VI. FEJEZET. A TŰZKERESZTSÉG.

A páholyok mögött volt egy szűk folyosó. Abból megint nyilt egy másik folyosó, a mit aztán elzárt két egymás mellé szorult ajtó. Mind a két ajtó zárában benne volt a kulcs.

Ezek a közönség kényelmére vannak rendeltetve: azt jelentik a zárban hagyott kulcsok.

Csakhogy a jobboldali ajtónak a kulcsa valami elátkozott praktikával lehet szerkesztve, mert az akár jobbra, akár balra fordítja az ember, semmikép sem nyitja ki a zárát: elfordúl tízszer is egymásután; az ember érzi, hallja, hogy jobbról is balról is csattan a zárnak a nyelve; de csak nem nyílik ki. A mellette levő ajtó pedig az első kulcsfordításra engedelmeskedik. Annál fogva mindenki békét hagy a jobboldali ajtón a kulcsforgatásnak, s választja a baloldalit.

A kik a «ház» titkaiba be vannak avatva, tudják a fortélyát a bösztörzárnak s azok előtt felnyílik az ajtó, mely egyszerű fából van, s beléphetnek a szűk folyosóba, melyet az ajtó elzár.

Wammana előrebocsátá a tanítványát.

A rejtett folyosó végén egy olajlámpa pislogott. A falak csillámlottak a penészes nyiroktól, mely a szellőzetlen odúkat el szokta lepni. A mi fa volt a folyosón: az ajtófél és lámpaczölöp, fekete penésztaplóval volt behúzva s a szögletekben túltengett a sárga pinczegomba. A márvány padlatra lehullott penészhóban meg lehetett látni a lépések nyomairól, hányan haladtak végig a folyosón legközelebb. Még csak egy szelelő lyuk sem volt; a levegő fojtó, nehéz és búszos, mint egy sírboltban.

A tulsó végén a szűk gádornak a pislogó olajlámpa alatt volt egy tömör, kovácsolt vasajtó: küszöb és ajtófél gránitból. Két lyuk a gránit ajtóragasztókba fúrva, képezte az ütközőket, a melyeken keresztül volt dugva az érczrud a rézkarikákkal, a mik az örök závárt képezték.

Az ajtó mellett volt egy szűk czella: épen olyan magas és mély, hogy egy ember állva és fekve elférhessen benne.

Abban lakott egy ember. Egy vak ember. Az volt a závár őre.

A léptek hangjára előbújt az odújából. Rettenetes alak volt. Haja, szakálla, mint egy összecsapzott kócztömeg, takarta testét, a mire nagy szüksége volt, mert az öltöny lemállott róla; csak egy pokróczdarab volt az egész takarója: arcza fakó volt s annyira a csontjaihoz aszott, hogy inkább hasonlított egy halálfőhöz; csak a lezárt szempillái voltak veresek, s a kék erek a halántékain mutatták lüktető veréssel, hogy él.

– Nos, hát vak Sámson, hogy megy az élet? szólt a nyomorulthoz Wammana.

Az odúlakó hangja inkább hörgés volt, mint beszéd.

– Vége felé. Nem sokára látni fogok. Fulladozó köhécselés kisérte a nehezen mondott szavakat.

– Legyen neked a te hited szerint.

György borzadva tekinte erre a pasquilljára az emberi lénynek.

– Micsoda ember ez itt?

– Ez a «Korax.»

– Mit jelent az?

– «Ajtósarok.»

– Miért hivják így?

– Azért, mert ő senkinek nem nyitja ki az ajtót, nem látja a betüket a karikákon, a miket én most egymás mellé állítok. Az ő feladata, a mint mi beléptünk az ajtón, ismét keresztül tolni a vasrudat a karikákon, a mikor azok saját súlyuknál fogva ismét maguktól összevissza fordulnak a rúdon.

– De hisz akkor mi nem tudunk ezen az ajtón visszajönni.

– Annak is megvan a módja. Ez a vasajtó nem csak kifelé, hanem befelé is nyílik. Belül aztán csak egyszerű keresztrúd zárja el, a mit mindenki félretolhat, a ki vissza akar térni.

– De ilyen formán, mikor mindenki visszajön, a vasajtó nyitva marad.

