II. FEJEZET. A KÉT HOLLÓ, A KI EGYMÁSNAK A SZEMÉT NEM VÁJJA KI.

Péter halkan nyitotta fel az ajtót s súgva jelenté:

«Jön a filiszteus!»

Erre a szóra a mentor és a növendék egyszerre felugrott a kerevetről.

– Gyorsan! Be a kápolnába! Énekeld a litániát! György úrfi és a viczéje rohant a kápolnaajtónak. – (A kegyes neveltetéshez az is megkivántatott, hogy házi kápolna legyen helyben.) S azonnal megkezdődött odabenn az éneklés. Mire a filiszteus benyitott a pipázó ajtaján, már a legénykék el voltak távolítva: s hangzott a Péter litániája az ajtón keresztül.

A consiliariust értették a «filisteus» alatt.

A fiúkat csak el lehetett odábbítani, a sakkfigurákat is a ládába dobni, de a dohányfüst már nem volt eltüntethető. S az már olyan sűrű felleget képezett, hogy a látogató alig látott benne: s rögtön elkezdett prüszkölni tőle, a mint az ajtón belépett.

Az alatt legalább összeszedhette magát a mentor.

– Helf Gott. Conducat sanitati! Prosit!

– Eh, ha! Ezt nevezem aztán füstnek! Krákogott a consiliárius, koczkás zsebkendőjével vigasztalgatva az orrát. Egyedül méltóztatott így telepipázni a szobát?

– Hát már ez nekem így szokásom.

– Mert az semmiképen nem volna megengedhető, hogy Giorgiot megtanítsa a dohányzásra.

– Dehogy tanítom! Tartva magam a legszigorúbb pædagogiai és diæteticai regulákhoz. De hát minek köszönhetem méltóságod részéről ezt a megduplázott szerencsét?

– Elfelejtettem valamit. Examen végeztével a grófocska egy calligraphicus epistolát szokott irni, ilyen tartalommal: «Serenissima principessa! Si vales, valeas: ego quidem valeo. Hodie deposui examen utralibet coram domino perillustrissimo Consiliario, deinde coram domino reverendissimo Guardiano necnon coram magnifico domino Prorectore. Omnibus numeris solutus. Osculor Vestras manus obedientissimus Georgius.»5) – Ezt egy igen magas védasszonya az ifjúnak követeli tőlem, a kit a sorsa nagyon érdekel.

– Ezért kár volt méltóságodnak az asthmájával ennyi garádicson felfáradni: ezt a levelet majd el fogom küldeni méltóságodnak a kvártélyára vagy az udvari cancelláriába.

– De én nekem mulhatatlanul kötelességemmé van téve, hogy az ifjucska saját szemeim láttára irja meg ezt a levelet. S én a kötelesség teljesítésében, tetszik tudni, hogy rigorosus vagyok, ad amussim6) rigorosus. In præsentia mea kell neki az epistolát megirni.

Wammána úr meg volt akadva. A «vice», a megexaminált Péter most már inasruhában van. Ha a consiliarus most benyit a kápolnába, egy ifjú helyett fog találni kettőt. Az úrfiöltönyt az a másik viseli.

– Tetszik hallani, hogy ő most az ájtatosságát végzi: a litániát énekli. Nem szabad őtet háborítani.

– De majd egyszer a litániának is vége lesz. Megvárom míg előjön.

– De úgy látom, hogy árt a perillustrisnak a dohányfüst, talán méltóztatnék az iskolába átsétálni, úgy is ott vannak az iróeszközök.

– Hehehe! nevetett a méltóságos úr, kedélyesen döczögtetve az abdomenét. Minek játszanak comoediát egymás előtt az augurok? Azt hiszi Wamanna úr, hogy én nem látok át a szitán? Hogy engem lehet az orromnál fogva körülhurczolni, «mit der Kirche ums Kreuz herum»?7) Talán épen olyan Pámschábel vagyok, mint az a másik két úr, a ki engedi magát «über den Löffel barbieren».8) S nem tudom, hogy az a siheder, a ki a mi schédáinkra a feleleteket elrecitálja: nem a Conte Giorgio, hanem annak az inasa, a Künzli Péter? Hehehe!

Erre a mentor meghőkölt. A consiliarius azonban cordialiter hátba ütötte s erre ő is elkezdett kaczagni, s aztán kaczagtak jovialiter duettben.

