IV. FEJEZET. «METE–ES–IS.»

A bécsi császári régiségtárban láthatni azokat a gombalakú ezüst pénzeket, a melyeken egy koronás asszony alakja körül ezen szavak olvashatók: «Mete – es – is». A betük arab irásjegyek; de a szavaknak arabul semmi értelme nincs.

Hát az «örök závárt» ki ismeri?

Egy érczrúdnak, mely egy vasajtó két ütközője között keresztül van tolva, nyolcz elforgatható rézkarika van a közepén. Ezek akadályozzák, hogy akár az egyik, akár a másik ütközőből kihuzható legyen a rúd vége. A vasrúdnak nyolcz rendetlen sorban berótt foga van, melyeknek a rézkarikák belsejében ugyanannyi vágány felel meg. Ha mind a nyolcz karika úgy van elfordítva, hogy a kivülről nem látható hézagok a vasrúd fogába mind egyszerre bele találjanak, akkor a tolózár rúdja kihúzható lesz az egyik ütközőből s a vasajtó felnyilik. De a ki ennek a titkát nem ismeri, elforgathatja azokat a karikákat napestig, az örök lakat nem enged.

Mindenik rézkarikán van hat betű; azok közül kell egynek-egynek úgy sorakozni a szomszédjával, hogy ez a mondat jőjjön ki belőle: «Mete – es – is». Akkor ki van nyitva a tolózár.

Ki volt az a Mete? Hogy kisért az még a XVIII. század elején is Bécs városában?

Négyszáz esztendő választja el III. Károly király idejét attól a kortól, a melyben a templomos rendet kiirtották. Moley Jakab és társainak hamvai fölött új réteget teremtett az örökalkotó fű, ott a Szajna szigetén, hol a máglyán megégtek. A föld megbocsátott nekik; vétkesek voltak-e vagy nem? azt az ég tudja.

Meglehet, hogy mese volt az egész Bafomet-cultus; az ophyr-dogma, a Mete-imádás, a miért a templomosokat az autodafé elé állíták.

És – négyszázesztendő mulva megint divatba jött – ez a mesemondás.

Először azt hiresztelték, hogy a szabadkőmüvesek tartják titkolózó gyülekezeteikben a Mete-ünnepet.

Azután megfordították a nyárs hegyét s azt hajtották, hogy a jezsuiták ünneplik a Bafometet: a kik a pápai hatalmat akarják megbuktatni.

Valaminek kell lenni a dologban; mert minden ember beszél róla. S hogy a policzia nem birja őket felfedezni, ez csak arra mutat, hogy nagyon jól tudnak titkolózni.

Hisz annak a jámbor bécsi policzájnak a nélkül is annyi a dolga! Neki kell felügyelni arra, hogy a Hübschlerinek nem viselnek-e olyan köntöst és fejdiszt, a minő csak előkelő hölgyeknek van megengedve; és ellenben viszontag, ha az udvarnál egynémely felötlő párizsi vagy londoni lafancz divatra kap, a policzájnak kell gondoskodni róla, hogy ezt a «megrótt» divatot a Hübschlerinek kapják fel, s ezáltal az úri dámákat visszariaszszák tőle. – A policzáj feladata a bécsi csodatanyák légiókra osztott csavargóit esztrengára szorítani; az utczán beszélgető gyanús emberek után leskelődni; a csapszékekben a bort és sört megkóstolni: nincsenek-e tulságosan præparálva? Szimatolni a tiltott eredetű dohány után; megakadályozni a diákok és mesterlegények közötti verekedéseket; elhallgattatni a csendzavaró kiabálást az utczán; előkérni a jövevényektől a passusaikat. S mindezen nehéz feladatokhoz még egy újabbkori Isten csapása: a szinészet!

Ez most kezdett Bécsben is divatba jönni.