– Ne féltsd te a vasajtót! Akkor megint az utolsó kijövő után bezárja azt a «mandolos».

– Hát az mit jelent?

– «Závár».

– S az a mandolos akkor ott marad bezárva a külső zárral, míg újra rá nem nyitnak?

– Igen.

György oda volt büvölve a gyászalakhoz. Vánszorgáskor lecsuszott a vak ember térdéről a pokrócz, s előtünt a nehéz láncz, mely bokáira verve s a falba erősítve őt fogva tartá ezen a helyen: az is veres volt már a rozsdától.

– Ez az ember büntetésből van itt? kérdé György.

– Igen. Áruló volt az «asphaleia» ellen.

– Mi az?

– Szövetségünk neve: «vészmentesítő.»

– S az árulásnak nagy büntetése van?

– Azt is jó lesz előre tudnod. Ez az ember el lett itélve megvakításra s holtig való fogságra.

– S megengedik a törvények, hogy ezt tegye valakivel az asphaleia?

– Nekünk saját törvényeink vannak. S azokat neked is el kell fogadnod. Gondold meg. Még most visszafordulhatsz az ajtóból. Ez az ember itten dali legény volt, mikor idekerült. Nem viszi már soká. Kikopik belőle a lélekzet. Ő azt hiszi, hogy az lélek. Helyébe másnak kell kerülni. Vess számot a magad lelkével; s ha félted, ide ne hozd.

– Nem félek semmitől.

– Akkor lépj be az ajtón.

A vasrúd kattogva húzódott keresztül a rézkarikákon, elhagyva az ütközőt; a vasajtó feltárult.

György még egy pillantást vetett a vak ember odújára.

– Honnan kap ez ételt és italt?

– Két kürtő szolgál az odujába: egyik fölfelé, másik lefelé. A felső kürtőn át szórják le neki az ételhulladékot s ezeken ő elélődik, a míg ismét szórnak le valamit. Az italát pedig összegyüjti a kőkorsójába. A padmalyról víz csepeg alá, minden perczben egy csepp. Egyúttal klepsidra is, számlálhatja rajta a perczeket, órákat, napokat.

– S ki az, a ki a kürtőn át leszórja neki a hulladékot?

– Az a «mandolos».

– Az is büntetésből van ide bezárva?

– Hahaha! Majd megtudod azt, hogy mért van az ide bezárva! Az a jutalom. Pályadíj! Hahaha!

A kaczagást elfojtá az ajtócsörömpölés.

A vasajtón túl egy csigalépcső következett, mely valahonnan felülről kapta a világosságot. Wammana elől ment, György a nyomában, míg egyszer aztán véget ért a csigalépcső, elzárva egy márványtábla által, melyen a Méte alakja volt domborműben kifaragva.

Wammana megnyomta a tenyerével a márványlapot, melyre az könnyedén félrefordult.

– Beléphetsz: mondá Györgynek, maga előtt bocsátva őt.

Valami sekrestyeforma volt, a mit György maga előtt látott. A lépcső félhomályát felváltá valami szembántó lobogás. A közepén állt egy nagy rézmedencze, a mellett volt egy magas vert ezüst amphora, melynek szűk torkán jött fel a lobogó fény: borszesz égett benne. Ez a csalfa világítás minden alakot reszketőnek tüntetett fel: hol előtüntek, hol hátramentek a homályba.

Négy férfialak állt a háttérben: mindegyiken válltól sarkig érő fehér talár, elől a veres kereszttel, de a melynek nincs negyedik ága: a gnosztikusok hitregéje szerint a mankóvá alakult kardmarkolat: egy nagy T betű. Fejeiket a templomosok által használt barbutansisak fedte: kerek bogrács-alakú ércz föveg, mely állig lejön, elől három nyilással a szemek és a száj számára. Három alaknak ezüstből volt a sisakja, egynek aranyból. Hosszú, egyenes kard volt az oldalukra csatolva, egyszerű szőrkötélen.

– «Méte es is», szólt Wammana a küszöbön átlépve.

– Ave frater, dörmögé rá a négy alak.

György szilárd léptekkel járult eléjük.

– Te vagy a «mathetes?» kérdezé az arany sisakos.

– Mi az? kérdezé vissza György.