Ez meglévén, a consiliarius úr, hogy bebizonyítsa, mennyire jó Kumpán? maga is felvett egy pipát a tartóról, megtöltötte a dohányos bőrbönczéből s rágyujtott. Azzal lehetett infilálni a confidens discursust.

– Jó dohány! Csakhogy ez már volt az abaldóban. De nekem sokkal jobb van. Minden évben kapok egy bált.9) Igazi verpelétit, swärzolva. Ugyanaz a magas rangú patrona küldi, a kihez a levél iródik. Majd küldök belőle – neked. (Már tegezték egymást.)

– Ago gratias.

– De abból ne adj annak a fiúnak; mert magyar dohány. Tudod: annak a másik fiúnak.

Wammána úr sietett a meggyujtott fidibuszszal ismét felszítani vendégének beszéd közben kialudt pipáját, a ki szítta is, beszélt is.

– De hát mondd csak nekem pajtás: – no tudod, előre bocsátom, hogy én mindenről pontosan vagyok informálva. Nem hiába fut össze a mi kezünkben minden fonala a titkos policziának. No hát mondd meg nekem, micsoda absurdus gondolat az tetőled, három magisterrel taníttatni mindenféle tudományokat egy inasgyereknek, a kit az examen alkalmával, mint Giunchi Giorgio grófocskát mutatsz be a hivatalos küldöttségnek: hát az igazi Giunchi Giorgio mit tanul aztán?

– Semmit.

– Semmit?

– No a nyomtatás olvasására megtanítottam magam, ezt is csak úgy vehettem rá, hogy a De Sacy-féle bibliai történetek illustrált kiadását adtam a kezébe.

– Te istentelen! A De Sacyt?

– Mi is megloptuk azt már gyermekkorunkban. Aztán a képek kedveért csak megtanulta a szöveget olvasni. – De már irni nem tud.

– De hisz akkor te egyenesen a felsőbbség intentiói ellen dolgozol.

– Jobban ismerem én azt az intentiót, mint te, barátom, s jobban megfelel annak az én methodusom, mint az, a mit ti elém szabtatok. A ti methodustok szerint ennek a fiúnak mindenféle obstrusus balgaságot összevissza kellene tanítani; a minőkben az imént bőségesen gyönyörködhettél. Hát aztán mi resultatuma lenne? Az, a mit a bátyjánál observáltunk. Bármi bolondokat tanítunk is neki: azzal az elmetehetségei kifejlődnek, s mikor a házi tanítás alul kikerül, elküldik magasabb akademiákra, s ott elfelejti a bolondokat, a miket tőlünk tanult, s beveszi –

– Az okosakat?

– A még nagyobb bolondokat. De az én methodusom szerint azzá fejlődik és az marad, a mi szerintem az ideálja egy főnemesnek: ignorans, luxuriosus, rixator.10)

– E szerint te systemát csinálsz abból, hogy nem adsz nevelést Giorgio grófocskának?

– Dehogy nem adok neki nevelést! Sokkal többet fáradok vele, mint a három stomfax magister a Petivel. Úgy megtanítottam vívni tőrrel és karddal, hogy akármelyik gavallérral ki merem állítani. Ugy tud lovagolni, mint egy parthus. A l’hombre játékban levágja a legraffináltabb kártyást. Énekel és gitározik remekül. Csak az ultima lima van hátra. Tudod, mi az az ultima lima?11)

– Tudom. Az asszony. Még azzal is le akarod köszörültetni, s akkor aztán lesz belőle egy olyan igazi nemes ifjú, a milyennek te kivánod.

– A milyennek «ők» kivánják. A kit nem háborgatnak a nagyzás hóbortjai többé. A kitől nem lehet félni, hogy mint az apja, otthagyja a szép hölgy meleg ölelését s inkább a kardja markolatát melengesse. Ez nem hagyja ott a nymphát a fámáért.

– Merész játék! De tudod-e, hogy a saját fejeddel is játszol egyuttal? A legfelsőbb körökben ezt nem így akarták. Még most senki sem orrontja ezt az impostorságot; egyedül én nekem van róla biztos tudomásom. Eddigelé nem közöltem senkivel a tapasztalataimat. De nagy belső küzdelmembe került, mondhatom. Nagyon sokat kellett felrónom a közöttünk fennálló régi barátság kontójára.

