XXIX. FEJEZET. A JÉGHAJÓ.

György bizonyára nem számlálta a napokat, a mik ezután következtek.

A földön kívül nincsen idő. S a kik szerelmesek és boldogok, azok nem élnek ezen a planétán.

Az a sziklai barlang kastély, a maga csodálatos függő kertjével, az volt az ő egész világa.

Az uccelaio, a gesztenyék, a fügefák, a cardik, az articsókák kiszolgáltatták a mindennapi lakomájukat, a melyet Io tündérkeze izletessé tudott varázsolni. Mindig fedezett föl hol egy spárgatelepet, hol egy csiperkefészket, a mivel a lakomát változatossá tegye. A narancsfák, a granátalmák, meg a hulló forrásvíz: aztán meg a hulló csókok. Mi kell a szomj eloltására több?

Milyen derék dolog egy olyan kicsi kis asteroidban élni, mint Sicilia szigete! Annak egy akkora kis tartományában uralkodni, mint a Val del Bove! S ott egy akkora kis mennyországot fogva tartani két kézzel, mint a minő Iónak az istennői termete, a kondor hajától elkezdve a rózsaszinű körme hegyéig. – Hajh, milyen geographia!

És a mellett minden nap más nő. Egyszer sem az, a mi tegnap volt. Mindennap új meg új alak. Olyan a szenvedélye, mint a csodás tengeri medúza szinei: öt perczig rózsa, azután liliom, majd arany; éjszaka világító fény! A szivárványnak hét szine van, a szerelmes nőnek hétszer annyi.

Egy fejedelem nem gondolhatott volna ki nászörömei számára pompásabb menhelyet, mint a milyen Io sziklafészke volt.

Magasan túlemelkedve a ragályos gőzkörön, a tömjénillatú havasi növények mondhatlan illatárja között, egy Hesperidák kertje, s annak a háta mögött egy óriási barlang kupolaboltja, melynek párkányzatáról folytonos csergéssel hull alá a jégolvadás permetege, átlátszó kárpitot képezve a nagy alkoven előtt. Nappal ez a biztos menedék. Künn rekkenő meleg van, a délszaki fák kövér leveleiről csepeg az izzatag harmat; a mannafán jegeczczé válik a gyógyerejű mézga. Ez az álmok ideje. A vízkárpit mögött hűs levegő van.

Emberhang nem téved e helyre; de az ezernyi énekes madár zenéje meg nem szünik. A délvidék vándorai most huznak nagy csapatban a tengeren át s Sicilia a pihenő helyük. Itt találnak tápszert az arbutus erdők mindig érő szamóczáiban. S adót is fizetnek a madárfogó tőrökben.

Este van a lakomázás ideje. Akkor jó a házba bemenni. Naplement után egyszerre hideg lesz a lég s csak később enyhül fel ujra; de a házikót langy melegben tartja a solfatarától elpárolt víz a pinczeodúban. Itt már fel van találva a gőzfűtés.

A jó etyepetyével108) elköltött lakoma után jön a tündéri éjszaka, a mit a lapos háztetőn szoktak elkölteni. Fölöttük a mélyen sötétkék boltozat, tündöklő csillagaival. Majd feljön a félhold az égre s behinti ezüsttel a komor sziklákat.

Io meséket mond a szerelmesének, miket dajkájától, anyjától, leánytársaitól hallott. A mesevilág e népnek a története, a vallása, a poezise.

György áhítattal hallgatja az új Sheherezádét, míg mind a kettőnek a szemeit lezárja az éjfél s fut a hold csónakja fölöttük odább; a fülemülék versenyeznek egymással, egyik csalitból a másikba. Fölébresztik őket a rigók, meg a pacsirták: a hajnal énekesei.

György észre sem vette, hogy átalakult sicziliaivá. E csodálatos föld és e csodálatos ég befolyása alatt minden nyugtalan vágy, minden erőteljes ösztön elaludt lelkében: a szerelem édes örömei folytonos mámorban tartották egész idegzetét. A legszebb halál neme – a kéjben elolvadni.

Talán úgy elmult volna itten, hogy a történetiró fel sem jegyezte volna a nevét.

Egy éjjel, mikor ott az égmennyezet alatt feküdtek, arra ébredt fel György, hogy Io karjait a nyaka köré fűzve elkezdi őt a lapos háztetőn végig hengergetni magával együtt.

