XI. FEJEZET. A BÉCSI VÁSÁR.

Híres nagy országos vásárok voltak egykor Bécs városában.43) Az egyik gyertyaszentelőkor, a másik Jakab napkor. Előtte, utána két hétig tartott a «szabadság.»

E határidő alatt minden áruczikket vámmentesen lehetett Bécsbe vinni (a bor kivételével) s minden idegen kalmárnak védelem és szabad adásvevés volt biztosítva a város határában.

A hol most a muzeumok, városházak, parlamentpaloták emelkednek, a pályaházak, a palotasorok helyén utczaszámra rendezett vásáros fabódék voltak felütve, melyekben mind azok az árúk, kelmék voltak közszemlére kirakva, melyeket Nürnbergtől Smyrnáig a közönség megadóztatására kifundált a kézművesek leleményessége. Még akkor gyárak nem voltak, mindent a kézi munka állított elé, s a távol vidékek terményét társzekéren, teveháton vagy fullajtáros lóvontatta tölgyfahajókon szállították a fővárosba.

Négy hétig tökéletes szabadság volt Bécs városában.

Nem is a magistratus, még kevésbbé a policzáj tartotta fenn a rendet s osztotta az igazságot, hanem egy, ezen időtartamra kinevezett vásári biróság, a maga soltészaival és fogdmegeivel. Ezek igazítottak minden adásvevési viszálkodásban.

S a vásári biróságnak még a középkori törvénytevési eszközei voltak: bot és kaloda a tolvajok számára, pellengér a rossz mértékkel mérőknek; a «Beiszkacze» a veszekedő kofák megzabolázására. A ki pedig hamis pénzt hozott forgalomba a vásáron, s kisült, hogy azt ő maga fabrikálta: annak az volt a büntetése, hogy egy fényes pléhdarabot megtüzesítettek s azt olyan közel tartották a szeméhez, hogy megvakult bele.

Sokáig szüneteltek a bécsi országos vásárok az első török megszállás óta. A sok háborús világ, a kurucz hadjáratok elriasztották az idegen kalmárokat a bécsvárosi búcsú látogatásától, a nagy ostrom alatt maga a város is sokat szenvedett, a népségnek nem volt kedve a költekezéshez. Odaát Magyarországon is inséges világ volt. Meggyengültek a főurak, nem jártak fel drága kamukát, karassiaposztót vásárolni, skófiummal kivarrott brokátot, arany csipkét keresni az asszonyaik számára. Nem kellett nekik a nyuszt, a farkas- és rókaprém volt a divat, abból pedig több volt a kivánatosnál. Aztán eladni valójuk sem igen volt a szegény szittyáknak. A marhaállomány megcsökkent, gabona annyi termett, hogy otthon is elfogyott, s a bor piacza Lengyelország volt, a hajótulajdonosoknak pedig törvényül volt téve, hogy a ki magyar bort szállít fel Bécsbe, ugyanannyi osztrák bort is tartozik a hajójára felvenni.

A mint azonban a békességes idők ismét helyreálltak (legalább Bécs közelében), ismét ki lett hirdetve a hajdani privilégium. Országos vásárt publikáltak Bécsbe.

A polgármester Mux uram nagyra volt vele, hogy ez a dicső felujítása a mult intézményeinek az ő ötlete volt; azonban a kik be voltak avatva az államgépezet titkaiba, azok jól tudták, hogy ezt az indítványt Wammána sütötte nyélbe.

Báró Wammána nem csupán az asphaleia törvényei idevágó paragrafusának köszönheté rang szerinti kitüntetését: ő azt, a maga ethikája szerint, mindenképen megérdemelte.

Ő volt a mozdító szelleme a bécsi társas életnek fent az udvari körökben szintúgy, mint a polgárok középosztályában s a nép legalsóbb rétegeiben. Ő honosította meg a divatot, játékokat a főuri társaságokban, melyeket a világ minden nemzeténél tanulmányozott, a tric-tractól44) elkezdve a tarocchiig; ő hozta be a vonós-négyeseket a zenevilágban; ő honosította meg az orgonavirágot a téli kertekben, mely még akkor csodálatraméltó ritkaság volt s porczellánvedrekben míveltetett; ő adta az eszmét a carrousselekhez, a jelmezbálokhoz, sőt alapos a föltevés, hogy magát az asphaleia titkos szövetségét is ő koholta ki.