– «Tanítvány».

– Az vagyok.

– Akarsz az asphaleiába fölvétetni? Tudod mi az?

– Tudom. Akarok.

– Akarsz titoktartást esküdni, hogy semmit abból, a mit közöttünk hallasz és látsz, senkinek egy szót is el nem árulsz?

– Becsületszavamat adom rá.

A négy férfi valami idegen nyelven kezdett el egymás közt beszélni, a melybe Wammana is beleszólt.

Végre a főnök kimondá a határozatot.

– Merész thesis volt, a mit a mathetes fölállított: méltó arra, hogy mint dogma a sanhedrin által megvitattassék: «vajjon erősebb ligamen-e a becsületszó, mint az eskü?» Egyelőre az esküt kell tőled követelnünk.

– Jól van, leteszem azt.

Erre mind a négyen kihúzták a pallosukat s azokat keresztbe téve a rézmedencze fölött, odahivták Györgyöt, hogy tegye rá a kezét, a hol a kardok csillagot képeznek s mondja el utánuk az esküformát.

Mikor azt egy nagy kapcsos könyvből felolvasá a tanítvány előtt Wammana, György hangosan felkaczagott rá, és aztán nevetve mondá el az esküt.

«Én Giunchi Giorgio, a ki nem hiszem, hogy Giunchi Giorgionak hívnak, esküszöm a Jaldabahóthra, a kit nem hiszek, hogy van a világon, hogy el nem árulom a Méte titkait: nem azért, mert istenasszony; hanem azért, mert asszony; nem azért, mert a büntetést félem, hanem azért, mert a becsületemet féltem.»

Így mondta utána az esküt.

A négy érczsisak alatt egyszerre felhangzott a kaczagás. A meglepetés, az elégült kaczaj hangja.

– Ez lesz a mi emberünk!

– Ez a derék mathetes!

– Ebből lesz a mandalos.

– Elfogadod-e a tűzkeresztséget? kérdezé a főnök.

– Ha más átesett rajta: én is elviselhetem, monda György.

– Mi legyen a neve? kérdé a rendmester Wammanától, a keresztapától.

– «Abrekh.»

– Jól van! Legyen Abrekh; akkor lesz belőle még majd «Czafénáth-Panéák».25)

Erre intének Giorgionak, hogy vetkőzzék le.

Női öltöny volt rajta, az akkori divat szerinti vállfűzőt se felvenni, se levetni nem lehetett segítség nélkül. Wammana teljesíté védenczénél a komornai szolgálatot. Akkor azután egy érczfényben csillámló leplet borítottak a fejére, mely sarkig betakarta: hasonló szövetű harisnyákat húzott fel Wammana az ifjú lábaira egész térdig.

Mind a lepel, mind a harisnyák asbest szövetből voltak.

Akkor aztán odaállíták a rézmedencze közepébe a neophitát.

A nagymester felvevé a kancsót a lobogó borszeszszel s eldörmögé a formulárét.

«Én keresztellek tégedet a Bafometnek, a Jaldabahótnak és a Métének nevében Abrekhnek.»

Azzal a fejére tölté az egész kancsó borszeszt, mely végig futva a leplen, egyszerre lángba borítá az egész alakot; a medencze fenekére konyhasó, chlorstrontium, rézsav és szalamia volt hintve, mely a tűz közé vegyülve, zöld, sárga és rózsaszin szikrazáport lövellt körül: ezek között állt a felavatott tanítvány.

Érezheté a körülnyaldosó láng hőségét, láthatá a szöveten keresztül a szinváltóztató szikraözönt; de azért a lepel alatt egy hajszála el nem perzselődött. Csodának tartá a mi vele történik. – Asbestnek soha a nevét sem hallotta.

– Lépj elő! Monda neki a nagymester.

György, a medenczéből kilépve, bámulva látta, hogy minden lépténél lángnyomok maradnak hátra: a szikrák pattognak a talpa alatt.

Ekkor levették róla az asbest leplet.

Még el volt kábulva a borszesztől, melyet belélegzett. A szemei kápráztak.

– Charié Abrekh! monda neki a nagymester, a kinek még mind az öt újja hegyén kék lángok tánczoltak. (Annak is asbest keztyűje volt.) György bátran megszorítá a felé nyujtott tüzes kezet.