Szoktak így mulatni pajkos gyermekek, hogy a földön fekve összeölelkeznek, aztán legurulnak a pázsitos lejtőn; hol az egyik van felül, hol a másik. S a szerelmesek is a gyerekek sorába mennek.

A háztetőnek magas párkánya volt; nem eshettek le róla. Legfeljebb, hogy György jól odaütötte a hátát a falhoz.

A másik perczben aztán ő hengergette vissza a tulsó oldalra Iót, akkor meg az érintkezett gyöngédtelenül a mellvéddel.

De erre ismét még sebesebben gurigázta vissza Györgyöt Io s annak a feje is nagyot koppant ezuttal a falon.

– Hallod-e, ezt a játékot én nem szeretem. Panaszkodék György.

– De én még kevésbé szeretem. Válaszolt rá Io.

– Hát akkor minek csinálod?

– Nem én csinálom; hanem te!

– Dehogy csinálom; hiszen én aludtam.

– Én meg álmodtam is. Ott jártam veled az égben.

Erre mind a ketten fölnéztek az égre.

– Nézd! Nézd! Suttogá György. Hát ki lopta el a holdat az égről?

– Aztán meg a csillagokat?

Azért mégis világított az ég: csakhogy az a fény tűzveres volt.

Egyszer aztán megszólalt az, a ki ezt a játékot csinálta velük: egy erős, taszító dördülés a föld alatt, mely úgy megrázta alattuk az egész házat, hogy minden idegük elzsibbadt bele.

– Mi ez? kiálta fel György, elijedve.

– A hegy háborog. Monda neki Io. Sokszor megjön ez.

A mi az égről letörülte a holdat és a csillagokat, a monte Frumento kráteréből kitóduló füstfelleg volt, megvilágítva a tűzhányó aknájából kitörő tűzoszlop által.

– Ne félj! biztatá Io Györgyöt. Ez csak a Monte Frumento.

Ez csak a kis öcscse az öregnek. Nem ő maga haragszik.

De Györgynek ez is elég volt.

A háztetőről láthatá, hogy abból a tátongó sziklahasadékból, mely a völgyi utat elnyelni látszik, valami rózsaszinű fény kezd felderengeni, mely egyre jobban tért foglal el, majd izzóvá lesz. Onnan egy lávafolyam tör elő.

Sietett magával levinni Iót a háztetőről.

Az egész ház recsegett, ropogott: de ellentállt. A kik azt építették, már akkor számításba vették, hogy ez a szikla él és mozogni szokott.

De azért még sem lehetett a házban megmaradni. A solfatára kürtője oda alant a pinczében oly erővel veté föl a gáztömeget, hogy kidobta az elzáró üstöt s azzal az egész épületet megtölté fojtó kéngőzzel. Ezt a pokolpárát nem lehetett embernek kiállani.

Vége volt a paradicsomnak; itt volt az angyal a lángpallossal az ősembert kiverni a maga boldogságából.

Az a csendesen hulló csermely sugár ott a barlang előtt szintén átalakult harsogó zuhataggá s az aláomló víz fekete volt.

És aztán elkezdett hullani valami eső. De az nem enyhített, áztatott, hanem égetett. Hamueső volt. Azon forrón, a hogy a tűzokádó gyomrából kikerült, hullott alá a tűzveres égből. Fekete eső.

– Fussunk innen, kiálta Io, megragadva György kezét. – Meneküljünk Taorminába, míg a láva utól nem ér.

S azzal gyorsan, a hogy csak a rémület sokszorozta a testi erejüket, rohantak alá a hosszú lépcsőgádoron a háztól a völgybe, beburkolva a fejüket kendővel, hogy a hamuzápor meg ne fojtsa.

Az égre emelkedő tűzoszlop megvilágítá a völgyet.

Veszedelem volt a futás: mert a sziklaoldalokról óriási kolonczok rohantak alá, miket a földrengés ledöntögetett.

Io csakhamar elfáradt a futásban, lábait égette a forró homok.

– Hagyj engem magamra itt a forrásnál, lihegé, midőn a sziklaforrást elérték. Te menekülj magadban.

De ez a forrás is iszapot okádott most tiszta víz helyett.

György nem szólt semmit, csak az ölébe kapta a szerelmesét s úgy futott vele odább.

A hamuesőtől azonban olyan sűrű sötétség volt előtte, hogy a sziklás uton maga is csak bukdácsolva tudott előre hatolni. Azt sem tudta, hol jár?