Csakhogy oly finomul tudta vinni a dolgát, hogy az ő neve sehol sem fordult elő, a saját személye nem merült a fölszinre: minden ötletére tudott találni arra való embert (néha a sequioris sexusból is), a ki azt adoptálta, s az annál inkább le lett kötelezve iránta.

A bécsi vásároknak az újból felelevenítése is az ő ötlete volt. Mindenféle ócska krónikákból, verseményekből kifundálta egy ilyen világra szóló búcsúnak a programmját s ezt azután bekeblezé az irányadó köröknél.

Néhány vaskalapos politikus ellenezte a dolgot abból a szempontból, hogy egy ilyen sokadalom mindenféle veszedelmes gyülevésznek fog alkalmat adni a metropolis megrohanására, de ezeket elhallgattatták.

Az országos vásár két első hete az üzleteké volt; a harmadik hét mulhatatlanul lefoglaltatott a pörlekedések és birságolások s mindenféle divatos büntetési nemek által, a negyedik hét volt azután a dinom-dánom ideje. Ekkor jöttek a népünnepélyek és mulatságok.

Azok között első helyen állt a paraszt lóverseny, a hogy azt bécsi műszóval nevezték «Scharlach-rennen». A kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté ki a vásártéren, hogy a kik bíznak az inaikban, hogy a lóról le nem maradnak: összejöhetnek a «Rennweg» gyepén s futhatnak a nemes város által kitűzött elsőrendű pályadíjért, melyet képvisel egy egész vég skarlátposztó.

A lovak futtatása után pedig következett a Hübschlerineké, Bécs városának valamennyi piros harisnyás leánya, a ki a város által szabadalmazott «Frauenhäuser» lakója volt,45) futhatott a gyepen térdig feltűzött ruhában: a legelső, a ki a czélhoz ért, kapott egy vég barchentet.

A vásári látványosságok, a komédiásbódék, kötélentánczolók, állatmutogatók, paprika Jancsik összes tiszteletreméltó czéhe fölött ezuttal egy (uram, bocsá!) magyar ember nyerte el a népszerűség pálmáját: a «kutyás ember.»

Enyhítő körülményül legyen beszámítva, hogy a «Der Mann mit den scythischen Wölfen» olyan specialitásban tüntette ki az ügyességét, a mit egy komédiás sem csinál utána. Változatos repertoirja volt. Nemcsak a komondorait tudta tánczolásra, ugatásra noszogatni, hanem a mellett csodálatraméltó virtusokat is produkált.

Az egyik volt a szilaj ló kifogása a vad ménesből.

Egy egész rideg ménest hajtottak fel a magyar Alföldről a bécsi országos vásárra: ezekkel együtt jött fel a kutyás ember is kisérőnek.

Ha valaki tudott volna vele szépen magyarul beszélni (s itt a súly a «szépen» szóban rejlik, mert minden alpáré megszólításra az alföldi csikós még a pipát sem veszi ki a szájából), hát annak majd elmondta volna, hogy nem jött ő ide komédiát csinálni a németek közé, hanem a gazdája küldte fel a vad ménessel a Hortobágyról, mint számadó csikóst, két bojtárjával, meg három komondorával. Ez a három ember és három eb tart rendben kétszáz paripát, mely soha istállót nem látott, mely a pusztán a szélfogó cserény mellett nőtt fel. Már magában az is érdekes látvány a városi népnek, hogyan tud két szál csikós egy egész sereg szilaj lovat összeterelni; de hát még aztán mikor a harmadik előjön a pányvával, s a vásárló uraság által kiszemelt paripát kifogja – egymaga – a futó ménes közül.

Az ilyen erőmutatványért szoktak a csikósnak borravalót adni.

Azután a komondorait vették bámulóra. Azok is egészen másformájú állatok, mint más rendes kutya. Akkorák, mint egy borjú, szép hosszú fehér szőrük, mint a jeges medvének; szelid, okos pofájuk. Nem bántanak senkit, ha őket nem bántják. Elfeküsznek szépen a homokban, s úgy tesznek, mintha aludnának. Nem ugatnak minden helyes ok nélkül, nem rohannak uszítás nélkül. Csak akkor ugranak fel, ha a gazdájuk parancsolja s ugatnak a szavára, megkerítik az elszaladt ménest. Tudják jól, hogy csak a kolompviselő vezérmént kell megfordítani: az egész csapat azt követi.

