiáltásra előlépett a nászsátor mögül a filiszteus.

Wammána, meztelen karddal a kezében.

Sámson félrelökte Delilát s előjött a sátorból, marokra fogva ólmos fütykösét. Csakhogy a haja nem volt levágva, mint annak a másik Sámsonnak. Nem veszté ott az erejét az asszonynál.

– Állok elédbe!

Zsuzsanna mind a két karjával ölelve tartá Abrekhet, szive ott dobogott annak a szivén.

Sámson háttal fordult feléjük.

Kezdődött az egyenlőtlen viadal. Egyiknél bot, a másiknál kard.

És annak, a kinél a bot van, nem szabad visszaütni.

Abrekh, még a varázslat mámorában is észrevette a gonosz játékot.

– Annak a kardnak hegye van! kiáltá hangosan.

– Mi gondod neked most a kard hegyére? suttogá Zsuzsanna. Az én szemembe nézz! ott a te halálod!

De Abrekh mindenképen kiszabadítá a fejét az ölelő karok közül, hogy a viaskodást lássa.

S egyszerre valami fagyos dermenet állta el minden idegét.

Látta már, hogy mit akarnak tenni ezzel a csikóssal.

Szembeállítják a leggyakorlottabb spadassinnal. Azzal a mestervivóval, a ki vágtató paripa hátáról kettős döféssel bele talál a szerecsenfő szemeibe egy villámpercz alatt.

Most érté már, hogy mi jelentése van ennek a szónak:

«Van már korax!»

A kimult vak Sámson helyébe új kapuőrt kell helyezni. Másik vak Sámsont.

Miért épen ezt? Ezt a rokonszenves alakot, a kihez ő kimagyarázhatlan rokonszenvet érez? A kinek testi erejét, lelki nyugalmát bámulja, irigyli? Miért szemelték ezt ki, hogy megnyomorítsák?

De ez az ember hatalmasan védi magát. Mintha csak ő maga is mester volna a kardvivásban: remekül tudja magától elhárítani a karddöféseket.

Ismeri ez a regulát! A fejszúrásnál nem hátra kell kapni a fejét, hanem egyszerre alásunyni, mintha a nyakcsigáját szegte volna.

Wammána kardja már kétszer döfött el a semmibe a Sámson feje fölött.

Abrekh borzadozott, mintha a láz törné.

– Ne reszkess te kölyök! suttogá Zsuzsanna, ha azt nem akarod, hogy megfojtsalak! Ne nézz oda! Ne mereszgesd a szemeidet!

S egyik szemét a másik után tapasztá le csókjaival.

Sámson vette észre már a gonosz szándékot.

– Hohó! uracskám! Te a szememet akarod kiszúrni? Abból semmi sem lesz.

S nevető arczczal védte magát a megújított támadások ellen.

Abrekh vonaglott az ölelő hölgy karjai között.

Erre Zsuzsanna egyet fordított rajta, úgy hogy Abrekh jutott háttal a viaskodók felé, ő pedig szemközt látta a jelenetet. A szerelem és a vérszomj kéjét szívhatta egyszerre.

A bottal védekező Sámson egyre tért veszített a folyvást fortélyosabban támadó ellenféllel szemben: Abrekh már közeledni hallá a lábdobogását. Ha megbotlik a vízmedencze párkányában, akkor el van veszve.

Egyszerre eltaszítá magától a szerelmes asszonynak a fejét, a ki őt forró csókjával akarta megnémítani, s teljes erejével elkiáltá magát:

«Magyar! Üsd!»

Erre a szóra a csikós egyszerre kinyujtá azt a hosszú karját, s a bot ólmos vége, mint az istennyila, úgy csapott le Wammána fejére: lehetett hallani a csontnak a recsegését.

Wammána egyszerre eldobta a kezéből a spádát. Egy perczig a halál vigyorgására torzult el az arcza. Úgy volt, mint a ki egy véletlen tréfa fölött nevet: azután megfordult a sarkán, a két kezével felkapkodva a levegőbe, mint a ki táncznak indult, s azzal hanyatt vágta magát a színpadon, a fején kapott sebből kiszökelt a vér s odahullott Delila arczába, a ki ájultan rogyott le a kerevet mellé.

Ekkor Zsuzsanna hevesen taszítá el magától Abrekhet, s felszökve az ifjú öléből, kétségbeesett sikoltással rohant oda Wammanához, önfeledten kiáltva:

«Jacintóm! Szerelmem!»

S megragadta annak a fejét és csókolta az ajkait, hosszú lengő haja beteríté – a holt testét.

Az ifjú meg volt zsibbadva testben, lélekben.

Az ő szerelmese volt Wammána! Ez a tündér! Ez az istennő szeretője volt az ő mesterének.

Akár csak az ő fejére csaptak volna azzal a nehéz buzogánynyal. – Elkezdett sirni.

Sámson odaugrott hozzá s felrántotta őt fektéből.

– Herczeg! kiálta rá francziául. – Menekülj innen! Itt gyilkosaid vannak. – Te Rákóczy Ferencz fia vagy: Erdély nagyfejedelmeé. – Én küldelek apádhoz. – Nevem: Pelargus. – Vezér voltam apád alatt. – Ott az ablak. – Egy kötél van rákötve. Azon megmenekülhetsz. Fuss a karámhoz. – Ott bajtársaim fogadnak. – Visznek hazádba, a hol várnak rád. – Én itt maradok és védem a feljárást, hogy ezek itt ne üldözhessenek. – Fuss innen! – Ez a pokol!

György futni készült, de egy perczre megállt.

– Mért nem sietsz? kiálta rá Pelargus.

– Nekem nem szabad elfutnom, mert holnap reggel találkozásom van élethalál viadalra marchese di San Carloval.

– Szerencsétlen! Az a te testvérbátyád! Egymást akarjátok megölni! – S ezért az asszonyért itt?

György futott már. Az ablak csörömpölt, a mint kivágta.

A hideg szél befújt az ablakon s lenyomta a szövétnekek lángját.

A Sámson pedig megragadta annak az asszonynak azt a szép hosszú haját s annál fogva felkapva a levegőbe, keresztül hajította azt a karzat mellvédén a hívei közé.

Azzal odaállt a csigalépcső bejárata elé.

– És most jöjjetek, Sisera hadai! a hányan vagytok s próbáljatok ide felhatolni.