Hiszen komédiások azelőtt is bőven sarjaztak a szép császárvárosban, ebben nem volt soha fogyatkozás: de azokat könnyű volt ellenőrizni, az ilyen gauklerek az utczák keresztezéseinél, a vásárpiaczon a szabad ég alatt komédiáztak, bukfenczeztek, danoltak; de a mit danoltak, azt meg lehetett érteni; a kit mulattatott a tréfa, röhögött rajta, a ki kényeskedett, bedughatta a fülét s odább mehetett. De ezek az újmódi komédiások, betanult, de le nem irt darabokat adnak elő, a mik tele vannak kétértelmű kifejezésekkel, a policzáj hiába fülel, csak akkor veszi észre, mikor már a finom közönség kaczagni kezd, hogy valami czélzatos scurrillitás lett elbocsátva. S ezeket nem lehet kitolonczozni a városból, mert igen magas körök pártfogásában részesülnek, a piaczról sem lehet kiszorítani, mert e czélra feldekorált termekben tartják az előadásaikat: előre fizettetett entrée mellett. A parterret előkelő gavallérok tartják megszállva, a kik a spiczlit18) kilökik, ha felismerik. Mindössze is annyit tehet a jámbor policzáj, hogy a komédiaház ismeretes bejárata közelében helyt foglal, s ha jön diák, azt galléron ragadja s figyelmezteti a rektori tilalomra s ha jön fiatal hajadon, a szüzek ismertető jelével, selyem vagy bársonyszalaggal a hajában, azt nyájasan visszakergeti: «hohó! Jungfer, a Harpendlin19) nem arra való, hogy a Hanswurstnak mutogassák!» Hanem midőn gyalog hintóban érkezik valaki, uraság vagy asszonyság, akkor a policzáj szépen a kapubolt alá huzza magát és félrefordítja a fejét. Külömben is hiába erőtetné meg az observáló tehetségét, a komédia látogatói álarczosan jönnek, nem mindnyájan, de azok, a kik nem kivánják köztudomásra hozni, hogy szinházba járnak. Az álarcz mögött szabad nevetni is és lehet elpirulni is.

A komédiaház abban a részében volt a városnak, mely a régi bástyákkal együtt az újabbkori pompás új Bécs kedvéért eltünt a föld szinéről; szűk, görbe, partnak hágó utczában, a hová csak gyalogszekérrel lehetett az úri világnak eljutni. A többi ódon, magastetejű házak közé beszorítva, állt egy háromemeletes épület, hátuljával a bástyának támaszkodva, a mely oldala már csak egyemeletesnek látszott, egyetlen nagy gömbölyü ablakkal a közepén, a mit soha sem látott senki felnyitva.

Az utcza felöli homlokzata a háznak egész építési modora által megkülömbözteté azt a többiektől: a csúcsives kapubolt fölött volt egy rácsos erkély, melynek tartója egy nagy szörnyeteg fej volt. Férfiarcz, macskafülekkel, hosszú bajuszszal és kecskeszakállal. Ezt tarták Bafomet jelképének.

Az erkély márványkőből volt s annak a középső oszlopán volt kifaragva szívalakú paizson az egy újjával felemelt kéz: a templáriusok szimboluma, egyik oldalán az erkély melletti falnak látszott mély, bevésett munkában egy nőalak, egyik kezében a serleg, másikban az «élet kulcsa», mellén az örökkévalóság láncza. Ez a «Mete». A másik oldalán a falnak volt hasonló vésmunkával körvonalazva egy kigyótól körültekert férfialak, kezét egy oroszlánfőn nyugtatva. Ez a «Jaldabahot».20)

Az erkély mögött volt két nagy góthidomu ablak, s azoknak a csúcsiveit összekötő homlokkövön látszott domborműben a «világsárkány», mely egy gyermeket elnyel.21)

Az egész házat nem lakta senki. Kisértetjárta hírben állt. Azt beszélték róla, hogy a templomosoké volt valaha, azután a János vitézek örökölték; később katonai éléstárnak használták; de annak sem volt jó, mert a patkányok mind megették benne a pumpernikkelt. Nem is lehetett volna rendes, okos emberek számára lakásnak használni, apró czelláival, óriási nagy termeivel, chorus forma emelvényeivel; a folyosóin pedig fényes nappal is el lehetett tévedni, s voltak rajta olyan vasajtók, a miket soha senki sem tudott kinyitni.

Egy szóval, nem lehetett ezt egyébnek használni, mint theátrumnak; hanem annak tökéletes volt.

A földszinti nagy terem: egykor talán kegyes ájtatosság szinhelye, egészen átalakítható volt nézőtérre; a körülfutó karzatra nyiló czellák jók voltak páholyoknak, az apsis, (a pogány basilicáknál a tribuna) egészen alkalmas volt szinpadnak.

E földszinti terem fölött kellett még egy emeletinek is lenni; a góth pillérek oszlopfői el voltak takarva keresztbe épített gerendás padozattal. Ki cselekedte ezt a barbár toldozást? a Johanniták-e vagy a magistratus? vagy talán épen maguk a templomosok? Azt mondják, hogy az utóbbiak tették. Az a felső emeleti terem lett volna a szentségfertőző orgiáiknak a szinhelye.