Ha világos lett volna, találhatott volna valami hegyi ösvényt, mely a lankákra fölvezet: de ebben a vak sötétségben kénytelen volt találomra botorkálni előre.

S a hamueső kezdett már borsónagyságú kősalakkal vegyülni.

– Dobj el, és hagyj itt vesznem! nyögé Io.

György annál jobban szorítá magához.

Most egyszerre egy minden érzéket megbénító zuhaj hömpölygött végig a föld alatt s egyszerre tűzfény borítá el a vidéket.

Maga az öreg szólalt meg: a Monte-Gibello s azzal együtt egy égostromló tűzoszlop lövelt fel a magas kráterből.

Ezzel a hamueső megszünt: a sötétség is elmult.

A szűk sziklavölgy véget ért, s kiszakadásánál lehetett látni a régi csinált utat, mely Taormina felé visz.

– Az úton vagyunk már! Rebegé György, ne félj, megmenekülünk.

– Várj csak. Mondá Io. Majd megtudod nemsokára, hogy minő menekülés ez?

A hol a forró hamutalaj véget ért, ott már Io leszállhatott György öléből s a maga lábán futhatott tovább.

Mind a kettőjüknek fekete volt az arcza, mint az ördögé. Iszonyat volt egymásra nézni!

Nem sokára bekövetkezett az, a mitől Io tartott.

Fenn a légben elkezdett valami tompa bőgés, búgás támadni, mely nem hasonlít a villámsugár dörgéséhez, annál huzamosb. Az Aetna által az égbe felhányt kődarabok kezdtek visszahullani a földre. Még tüzesek voltak, mikor leestek. Lehetett őket látni, mint ív alakban lehulló vérveres csillagokat. A hová leestek, sziporkázva ásták be magukat a földbe.

György két karját tartá Io feje fölé. – Mintha védelem volna az egy ilyen pokolbeli meteor ellen!

Az izzó kövek egyre sűrűbben hullottak.

A szép (római időből való) viaduct mellett, volt egy csinált kút. A sziklába volt vágva egy kis fülke, s annak a közepéből folyott a tiszta víz egy meduzafőn keresztül egy kagylóalakú márvány medenczébe.

Ennél a kútnál megállítá Györgyöt Io.

– Nem futunk tovább. Meg kell halnunk. Igy is jó lesz. Itt mossuk meg az arczainkat, hogy ne menjünk ilyen ördögpofával a mennyországba.

Azzal letérdeltek a kút medencze elé s megmosták az arczaikat, szép fehérre pirosra.

Törülközőjük nem volt: felszárították egymásnak az arczát a csókjaikkal.

Akkor aztán nem féltek többé.

A mint az ki volt mondva, hogy «meghalunk», csodamódra elmult a szivükből minden rettegés. A nagy kataklyzma nem volt rájuk nézve többé más, mint egy felséges látvány.

Az isteni tűzbálvány, mely siet elfoglalni a helyét a biborral bekárpitozott égben; a rózsaszinű jégkúp, a skarlát-piros sziklák, s a tűzfelhőkből alá szálló aranyveres csillagok: – és mind ez vissza ragyog két szempár tükrében! Az ember nem tudja, melyik felségesebb? a valóság-e, vagy a tükörkép.

Átölelve tartották egymást. Szeretve, csókolózva meghalni! Hát lehet ennél nagyobb gyönyörűség? Mikor egy-egy óriási olvadt kőtömeg a közelükben lecsapott, szikraözönt szórva maga körül, bravot kiáltottak neki, s ha jött egy kén-gomoly, olvadt ércztömeg, hosszú fényfarkat húzva maga után, sisteregve vonult el a fejük felett: azt megtapsolták.

Melyik van hát nekik szánva?

És aztán közben elmondták egymásnak, hogy milyen boldogok voltak. Elmesélték ujra a tündéri örömöket, a szerelem százféle bohóságait, s ujra kezdték a szerelmi esküdözést: milyen szép vagy! szeretlek, imádlak! Provokálták a bömbölő Aetnát a dévaj kaczagásukkal, inzultálták a mennydörgő felhőket csókjaik csattogásával.

Hahaha! Ha ti csókolóztok, hát mi miért ne csókolóznánk?

S az égből alázuhanó kövek, az égő meteorok, a lángoló kéngomolyok szépen kikerülték őket leestükben. Itt két szerelmes ölelkezik: – oda nem eshettek.

