XXIII. FEJEZET. A KÉT TESTVÉR.

A király leszállt a trónról s visszavonult a lakosztályába.

A hátramaradt főurak siettek Györgynek jókivánataikat kifejezni.

A consiliárius ott maradt mellette s sugdosta a fülébe, hogy melyiknek milyen titulaturával szolgáljon? «Durchlaucht.» – «Excellencz.» – «Eminencz.» – «Serenissime.» – «Reverendissime.» – «Illustrissime.» «Euer Hochgeboren.»

Ugy hozta magával az udvari etiquette, hogy ők ketten maradjanak utoljára.

Mikor a császári kincstár lépcsőin aláhaladtak, a következő discursus fejlődött ki közöttük, lépcsőfokról lépcsőfokra.

– Ugyan édes magnifice, nem tudná ön nekem megmondani, miféle nagy érdemeim lehetnek nekem, a mikért én manapság e fényes megjutalmaztatásokban részesültem?

– Serenissime azt legjobban tudhatja. Ön detegálta egy ő Felségéhez irott levelében a status és societás corruptiójára coaleált asphaleia ligának a gonosz attentatumait; mely társaság tagjai in flagranti meglepetve, részint elfogattak, részint proscribáltattak s ez által egy nagy morális mételytől szabadult meg a főváros és a birodalom.

– S ezt én fedeztem volna fel, – egy a királyhoz irott levélben? – Hiszen én nem tudok irni.

A consiliárius a két tenyere közé hajtotta le a fejét.

– Serenissime. Non faciat sculptile! Méltóztatik velem tréfálkozni. Hiszen emlékezhetik rá serenissime, felettébb jól, hogy én voltam a praesese annak az examináló commissionak, a mely serenissime proficientiáját in studiis de semestri ad semestrim contemplálta. Én nekem méltóztatott respondeálni ex historia hungarica, s a calligraphiai exercitiumait suppeditálni, melyek felől én a testimoniumát manupropria infrascribáltam. Csakhogy akkor méltóztatott serenissimének pisze orrának, szőke hajának, görbe lábainak lenni, a mi azóta nagy præferentiájára diametraliter megváltozott.

György nem állhatta ezt meg nevetés nélkül.

– Tehát legyen úgy, hogy én irtam ezt a levelet a császárnak. De hát mi történt azután?

– Hiszen jól méltóztatik tudni a dolgot. Circumstantialiter méltóztatott denunciálni az egész Méte-festivitas peripetiáit. – A politzia azonnal interveniált s detenálta az egész collegiumot. Pro dolor, hogy a fő totumfac, a Wammana nem volt többé confrontálható. Az letaliter affligálva maradt ott a theatrumon. A többiek az inquisitionak lettek átadva.

György a lépcső alján bucsut vett a consiliariustól, az azonban még azon túl is vele maradt. S ő rajta kivül még két polgári öltözetű férfi maradt az urfi sarkában, a kik egész a régi szállása kapujáig elkisérték.

Ott ismét bucsut vett a consiliariustól. A mire az felkisérte Györgyöt egész a szállásáig. Ott azután tudtára adá, hogy ő neki legmagasabb utasítása van György herczeget nem hagyni magára egész addig a pillanatig, a míg Genuában hajóra nem fog szállni, Siciliába utazandó.

Az a két kisérő is arra van rendeltetve, hogy György úrfi felett őrködjék. Csupán azon czélból, nehogy a denunciált asphaleia társaság valamely merényletet kövessen el a nagy protectioban részesült ifju ellen. Sok az ellensége! Egyfelől az asphaleia, másfelől a mirákelpalota. No meg egyebek is. Superflua cautela nunquam nocet.

György megköszönte szépen ezt a gondoskodást s nem talált benne semmi kifogásra méltót.

A Künzli Pétert otthon találta, s a régi jó pajtási viszony rögtön újra össze lett kötve.

Péter sok mindenféle pletykát tudott, a mik azóta jöttek forgalomba, hogy egymást nem látták.

György megigérte neki, hogy ha elmegy Siciliába, őtet is magával viszi.

A Péter tudatá Györgygyel, hogy a mai napon két fiatal úr járt a szállásán, utána tudakozódva. A neveiket fölirták a fekete táblára.

György elolvastatá Péterrel a két nevet, s aztán azt mondá neki, hogy ha az a két úr ismét visszajön, vezesse őket hozzá. Ezek a marchese di San Carlo segédei voltak.

Az esteli órákban jelenté a Péter, hogy az a két uraság ismét itt van.

György most eléjük ment.

Az egyik segéd így szólt hozzá.

– Uram. Mi marchese di San Carloval együtt ma reggel a megállapodás szerint megjelentünk a Spinnerin am Kreuz előtt a rencontrere, ott vártunk egy óráig. Ön nem jött el.

Györgynek a válasza ez volt.

– Force majeur volt, a mi visszatartott. Egyébiránt is, ha megjelenheték vala is: én marchese di San Carloval meg nem verekedtem volna. Elismerem, hogy hibáztam és ok nélkül cselekedtem, a midőn a marcheset megsértettem és provocáltam. Nemes emberhez illő módon a sértést megkövetem s a kihivást visszavonom. Kérem az urakat, vegyék ezt tudomásul.

A két lovag tudomásul vette a nyilatkozatot.

Erre az egyik egy lepecsételt levelet vett elő a kalapjából s átnyujtá azt Györgynek.

– Marchese di San Carlo küldi. Olvassa ön.

– Uram. Én nem tudok irást olvasni.

– Hát törje fel a levelet, majd én elolvasom.

György feltörte a levelet s átadta a lovagnak, az felolvasá.

«Marchese di San Christina. Én elismerem, hogy hibáztam és önt ok nélkül sértettem meg. Lovaghoz illőn megkövetem önt a sértésért s ezzel adok önnek elégtételt. Marchese di San Carlo».

Györgynek egyszerre megtelt a szeme könynyel.

József ugyanazt írta Györgynek, csaknem szó szerint, a mit György izent Józsefnek.

Ki diktálta egyszerre, mind a két fiunak ugyanezeket a szavakat?

Talán ugyanannak az anyának az áldott szelleme, a ki akkor, midőn mint kis gyermekek egy ágyban aludtak, éjjel felkölt a fekhelyéről s betakargatta őket. Talán még most is fölkel örök fekhelyéről, mikor a két fiának rossz álmai vannak: s ismét betakargatja őket.