– Oh, a felől igen bizonyos vagyok. Én épen olyan régen vagyok informálva a felől, hogy te, kedves barátom, az én tanítványom által írott leveleket miféle herczegasszonynak küldözöd; pedig titkos policziám nincsen. Az nem más, mint Aspremont herczegné.

– No hát, Giorgio nénje. Hebegé megzavarodva a consiliarius.

– Igen. Rákóczy Ferencznek a leánya. «Minden jó lélek dicséri az Urat!»

A consiliarius kényelmetlenül feszengett.

– Nonono. Rogo humillime: hát hiszen a principessa elől nem lehet supprimálni, hogy ő Rákóczy Ferencznek a leánya; hisz ő neki épen az atyja birtokaiból lett egy rész donatióba adva, a mikor Aspremonthoz nőül adták. Ő pedig jól tudja, hogy neki két férfi testvére van.

– Igen. József és György. De a József felől soha sem tudakozódik. Az már jól præparálva van. Az már megkapta a vaccinatiót a nagyravágyás ellen. Egész Nürnberg ecchozik a kalandjaitól. Egyszer egy patikárusnéval, máskor meg egy ötvös leányával.

– Áh, Áh! A patikus feleségével való kalandját már én is hallottam.

– De nem olyan tökéletesen, mint én tudom.

– Egészen az Aeneas Sylvius regénye. Euryolus és Lucretia. A mit pápa korában a szerző maga megégettetett.

– Csakhogy a Jóska nem volt az a vitéz Seladon, a ki Euryolus. A patikus hazaérkeztére elbujt, no tudod már hová.

– Egy patikus előtt!

– Az aranyműves leányával való kalandja még czifrább. Ez a persona nem volt valami vestalia, sőt mondhatnám: egy valóságos «Hübschlerin»,12) a kinek szokása volt a diákokat fekete kávéra meghívni magához. A Jóska totaliter szerelmes volt a jungferbe; míg egyszer megtudta, hogy az más diák számára is főz fekete kávét. Ekkor aztán nem ment el a leányasszony meghivására többé. Azért fölöttébb megapprehendált a domicella, s a mint a Jóska egyszer elsétált az ablaka alatt, utána öntötte a findzsából a kávét.

– No képzelem, hogy a szittya ivadék milyen magyaros gorombaságot követett el rajta.

– Absit! Dehogy magyarosat. Pasquillt szerzett német versekben a leányra, s azt énekelte el az ablaka alatt.

– Német pasquillt? Egy Rákóczy-ivadék!

– De még nem ez a legnagyobb scandaluma. Ezért a pasquillért az a másik diák lovagias elégtételt követelt a Jóskától. És az ifjú hős, a helyett hogy maga állt volna ki a menzurába, az inasaival páholtatta el a vetélytársát.

– No, ez nem fogja Magyarországot fegyverbe öltöztetni.

– Ez lett belőle. Kákompille a nők között; pipogya a férfiak előtt.

– Hála az egeknek!

– Hanem az öcscsében egész más vér lüktet, domine amice! Csupa tűz, láng a gyerek. Vakmerő és megzabolázhatatlan indulatú. A mellett korához képest tulságosan kifejlett. Ha egyszer ez beszabadul a bécsi társaságba, minden családi békességet fel fog háborítani, s a gyilkos párbajok napirenden lesznek. S ha egyszer ebben felébred az ördög, ekkor ez nem ismer se Istent, se pápát, se császárt.

– Quod Deus avertat!

– Csak maradjunk mi a diabolusnál. Az egyik ördögöt csak a másik ördöggel lehet kiűzni. Ez az én methodusom. Akárki felelősségre von e miatt, megfelelek magamért. Csakhogy «noli turbare circulos meos».13)

– Jól van. Hallgatni fogok.

– Csak kölcsönbe esik. Én is elhallgatom azt, hogy te leveleket irogattatsz az én növendékem által Aspremont herczegnőnek.

– Hát hiszen ez semmi bajt nem okozhat. Először is az epistolákat nem az igazi György princz irja, hanem iródnak azok Giunchi Giorgio gróf nevében, Künzli Péter által. Másodszor – én nekem ezért a szolgálatért a principessa minden évben küld egy bál dohányt, egy vendely libazsirt és egy vendely olvasztott vajat, a mi én nekem nagyon jól esik.

