XXVI. FEJEZET. A SZIKRA A TŰZKŐBEN.

György arra kérte páter Olofernót, hogy vezesse őt le magának a tűzhányónak a kráterébe, a mennyire abba le lehet hatolni.

– Mit akarsz odalenn, grófom?

– Meg akarom kérdezni ettől az élő óriástól, hogy miért vagyok én itten?

A szerzetes nagyot bólintott a fejével.

– Elvezetlek, a hogy kivánod.

És aztán a kalauz segélyével levezette Györgyöt a kráter szakadékos párkányain keresztül annak az öblébe, mely sárga és vörös érczcsapadékokkal van berozsdázva egész addig a lángoló kerek kürtőig, mely lemegy a föld mélyébe s melyen át gomolyogva tör elő az örök tűz a föld alól.

György hosszasan elbámult a titokteljes látványon.

– Nos? Kaptál a kérdésedre választ? szólítá meg a szerzetes.

– Kaptam, mondá György. Az örök tűz egy szikrát adott kölcsön a magáéból. A tarsolyomban van egy levél, melyet a mellém rendelt szolgám irt nagy igyekezettel, mikor már a halál révén küzdött. Ebben a levélben kell annak a feleletnek lenni, hogy miért vagyok én itt? A levél rólam van irva. Ezt a haldokló elmondá. De már a czímet nem tudta rá irni a borítékra, s öt nevet elsorolt előttem, hogy kinek szól, de mind visszavonta. – Bűnt követek-e én el, ha ezt a levet felbontom és elolvasom.

– Ha bűnt követsz el, vezekléssel helyrehozod. De minthogy a levél senkinek nincs czímezve, én előre feloldalak a bűn alól.

György felszakítá a Künzli Péter által irt levelet.

György arcza egészen elsápadt, a midőn a megholt Péter levelét olvasá.

A levél a palermói alkirálynak szólt.

Abban le volt irva mind az, a mi György körül történt Palermóból elutazása óta a legapróbb körülményekig.

Az utolsó adat volt az, hogy György szövetséget kötött a siciliai malandrinókkal, azokat zsoldjába fogadta, a mellé adott zaffókat elzáratta és fogva tartja s a szigetről megszökni készül.

E szerint az ő kedves gyermekkori jó pajtása nem volt más, mint egy fizetett kém az udvari cancellária szolgálatában, a ki már gyermekkorától azon kezdte az irásgyakorlatot, hogy denunciált. Nyomorult zsoldért! Talán nem is azért, hanem vele született ösztönből, mint a hogy születik a jó tacskó-kutya borzfogónak.

Az a jó czimbora, a kivel minden falatját megosztá, a kiről azt hitte, hogy egyedül szereti a világon! Áruló! Kém!

De ennél a szívbeli keserűségnél még nehezebben feküdt a lelkére az a rettenetes tudat, a mit a levélből megértett, hogy ő itt ezen a szigeten csak egy jól elzárt fogoly, a kinek a személyleirását minden kikötőben ismerik, a kire nézve nincs remény ebből a kietlen nagy börtönből valaha kiszabadulhatni.

Tehát a kegylevelek, a grófi czímek, az adományozások, a kitüntetések mind csak a láncznak, a bilincsnek új meg új nemei. Ő már el van itélve a születése napján, a bölcsőjében, holtig tartó nehéz fogságra. Megbüntetve, condamnálva, mielőtt vétkezhetett volna.

Pater Oloferno ott ült mellette és figyelemmel nézte az ifjú arczszine változását, a levél olvasása közben.

György felvett egy lávadarabot a földről, belegöngyölte azt a levélbe, s aztán levelestől együtt belehajítá a nagy füstokádó kráterba.

De az a levél még a pokolnak sem kellett, még az is visszaokádta, s a hömpölygő füstoszlopban még sokáig ott lehetett látni a tánczoló papirdarabot, míg lángot nem vetett.

Ekkor aztán György fölegyenesedett, körülnézett a végtelen láthatáron. Valami kéjes szédülés fogta el. Félig akarva, félig öntudatlan maga is alábukott a meredélyről.

Ha pater Oloferno ott nincs és izmos karjaival meg nem ragadja, menthetetlenül bele hull a tűzokádó torkába.