Ezért a productióért is kapott borravalót a csikós.

Ekkor aztán kedve támadt ezt a helyzetet értékesíteni. Nagyon jó kereset ez! Mutogatta magát a kutyáival a Bärenhaus előtt a vásárpiaczon. Csak úgy omlott a sok poltura a mozsárforma csikós-süvegébe. Jó nép ez a bécsi nép!

Egyszer aztán azt kérdezte tőle valami magyar deák (volt az sok Bécsben): «hát aztán bácsi, nem fél ott kinn a pusztán a bojnyikoktól?»

Erre azt felelte, hogy helyt áll ő egymaga három bojnyiknak is, csak egyszer a suhogója a kezében legyen.

Meg is mutatta, hogy mit tud?

A hosszú ólmos végű botját középen markolta, felbiztatott kettőt hármat a bámuló legények közül, hogy próbálják őt megütni bottal. (Nem fog senkit visszaütni.) Nem sikerült a csikóst megvágni!

Ebből megint új productió támadt. Utoljára kihirdették, hogy száz forint jutalmat kap az a legény, a ki botvivásban, akár egyedül, akár másod vagy harmadmagával a kutyás embert meg tudja ütni. Nagy sokaság csődült össze ennek a megbámulására. S a kutyás ember legyőzetlen maradt. Ez is sok pénzt hajtott. Megbecsülik Bécsben a ki valamit tud! Csak ne szégyelje a magyar, ha pénzt adnak neki! De mikor úgy szégyenli!

A negyedik vásárhetet megnyitó úrnapján volt a nagy lófuttatás a st. marxi versenytéren.

A magas udvari körökben is nagy előkészületek folytak erre az ünnepségre. A főurak részvétele nélkül bécsi népünnep nem is történhetik meg.

Ezúttal azonban valami rendkívüli dolog volt készülőben.

– Ejh mit? mondá Wammána báró a felvonulás parédéja fölött tanakodó hölgyeknek és uraknak. Eddig a népünnepeken tulajdonképen mi voltunk a főszereplők, a kik a népet mulattattuk. A mi fényes carrosseaink, livrées, fehér parókás kocsisaink, baleines hölgyeink feltornyozott frizuráikkal képezték a «höchste Hetzet». Hátha egyszer mi magunk vennők ki a részünket a «Gaudé»-ból? S mi mulatnánk a felséges nép rovására.

Ez a szikra mindenütt tüzet fogott egyszerre.

Népjelmezbe öltözve látogatni meg a bécsi vásárt!

Micsoda «Jux!»

Lodoiszka herczegnő azonnal magáévá tette az indítványt. Ő vállalkozott az egész terv rendezésére. Ez egy hétre való mozgalmas életet idézett elő a magasabb sphærákban.

Meg kellett osztozni a szerepeken; ki minő jelmezre vállalkozik?

Az a kérdés, hogy kinek mi illik inkább az arczához, a termetéhez? Ez beható tanácskozás tárgya lehetett.

Mert ennek a kipuhatolása végett szükségképen meg kellett mindenkinek ismertetnie a maga istenadta arczát és alakját: a hölgyeknek felbontatni a divatos frizuráikat, a hajakból kifésültetni a fehérítő pudert, s aztán nemzeti jellegű hajfonatokká és tekercsekké idomíttatni, minden «Schminkét», hamis zománczot, szépségflastromot eltávolítani az arczokról, hogy megitélhető legyen, melyikhez fog illeni a tyroli, melyikhez a savoyard costume? (Akadt czigánylánynak való is.)

Azután a férfiakat osztályozták: ki legyen mazúr, ki oláh, ki talián?

Lodoiszka grófnő egy csodaszép népviseletet szemelt ki magának. Valamikor Nógrádvármegyében viselték azt a palóczmenyecskék. Dajkája volt palócz nő: annál ismerte meg ezt a gyönyörű öltözetet.