A többiek is kezet szorítának vele. Mind az öten.

György félmámorában azt hitte, hogy a mióta ő a tűzkeresztségen átment, azóta a számok is megszüntek számok lenni. A 4-ből 5 lett. Azt már nem érte utól az esze, hogy az ötödik alak a keresztes talárral és az ezüst sisakkal az ő mestere Wammana.

A kézszorítások és üdvözlések végeztével őtet is felpalástozták: csakhogy az ő talárjáról még hiányzott a veres kereszt. Azután egy ezüst sisakot tettek a fejére, mely az egész arczát eltakarta. Úgy észlelte, hogy a sisak igen vékony dongájú és könnyű. Ez aligha tartaná fel a kardcsapást.

Azzal az egyik lovag felnyitotta a sekrestye ajtaját s kivezette rajta a tanítványt.

György egy góth boltozatú nagy termet látott maga előtt; melyben a legelső látvány, mely figyelmét megragadta, egy hosszú asztal vala, fekete szőnyeggel leterítve. Azon volt egy hétágú gyertyatartó, minden ágában égett egy viaszgyertya.

Az asztalt végtől végig ülték hasonló talárba öltözött, és ezüst sisakkal letakart alakok, mint a minők Györgyöt ide vezették.

Mindegyik előtt égett egy gyertya.

– Idou Abrekh! Monda a nagymester, bemutatva a gyülekezetnek a neophitát.

Arra mindannyian mormogva üdvözlék.

– Chaire! Chaire Abrekh!

Azzal mindenki leült a helyére. A nagymester elfoglalta az emelvényt az asztalfőn. Az ifjút az asztal végére állíták.

Mikor végig nézett az ülő alakokon, feltünt neki, hogy azok közül többnek a mellén levő kereszt három szára egy-egy ezüst halálfőn végződik: egy halálfő a jobb mellen, a másik a balon, harmadik az övön alul. Mire való ez a megkülömböztetés?

A nagymester ezüst kalapácsával egy előtte levő harangra ütve, jelt adott a gyűlés megnyitására.

– Hozzátok elő a «Syngraphét».

A Syngraphe volt az asphaleia törvénykönyve: abban volt megirva a «nomos».26)

A nagymester jobbján ülő presbyter felnyitá a törvénykönyv kapcsait, s feltárta annak kezdő lapját.

– Hallgasd meg a mi törvényeinket Abrekh, monda a nagymester. Ha aláirod őket, beléphetsz a homiliába27) és azok szerint élsz; ha nem irod alá, kivül maradsz és hallgatsz.

A presbyter felolvasá a nomos paragraphusait egyenkint.

AZ ASPHALEIA TÖRVÉNYEI.

Melyet követni és végrehajtani kötelessége minden mystagogosnak, akár mester, akár tanítvány.

1. Előkelő és magas állású személyek, úgymint fejedelmek, főpapok és országnagyok belső házi titkait kifürkészni és gyöngeségeiket haszonra fordítani.

2. Szemfényvesztések, lélekidézések, chemiai csodák által a közönség fölött præstigiumot gyakorolni.

3. Csodatevő képeket, kutakat felfedezni, s a köznépet azok által fanatizálni.

4. Felekezeteket, pártokat, nemzetiségeket egymás elleni háboruskodásra ingerelni.

5. A főpapokról erkölcstelen életmódot hiresztelni. Barátokról és apáczákról csiklandós anekdotákat közrebocsátani.

6. A fentebbi czél előmozdítására ifjakat apáczaöltönyben, leányokat barátcsuhában a kolostorokba becsempészni.

7. A lutheránusokat Krisztustagadással vádolni.

8. A zsidókra ritualis gyilkosságokat kikiáltani: a husvéti páskához használt keresztény vér felőli mesét felujítani.

9. A hol az asphaleiának egy tagja bűnvád alá jut, azt a biróság kezéből hamis tanúk által kiszabadítani.

10. Pasquillokat a hatalmasok ellen megiratni s a paloták kapuira felragasztani.

11. Fejedelmeket kisértetlátások, astrologiai jövendölések által befolyásolni.

12. Hamis herczegnőket és álőrgrófokat a magas társaságokba becsempészni.

13. Senki a mystagogusok közül hazát, nemzetet, vallásfelekezetet ne ismerjen; hanem az mind idegen legyen rá nézve.

14. Családot senki ne szeressen, akár fölfelé, akár lefelé. Testvér, húg, leány mindenkire nézve közönyös legyen.

15. Papokat hamis gyónások által el kell ámítani.

16. A parasztok számára mysteriumokat, a polgárok számára komédiákat, a főrendűek számára carousseleket rendezni; melyekben cselszövények végrehajthatók.