Még a vén föld Isten is hozzájárult a tréfáikhoz. Ők ott ültek a kútmedencze párkányán: a föld egy lökést adott nekik s azzal leestek a kút mellé. Akkor aztán csak úgy is maradtak. Jó az ember fejének a földön.

– Hallod ezt a morajt? Monda György Ionak. Ez egy corricolónak a dübörgése.

– Oh te bohó! A földrengést a kétkerekű talyiga görgésének veszed.

– De bizony corricolo gördülése ez, jól hallom.

A mint aztán felemelték a fejüket a földről s kikémleltek a kútfülke alól, akkor látták, hogy csakugyan kétkerekű jármű döczög az egyenes úton feléjük, melyet két szamár vontat; az ülésben egy barátforma alak ül; csuklyája a fejére húzva. Az égi tűzfényben ember és állat feketének látszik, hosszú éles árnyék vonul utánuk az úton.

– Nézd! ott jön az ördög, a ki elvisz bennünket! szólt dévaj nevetéssel Io.

Csakugyan a földalattiakkal kellett szövetségben lenni annak az élő teremtésnek, a ki ezen a réméjszakán kétkerekű laptikájával meginduljon fölfelé azon az uton, mely az Aetna felé vezet. A ki Istennel van, az menekül innen inkább, a hogy a szamarai futni birnak.

Ez pedig közelebb jön.

Már odaért a kút elé. A szamarak érzik a víz szagát s ösztönből is odafutnak corricolostól a vízmedenczéhez.

Az a csuklyás alak pedig, a szekéren, a mint meglátja az ifjú párt, leugrik a kocsiról s mély dörgő hangon szól:

– Ah! Io! Giorgio! Értetek jöttem!

Annak még fekete az arcza a hamuesőtől: csakugyan olyan, mint Belzebub.

– Ki vagy, mit akarsz velünk? kiált György, merészen eléje állva a félelmes alaknak. Mi neved?

– Pater Oloferno.

– Padre Oloferno! Kiálta kétségbeesetten Io. Mondtam ugy-e, hogy a sátán jön értünk, a ki elvisz bennünket.

– Legyen eszed! Hiszen Pater Oloferno nem a sátán.

– Én tudom kicsoda padre Oloferno! meg hogy kicsoda a sátán. Padre Oloferno nem a sátán, hanem mégis a sátán jött értünk.

Pater Oloferno mérgesen kiáltott rájuk.

– Valamennyi szentekre: ne disputáljatok most a sátánról, hanem kapjatok fel a corricolóba; aztán siessünk Taormina felé.

De Io makacskodott.

– Nem! Nem! Én nem hagyom a Györgyömet tőlem elszakítani. Mi megegyeztünk, hogy itt halunk meg. Most akarunk meghalni együtt. Mikor legjobban szeretjük egymást. Ugy-e Giorgio?

S olyan erővel csimpajkodott bele, hogy György mozdulni sem tudott.

– Ejh! Bolond gyerekek! Dörmögé Pater Oloferno, s nem sokat teketóriázott velük; hanem felnyalábolta mind a kettőt, a hogy egymást átölelve tarták s mint két ölbeli babát, odavitte a kétkerekű szekeréhez, behajította s azzal ráhúzott a két szamarára a fustélyával, s maga gyalog futva mellettük, vitte a kétségbeesett szerelmes párt – igazán úgy, mint a kiket veszteni visznek.

Io egyre kiabált és sírt, hogy mért nem engedik meghalni? s biztatta az égből hulló köveket, hogy oda sujtsanak le az ő fejére, de a mit azok hallatlanná tettek.

Az Aetna lángoszlopa egész felleget támasztott maga körül. Pluto beleártotta magát Jupiter hivatalába. S a pokolbeli felhő is villámokat szórt és mennydörgött.

Egy erős szélroham, mely a tenger felől jött, egyszerre félretaszítá a lángveres füstkárpitot, melylyel az ég be volt terítve s átverte az Aetna déli oldalára.

Az ég egyik felét ismét elfoglalták a csillagok; a hold vékony ezüst sarlója ott úszott a sötétkék boltozaton. Véletlen csillagtalálkozás folytán épen ott ragyogott a holdsajka fölött a Jupiter fényes csillaga.

Io nagyot sohajtva mutatott fel az égre.

– Nézd! Monda Györgynek. Ott van az égi jel, a mi teneked szól. Tudod, mi az a félhold, azzal a csillaggal?