– Hát hisz én nem írigylem tőled sem a libazsírt, sem a vajat. A dohányt úgyis megfelezzük kegyes igéreted szerint.

– Ohohó! Nem a felét igértem! Csak kóstolót belőle.

– No, a felét fogod ide adni nekem. Hallgass csak rám, domine sodalis, hadd mondok valamit. Te ezekkel a levelekkel már eddig is rosz fát tettél a tűzre. Azt tudod, hogy György úrfinak nem szabad semmi contactusba jönni, még csak egy izenetet sem váltani senkivel, a ki az ő eredetét elárulhatná. Csecsemő volt, mikor az apját elfogták s éretlen gyermek, mikor az anyjától elvették.

– Hát hiszen nem ő küld izenetet a herczegnőnek.

– De hátha a herczegnő talál ő hozzá izenetet küldeni? úgy-e, erre nem gondoltál?

A consiliarius arcza egyszerre hizelgő mosolyra változott. (Magával hordta mindig az egész tárházát a különféle arczkifejezéseknek.)

– Hiszen ezt præveniálta épen a te bölcs prophylacticus methodusod. A fiucska nem tud írást olvasni.

– De átadhatja neki az izenetet valaki élő szóval.

Itt már a büszke öntudat arczát tette fel a tanácsúr.

– Az absurdum! A mi policziánk Argus-szemei mellett semmi gyanús ember be nem jöhet a lineákon, s nem tehet egy lépést, a nélkül, hogy controlleria alatt legyen.

– Elhiszem, hogy azokat a magyarokat száz szemmel kisérik, a kik négy lóval jönnek fel Bécsbe, s a veres ökörben tokaji bort isznak; vagy a kik ökröket hajtanak fel a vásárra; meg a kik instantiával kullognak a dicasteriumokhoz; de ki tudja szemmel tartani azt a tízezernyi csavargót, csőcseléket, a kiktől a külváros hemzseg? Vannak olyan berkek Bécs városában, a hova a policzáj be sem meri ütni az orrát.

– Hát azokkal meg hogy tévedne össze a te növendéked?

– Hogy tévedne össze? Azok mindenféle világcsaló komédiával keresik a pénzt, s bebarangolják a várost piaczról-piaczra. S a népet nem lehet eltiltani a mulatságától. Emlékezel rá, mit felelt az examen alatt a diákunk arra a kérdésre, hogy látott-e már magyar embert?

– Igen. A scythiai farkasokat mutogató magyart, mondá.

– No, hát még most csak a Péter látta azt az embert, mikor velem együtt sétálni volt. Ott produkálta magát a Bärenhaus előtt.

– Hivatalos engedélye van rá.

– No, hát nekem ez az ember gyanús! Én ismerem a világcsalók, a bohóczok kategoriáit, egész ethnographiai classificatiójuk szerint: különösen, a kik itt Bécsben szoktak megfordulni. – Vannak itt lengyel medvetánczoltatók, a csehek produkálják a kakasviadalokat, a taliánok mutogatják a majmokat, a tirolok ügyeskednek a betanított madarakkal, a czigányok tánczolnak és jövendölnek, a németek marionetteket játszanak. – De én még magyar embert soha sem láttam, hogy a piaczon a sokaság előtt produkálta volna magát akármiféle komédiázásból. Ez az első!14) S nevezetes, hogy épen ma, az examen után, minden incidens nélkül, csakhogy épen említeni hallotta a Péter által, a György (az igazi György) arra unszolt, hogy vezessem el őt oda a Bärenhaus elé, a hol ezt a kutyatánczoltató magyart megláthatja. Természetesen lebeszéltem róla.

A consiliarius megszeppent.

– Kivánod, hogy elfogassam azt az embert?

– Hagyd el azt. Én valami mást fogok vele csinálni. Ebbe nem szabad a rendőrségnek belekontárkodni; mert az mindent elront. Majd elfogom én azt az embert, s kitudom, hogy kicsoda? S aztán majd ártalmatlanná teszem.

– Bizonyára nagy szolgálatot fogsz tenni a státusnak. De kérlek, te se beszélj erről senkinek.

– Hát megfelezed velem azt a bál dohányt, úgy-e?

– Az egész bál dohányt ide fogom küldeni.