17. Fényes ünnepélyeket adni, s azokat hamis alarmok által megzavarni, s a zürzavarban a szép polgárleányokat tőrbe ejteni.

18. Szeretőknek gazdag öreg férjeket szerezni, s gyors özvegygyé létükről gondoskodni.

19. Ezzel egybefüggőleg a pharmakopeiának azon részét tökéletesíteni, mely útban levő férjek- és örököseiket nagyon várakoztató szülők- és nagybátyáknak az emberi élet végczéljához eljuttatásával foglalkozik.

20. A philtrák főzéséhez titkos gyárakat tartani, melyek az erény jegét megtörik s a szerelmet felforralják.

21. A kártyajáték ratióját és fogásait betanítani az avatottaknak s ezzel kapcsolatban titkos játéktermeket tartani, melyekbe tapasztalatlan emberek, különösen a kik nagy örökséghez jutottak, becsalogattassanak.

22. Gazdag családok ifjait az adósságcsinálás tudományára megtanítani: bódétánczosnékkal, utczai énekesnőkkel összeházasítani.

23. Vakbuzgó gazdag öreg asszonyokat körülhálózni, s ha kell, hamis végrendeletek segélyével is a szövetség számára az örökséget elragadni.

24. Kitüntetéseket, rendeket, czimeket pénzért osztogatni. S ez által az emberi hiuságot megadóztatni.

25. Férjeket, a kiknek szép feleségeik vannak, messze országokba való kiküldésekkel eltávolítani, s azoknak visszatértét akadályozni.

26. Szép asszonytól, a ki törhetlen erényű, elébb a férjét csábíttatni el; hogy visszatorlásból maga is elcsábuljon.

27. Könnyelmű örökösöktől nagy földbirtokokat, uzsorások által potom áron elszereztetni.

28. Könyveket és képeket nyomatni és terjesztetni, melyek a testi vágyakat fölébresztik s a képzeletet táplálják. Ugyanezt dalokkal és tánczokkal is hevíteni.

29. Erényes nőket addig rágalmazni, a míg azzá lesznek, a minek hireszteltetnek.

30. Az alkalomcsinálókat magas hivatalokba juttatni: doktori diplomával ellátni, csodaorvosoknak kihiresztelni.

31. A borivás mesterségét virtuozitásra fokozni.

32. Szükség esetén angyalokat csinálni.

33. És azt, a ki az asphaleiának ellensége, akár karddal, akár méreggel, megölni, az árulót megbénítani, megvakítani, minden módon láb alul eltenni.

– Elfogadod-e és aláirod-e a syngraphe törvényeit Abrekh? Kérdé a nagymester.

– Nem irom alá! válaszolt az ifjú.

Semmi felzudulás nem következett utána.

– Első hivásra feleltél: mondá a nagymester s azzal kezének egy intésére két lovag megfogta kétfelül György karjait s visszavezette őt a sekrestyébe; ott magára hagyá, az ajtót bezárva utána.

Az alkohol még lobogott a rézmedenczében.

Mély csendesség vette körül a magára hagyott ifjut.

A szinváltoztató láng nyugtalan fényt szórt a körüllevő mysticus tárgyakra, a miknek a jelentését ő nem értette. Keresztény jelvény, vagy Bafomet bálvány teljesen mindegy volt rá nézve. Őt vallásra nem tanították. A Miatyánkot, az Ave Máriát nem tudta. Talán egyszer, valamikor kis gyermek korában, mikor egy édes anyai kéz összekulcsolá kis kezeit s ágyában térdepelve, elrebegteté vele a felfohászkodást; de hogy kihez? s mi volt az a fohász? arra már nem emlékezett.

Úgy nőtt fel, mint a sátoros czigány gyermeke.