– Nem tudom.

– Az Törökországnak a czimere.

– Azt meg épen nem tudom, hogy mi dolgom van nekem Törökországgal?

– Azt sem tudod? No majd megtudod nem sokára.

A corricolo a két szamárral szerencsésen eljutott a taorminai gesztenye-erdők közé, a hol már kevesebb volt a veszély.

Ezen az oldalon tiszta volt az ég, az óriás fák zöld boltozatain keresztül kandikáltak a csillagok, s a bokrok közt repkedtek a fénybogarak.

Mikor hegynek fölfelé vitt az út, a két szamár csendesen czammogott: a kocsivezető szerzetes maga is segített tolni a szekeret. György beszédbe ereszkedett vele.

– Isteni gondviselés volt az, atyám, hogy te értünk jöttél most ezzel a corricolóval.

– Az volt fiam.

– Honnan jöttél?

– A kolostorból.

– De hisz az nagyon messze van ide.

– Még tegnap este indultam útnak.

– Hogy mi értünk jőjj?

– Hogy «te érted» jőjjek.

– De hiszen tegnap este még csendes volt minden a földön. Mi a kaszáscsillag feljöttéig ébren voltunk és beszélgettünk. A tűzhányó nem nyugtalankodott. Csak egyet-egyet mordult; de azt már megszoktuk. Hogyan sejtetted te azt meg, hogy minket a tűz ki fog zavarni a fészkünkből?

– Nem tűz zavar ki téged a boldog fészkedből, édes fiam: hanem a jég.

– A jég? szólt elbámulva György. Hát hol van itt jég?

Io értette már ezt.

– Hát nem érzed, hogy itt van a jég a mi sziveink között.

– El is fog akkor ott olvadni, mondhatom.

– Bizony nem fog elolvadni, kedvesem: akármilyen forró legyen is a mi szivünk.

Mire a corricolo feljutott az út legmagasabb pontjára, már akkor virradni kezdett.

Csodálatos hajnal! Keleten sárgul az ég alja, majd biborszínbe megy át, a tenger azurkék, a jónai hegyek olyan közel látszanak, délnek veres kárpittal van behúzva a firmamentum, melyet tűzoszlopként támogat az Aetna kitörő lángja. A hegyrepedésen egy világító sáv kigyózik alá: a kiömlő láva. A sűrű gesztenye-erdő alatt vidám mulató-lakok falai ragyognak a hajnalpírban. Alább Taormina felséges romjai tündöklenek a hajnalfénytől. Az öbölben egy két-árboczos gálya áll horgonyon, behúzott vitorlákkal. S fenn az égen még látszik a félhold, közepében a fényes csillaggal. Annak a hajónak az árboczán ugyanazt a jelt lobogtatja a veres zászló.

– Látod azt a hajót ottan? szól Io, erősen megszorítva Györgynek a kezét.

– Látom. Két-árboczos török schooner.

– Az a jéghajó.

– Hát mi közünk nekünk egymáshoz? Nekem meg a jéghajónak.

– Kérdezd meg csak padre Olofernotól.

Pater Oloferno kérdezetlen is felelt.

– Emlékezzél rá fiam, hogy a midőn az Aetna tölcséréhez felvezettelek, te voltál, a ki azt kieszelted, hogy a kúpot ellepő jégnek nagy vásárt lehetne szerezni olyan országokban, a hol a jeget csemegének használják s messzeföldről hozatják öszvérháton. Hajóval könnyebben el lehetne szállítani.

– Tudom. A költséget előre át is adtam a perjelnek, a mibe egy hajó kibérlése kerül.

– Azt a pénzt most visszakapod, nyereséggel. Egy smyrnai hajós elvállalta a jégszállítást, s megvette készpénzen a jeget. Innen ő azt Konstantinápolyba fogja szállítani.

– Hát az igen derék dolog. A te kolostorod is nyer vele, meg én is.

– A hajó már meg van terhelve az egész jégrakománynyal. S indulásra készen áll.

– Hát csak szedje fel a vasmacskáit, feszítse ki a vitorláit, s aztán induljon Isten hírével, vagy ha török hajó, hát Allah hírével, a maga útjára.

– Azt még ma tenni fogja: csak te rád vár.

– Én rám vár a hajó? – Hát miért vár én rám?

– Hogy elvigyen magával.

Ezen már meg épen nagyot nevetett György.