De hát ehhez a kisérő társnak is hasonló nemzetiségűnek kell lenni.

Ahhoz is van megfelelő costüme. Egy hajdú!46)

Az ám a nyalka viselet.

Senkinek sem fog az olyan jól illeni, mint Giorgionak!

Szivesen vállalkozott rá.

– Csakhogy annak, a ki a magyar ruhát felveszi, magyar szájának is kell ám lenni: mondá Lodoiszka herczegnő.

Giorgio nagyon bámult.

– Milyen az a magyar száj?

– A melyik ki tudja mondani a magyar szót.

– Hát a magyarok nem latinul beszélnek?

– De a nép között van egy saját idiomájuk is, a melyen megértik egymást. És az nagyon nehéz. A hogy a régi hebræusok a «shiboleth» kimondásáról ismerték meg az idegent, úgy a pusztán lakó magyarok is egy accentusról, egy betünek a lágyabb vagy keményebb kiejtéséről egyszerre megismerik, hogy ez tót, ez német, ez rácz s kicsúfolják érte. Hát például, mikor a magyar athletát fogjuk meglátogatni kinn a vásáron: annál az a szokás, hogy a botviadal közepett ő folyvást csak védelemben tartja magát; de ha valaki a nézők közül felkiált rá: «magyar üsd!» akkor nem üti ugyan főbe az ellenfelét, de egyszerre úgy kiperdíti annak a kezéből a botot, hogy az kalimpálva repül a levegőbe. No hát ki tudja az urak közül kimondani ezt a szót: «magyar üsd!»

A legelső felszólított marchese di San Carlo volt; az rögtön deprekált, hogy ő nem képes a nyelvét ennyire dressirozni.

A többi vállalkozók pedig sorban belebuktak: ezt a szót «magyar» is nehéz kimondani: az egyik «mátyár»-nak ejté, a másik «modjor»-t mondott, a harmadik «madzsart» facsart ki belőle: az «üsd»-öt pedig a világért sem tudták eltalálni.

Lodoiszka aztán mutatta nekik szájával, nyelvével.

– «Ma» – gömbölyűre nyitott szájjal, mély hangon, rövid, tompa, «a» hangzóval, azután «gyar», a nyelvet nem a felső, hanem alsó fogsorhoz nyomva. Így! Azután e szót «üsd», összehúzott szájjal, mély hangon, mintha fujnánk valamit, az «s» hangzó itt nem a rendes súgó hangot adja, a nyelvnek rezegni kell a kimondásra, hogy «zs»-hez közelítsen. És végül a «d» hangzót lágyan ejteni, mert ha keményen hangzik, azt jelenti, hogy rézkondér. Ekkor aztán Giorgio próbálkozott meg a veszedelmes szóval: s ő szépen ki tudta mondani «magyar üsd!»

– De honnan szerzett ennyi ismeretet az orientalis nyelvek tudományából a herczegnő? kérdezé marchese di San Carlo nevetve.

– A grammatica vivából.47) Atyám kastélya Lembergben mindig tele volt magyar urakkal. Egy szép délczeg dalia tanított meg erre leánykoromban. Azt hiszem szerelmes is voltam bele. Azt hiszem meg is sirattam, mikor halálhirét hozták. A nevét elfelejtettem már, hanem egy szép dalt tanultam tőle: azt még most is tudom.

Azzal kezébe vette a herczegnő a guitárját s lantpengetés mellett eléneklé szép csengő aczélhangon a «Repülj fecském» dalát teljes szövegével.

Mindenki tapsolt rá. Csak Giorgio felejtette el a tapsot. Azt hitte, hogy álmodik most. S a míg a végstrófa azt mondja: «Azon volnék, hogy nevének Nagy ünnepet szentelnének», elhomályosítá a szemét egy könycsepp.

… A te bölcsődalod volt ez! A te apád, a fejedelem szerzette ezt a dalt, az ő tábori karmestere készíté hozzá a dallamok legcsodálatosabbját! A te anyád, a fejedelemnők legszerencsétlenebbike dalolta ezt, a mikor a te bölcsődet ringatta, a mikor még «Gyuriczámnak kedveskémnek» híttak!

Hogy jutott utána egyszerre az a gondolat eszébe: «hova lett a gyűrűd azzal a czímerrel?»