Talán jobb lett volna neki!

A barát ölébe vette az alélt ifjút s úgy vitte ki a mély sziklaköröndből. Ott lefektette a jégre és megdörzsölte az arczát, a karjait hóval. Aztán, hogy magához kezdett térni, megnedvesíté az ajkait borszeszszel, a mit kobakjában hordott.

György föleszmélt s mind a két kezével megragadta a barát kezét s odavonta azt az ajkaihoz és megcsókolá.

– Miért akartál a tűzhányó torkába lerohanni? kérdezé Oloferno.

– Oh atyám, az olyan fájdalom volt, a minek nem lehet a nevét megmondani. – A régi istenekkel beszélni, rettenetes dolog. Ez itten Vulkánus úgy-e, a kit megszólítottam? Minő választ adott? – Az rosszabb a halálnál. – Az olyan, mint az élve-eltemettetés.

– A tűzisten haragos.

– Talán a jégisten kegyelmesebb. Hagyj itten feküdnöm a jégen. Hadd beszéljek vele. A jegek istene Neptun – úgy-e?

– Nem, fiam. Az Jupiter. Horácz irja: «Jam satis terris nivis atque diræ grandinis misit Pater». A hó és jég istene Jupiter volt.

– Hadd beszéljek vele!

Azzal végig feküdt arczczal a jégen, meleg ajkaival oda tapadva hozzá.

A vezető figyelmezteté a barátot, hogy jó lesz a visszatérésre gondolni, mert a nap lefelé hanyatlóban van már.

– Kibeszélted már magadat a jéggel? kérdezé Oloferno.

– Beszéltem vele.

– Adott választ?

– Adott. Mondsza csak, kié ez a tűzhányó hegy?

– Csodálatos kérdés! Ugyan ki akarná ezt a rettenetes csodát tulajdonának nevezni?

– De mégis kinek a birtokához tartozik ez?

– Beleesik a Del Contrasto uradalom határába.

– Tehát az enyim.

– Isten őrizzen tőle, hogy megkapd a részedet belőle.

– De akkor ez a jég is az enyim, a mi az Aetna csúcsát fedi.

– Mit akarsz ezzel a jéggel?

– Majd megmondom, mit akarok? Mikor én Bécsben laktam, a fényes főúri lakomák közepén jéghideg italt kaptak a vendégek poharakban, a minek a neve «aqua Bensari». Olasz találmány. – Egy hirhedett úrhölgy lakomája végén mindenféle gyümölcsöt hordtak körül, a miket, ha megkóstolt az ember, akkor vette észre, hogy jégből vannak. Ezeket meg úgy hívták, hogy «frutti di Procopi». Egy florenczi conditornak a találmánya. Uraknak való csemege! Mert nagyon drága. – Törvény van rá, hogy csak az esztendő három nyári hónapjában szabad készíteni és árulni. A nyári hónapokban. De nyáron meg nincs jég. A florenczi czukorsütőnek a távol Mont-Blancról kell öszvérháton hozatni a jeget az urak fagylaltjához és sorbetjéhez, s annak is fele elolvad, a míg odaér. – Hát nekem most az a gondolatom támadt, hogy ha mi ezt a jeget innen az Aetnáról hajóra rakatnánk, abból Olaszországban rengeteg pénzt lehetne szerezni. És akkor volna a gályáknak okuk a cataniai kikötőben horgonyt vetni ismét. Ha nincs buzánk, czukrunk, gyapotunk többé, van jegünk, eladjuk a gazdagoknak az Aetna jegét.

– Istennel beszéltél, fiam!

– Én megteszem az első kisérletet. Rád bizom a pénzt, a melylyel egy hajót ki lehet bérelni a jégszállításra – és aztán a jégkereskedésnek az egész hasznát odaadományozom a te kolostorodnak.107)

– Isten segítsen, fiam, a te gondolatodban!

Kitalálta-e pater Oloferno, hogy mi szikra rejlik a jégben? Hová gondol a fejedelemfi ezzel a tervével?

Ha az volt pater Oloferno, a kinek mi sejtjük, akkor bizonyosan kitalálta.

A börtönfalat lehet ezzel a jéggel keresztül törni!