– Hogy én is elmenjek a jéggel? Hisz nem akarok én sorbetet, meg fagylaltot készíteni Stambulban.

– Hát elfelejtetted már, a mit nekem mondtál odafenn a Monte-Gibello kúpján?

– Bizony nem emlékszem már semmire.

– Mikor választ követeltél a tűzhányótól ama kérdésre, hogy miért vagy te itt most?

– Kérdeztem volna? Hiszen nagyon jól tudom.

S azzal hangos csókot czuppantott Io könnyező szemére.

– Nem ezt a választ kaptad a kérdésedre, fiam. Hanem, hogy olvasd el azt a levelet, melyet magaddal hoztál, czímzet nélkül: s a mit abból a levélből megtudtál, az annyira kétségbe ejtett, hogy bele akartál rohanni az Aetna kráterébe.

– Emlékezem rá. Az volt abban a levélben, hogy engem azért küldtek ide, hogy holtig el legyek temetve, hogy ez a sziget rám nézve egy börtön: öröm nélkül, szerelem nélkül.

– És akkor fordultál a másik elementumhoz, a jéghez, tanácsot kérve, s attól jött az a gondolatod, hogy az Aetna jegével kereskedést lehetne űzni a keleti tartományokba, s akkor te magad is elszökhetnél innen egy jégszállító hajóval.

– Igaz, hogy azt mondtam, mert akkor nagyon el voltam keseredve. De most már nem tartom ezt a szigetet börtönnek: nem akarok innen menekülni. Itt van nekem a menyasszonyom, az én kis feleségem. Most már boldog ember vagyok, s csókolom a kezét a császárnak azért, hogy ideküldött. Kibékültem minden ellenségemmel. Senkivel sem vagyok haragban. Egészen itthon vagyok már. Eszemben sincs, hogy innen elszökjem.

Pater Oloferno most már kemény hangnyomattal szólt.

– De hogyha a hazád szólít?

– Hazám? Hát van én nekem hazám? Hogy hivják ezt az országot?

– Magyarország.

– Aha! Ismerem azt a patriát: onnan jönnek a csikósok, a hajtsárok, meg a drótos tótok Bécsbe. Nem vágyom utánuk.

– Nem azokból áll a te nemzeted! Az délczeg, vitéz, nemes faj, a ki századokon át védbástyája volt a keresztyénségnek, hős lovagja a szabadságnak s most nyög az idegenek uralma alatt.

– S hogyan segíthetnék én ezen a nemes népfajon?

– Úgy, hogy ha most innen elmenekülsz, felhasználva a kedvező alkalmat, a mikor a kémeid nyomodat vesztették, s aztán elvitorlázol oda, a hol dicső atyád számüzetésben él. Az ő neve, a Rákóczy név maga egy tábor. Ha egy Rákóczy a haza földjére leteszi a lábát, a föld megrendül alatta, s ha az ébresztő szót elkiáltja, a halottak föltámadnak: egy egész halott nemzet s összetöri lánczait.

– Hát miért nem megy az atyám oda?

– Azért, mert egész Európa minden hatalmasai kötést csináltak ellene, hogy őt fogva tartsák a pogányok földjén. Atyádnak, a nagy fejedelemnek meg van tiltva bármely keresztyén országba belépni. S a ki menhelyet, védelmet adott neki, a török szultán, az egyúttal az ő börtönőre, a ki vigyáztat rá, hogy menhelyét el ne hagyhassa. De ha te odamégy az atyádhoz, hogy ő átadhassa neked a maga hatalmát örökségül, s rád ruházhassa azt a nagy küldetést, a melytől ő maga el van zárva: azzal te megjelenhetsz Francziaországban, odaléphetsz a király elé, a kivel rokonságban állsz, s megújíthatod vele azt a szövetséget, a melyben dicső atyád állt az ő nagyatyjával, s hadsereg élén térhetsz vissza hazád felszabadítására.

– Különös beszéd egy paptól. De hát ki hivott engem? Én nem hallom a hívást.

– De hátha én küldelek? Ha én mondom azt, hogy eredj!

Ezt Io mondta Györgynek.

György nagyot bámult kedvesére.

– Te küldesz engem?