Csak azt tudta, hogy a ki imádkozik, az letérdepel.

Térdre borult a medencze előtt, melyben tűzzel keresztelék meg: és aztán elgondolkozott rajta, hogy miért van ő most is itt s mi vár itt ő reá?

Tudományban nem volt része: ismeretekkel nem birt; de volt természetes esze. A vad ember logikája a legerősebb.

Mi hozta őt ide? valami ösztön, a mit az álom el nem altat. A mi az emberben fölkelti azt a tudatot, hogy ember! Egy kérdés, mely a szivet sebesebb dobogásba hozza, s követeli a választ.

Azt mondták neki, hogy itt megtalálja a mit megismerni óhajt.

Hanem ennek az ismerésnek nagy ára van. Meg kell érte tagadni mind azt, a ki erre a válaszra tilalmat vetett. Mert tilalom van rajta, külömben nem rejtené titok. De ha tiltva van ez az érzés, akkor miért érezzük?

A pajtásától (a Pétertől), a ki helyette magolta az «in usum delphini» készült obstrusus meséket, hallott egy-egy ellenőrzetlen együttlét alatt azokról a titkos czeremoniákról, a miket a Bafomet imádók gyülekezeteiben végeznek (értve ezek alatt a protestánsokat) s hogy ezeknek semmi más czéljuk nincsen, mint mindent a tíz parancsolat ellenére cselekedni. Bibliája is volt, s abban könnyen rátalálhatott a tíz parancsolatra; kép is volt hozzá, a melyen Mózes az érczkigyót bálványozó Izrael népe felett rettenetes itéletet tart; de ő bizony inkább azoknak a szép meztelen leányoknak fogta pártját, mint annak a nagyszakállú vén prófétának, a ki azokat kétrét fogott kötéllel korbácsolja. Az egész tíz parancsolatnak semmi értelme sem volt előtte. Mi az a szombatnap megünneplése? Mi az a tisztelet a szülők iránt? És a többi tilalmazott cselekedetek?

Egy húr sem rezzent meg lelkében, mikor azt hallotta, hogy a titkos gyülekezetbe felavatottnak minő rémdolgokat kell elkövetnie? Sarkával taposni a szent ostyára, mely az «agnus Dei» jelképét viseli. – Hát mit neki az a bárány? – Hogy a felavatottnak a Jézus Krisztus viaszból kiformált testébe töviset kell szurkálni. – Nem fáj az annak a viasz szobornak. – Hiszen azt sem magyarázta meg neki senki, miért kell annak az Istenalaknak szegekkel átverve lenni. Sokszor kérdezte a mentorától, mikor egy feszület előtt elmentek, mért nem szabadítják meg a hivek azt, a kit imádnak, a gyilkos szegektől?

Ez a vad ember logikája.

Azt a fölséges eszmét, hogy az Isten fia saját akaratából vette fel a halált, hogy az emberiséget megváltsa általa: senki se derítette fel a lelke előtt.

Egész közönyösen engedte magát idevezettetni, s el volt rá szánva, hogy ha kivánják tőle, megtagadja mind a hét sakramentumot.

És a midőn e törvényeket felolvasták előtte, azt kiáltotta rá:

«Nem fogadom el ezeket! Nem irom alá.»

A vallást úgy oltják a lélekbe; de a becsületérzés együtt születik a lélekkel.

A vad ember azt nem tudta, hogy ezeket a dolgokat tiltja a Pentateuch, tiltja az evangelium: de azt érezte, hogy tiltja a becsület: tiltja az emberiség.

Térden állt: imádkozni nem tudott; de a lelkét fel tudta emelni az égig. S az ott megerősödött.

A nagymester azt mondá: «először kérdeztelek!» Tehát még többször is fogja kérdezni?

És ő másodszor is, harmadszor is azt fogja válaszolni, «nem irom alá ezt a törvényt!»

Rémíteni fogják! Fenyegetni fogják! Még sem ijed meg.

És ha neki kell is felváltani ott abban a siroduban azt a haldokló vak embert: még attól sem retten vissza.

Inkább lesz «korax»; mint «mandolosz».

Ezt diktálta neki az a vércsepp, mely az Árpádok ereiből származott az ő szivébe.28)