– Én! Giunchi Albufeda Io! A mór fejedelmek utóda; a ki nem felejtettem el soha, hogy hazám szabad volt s nemzetségem úr volt e kis hazában. Én mondom, hogy eredj! Vége van a csókolózásnak: kezdődjenek a kardcsattogások. Én, a ki szeretlek, a ki imádlak! A ki Bécsben is megszabadítottalak ellenségeid hálójából, a ki ide is utánad jöttem, itt is elrejtettelek, sziklaodúmba; megkötöztelek a szerelemmel, hogy látható ne légy, életjelt ne adj. Én mondom neked: most nyitva van a börtönöd ajtaja! Csak egy napra! fuss innen! És aztán végezd el, a mire a sors elhivott. Szabadítsd fel hazádat! Akkor az én hazám is felszabadul.

– Velem jösz-e?

– Hova gondolsz? A hová neked menni kell, ott nincs szükség szerelmes leányra. Oda nem kell boldog ember. Abban a perczben én sem vagyok többé nő: férfivá változom át s fegyverrel a kezemben megyek ellenséget irtani.

– Hát elhagyjalak hűtlenül? Az esküdt feleségemet? Hisz megver az Isten.

Io most gyöngéden borult György vállára.

– Kedvesem. Első és utolsó szerelmem. Nem ver meg téged az Isten, ha engem elhagysz. Engem se, ha tőled elválok. Nem voltunk mi hitves társak soha.

– Hát nem esketett bennünket össze az oltár előtt pater Oloferno?

Io mosolygott, de már a szemeiben ott ragyogtak a könnyek.

– Emlékezel úgy-e, drágám, milyen nevetés lepett meg engem egyszer, mikor valamit kérdeztél tőlem? Aztán megint, hogy nem tudtam magammal birni, mikor az esküvőnk szertartása lefolyt: egyre nevetnem kellett, s mikor te unszoltál, hogy mondjam meg, miért nevetek folyvást? akkor azt mondtam neked: «majd megmondom neked egyszer, hogy miért nevettem: de már akkor sírni fogok.»

Zokogott már.

Ekkor meg azt nem értette György.

Végre aztán a sírást kaczagással keverve rikácsolt fel Io.

– Hát te vaksi! Hol van a két szemed, hogy nem ismertél rá? Együtt jártál vele a Monte-Gibellon: s tőlem kérdezed, hogy hová lett? Hisz ez Padre Oloferno a te megmentőd, a te védelmeződ, Pelargus.

György ekkor ébredt a való tudatára.

Valóban ő az: csakhogy Bécsben délczeg csikós volt, athleta termetű, sodrott bajuszú, hosszuhajú magyar, itt pedig szakállas, bajusztalan olasz barát, görbe hátú, lecsüngő fejű, kurtára nyirt hajjal és kiborotvált pilissel.

A kuruczvezér nagy mestere volt az átalakításnak: hajdanta is megjárta Bécs városát álczázottan, s ő fogta el a híres Ocskait, Rákóczy áruló vezérét, a tábora közepén, a ki az oláh czigány alakjában nem ismerte fel hajdani kenyeres pajtását.

Mikor aztán Oloferno kiegyenesíté előtte összegörnyesztett termetét, akkor ráismert.

És akkor aztán a nyakába borult.

– Én vagyok Pelargus; mondá az álszerzetes. Atyád vezére egykor: a te őröd, védelmeződ gyermekkorod óta. Engem biztak meg az ország elégedetlen fejei, hogy téged kiszabadítsalak s atyádhoz vigyelek. Most itt a szabadulás percze. Ne tétovázz. Kövess. Én is veled megyek.

A gályáról felhangzott a hajótülök szava, mely az indulásra készséget jelenté.

– Siess! kiálta Io. Nem vagyok feleséged.

De György nem állhatta meg, hogy még egyszer át ne ölelje kedvesét.

Io visszatiltá.

– Vége van! Ez a könny volt rajtam az utolsó, a mi asszonyi! Letörültem! – Mától fogva férfi vagyok.

S hogy erős lelkéről bizonyságot tegyen, kirántá övéből azt a kést, melynek markolata mindkét végén pengével van ellátva. A tőr egyik hegyét a saját szivének, a másikat kifelé irányzá.

– A siciliai leányok így szokták a csókot visszautasítani.

A hajótülök másodszor is szólt. Oloferno megkapta az ifjú kezét s vas erővel ragadta magával le a parti lejtőn. Io alakja eltünt tőle örökre. S az egész boldogság szétfoszlott, mint egy édes álom.

Percz mulva ott ültek a csónakon, mely őket a hajóhoz szállítani készült.