XIX. FEJEZET. A CSAVARGÓK ORSZÁGA.

Valóságos állam volt az államban. (Status in statu).

Huszonnyolcz nemzetségre voltak felosztva, mindegyiknek saját elnevezése, külön mestersége, hivatása, a melyre kora gyermekkorától betanították az emberét. Még nyelvüket is úgy lopták össze: németből, tótból, zsidóból, czigányból, a mit egymás közt beszéltek.

Az ő dominiumuk volt az utcza, a templomküszöb, a vásártér, a kapualja; pénztáruk a persely, a tarisznya. Jövedelmük épen annyi volt, a mennyi a mai napra kellett: holnapra nem volt szabad eltenni semmit.

Egész légióra ment a sánták, vakok, nyavalyatörősök száma, a némák kerepeltek, a vakok énekeltek, a félbolondok érthetetlen kurjongatással vonták magukra a figyelmet. Voltak zarándokok, a kik kopott szőrkantusban, kagylóval körített kalapban, keresztvégű vándorbottal járták be a várost s beszéltek a szentföldön szerzett tapasztalataikról. A vándorló diákokat meg lehetett ismerni arról, hogy diákul kántáltak s minden öltönydarabból ki voltak nőve; egészen tisztességes öltözetük volt a tönkrejutott kalmároknak, a kiknek a hajdemákok mindenüket elrabolták. Ellenben alig akadt meg a rongy a pogány fogságból hazaszabadult rabok testén s látható volt a meztelen csánkóikon a bilincstörés hege. Bűnbánó leányok betakart arczczal jártak a vásárban s vezeklésük jeléül nyirfaággal verték a meztelen hátukat. A Lázárok sáfránynyal besárgítva jártak házról-házra, nyöszörögve, hálálkodva. Ellenben voltak nemes uraknak öltözött csavargók is, kik üldözőik elől menekültek s ajánló levelekkel voltak ellátva. Sápadt leányok csodatevő szűzeknek adták ki magukat, a kik extaticus állapotukban nem érzik, hogyha a karjukon tűket szurkálnak keresztül, viziókat látnak, a megboldogultak lelkeivel beszélnek s apró üvegcsékben csodaerejű vizeket osztogatnak mérsékelt árért. A kártyavetőnők jövendőt mondanak, lopott jószág tolvaját kiolvassák, szerelemitalt árulnak s rejtett kincseket segítenek fölfedezni. A félkézkalmárok igyekeznek a hosszú ujjaikkal elkaparítani a tolongásban az erszényeket, s a parasztokat rászedik hamis aranyakkal. A kocsmákban lesnek prédájukra a hamis játékosok, a kikhez az áldozatul kiszemelt parasztot a csaló madarak vezetik. Éjjel folyik a munkájuk a betörőknek, a kik között megint rangfokozatot képeznek a kik csak jó reggelt kivánnak, nyitott ajtókon belopózva, a kik megint tolvajkulcsokkal remekelnek, a kik aztán kecskelábbal törik fel a nehéz vasajtókat, s a kik végül emberölésre is el vannak készülve.

És ezek mind egymás kezére dolgoznak, az egész társaság összetart, egyetért. Vannak törvényeik, alapszabályaik, s van, a ki törvényt tart közöttük: az a Malach, a király. Ezt szabadon választják. S ez tesz igazságot a peres ügyeikben; büntetést oszt: botoztat, korbácsoltat, akasztat. Életnek és halálnak ura, a milyen egy király szokott lenni. Ő vezeti az állam ügyeit: ha valaki bajba került, azt kiszabadítja. Kémeket tart. Az üldöző fogdmegeket megvesztegeti. Házasságot köt és elválaszt, confirmál, rangot oszt, kinevez. Felosztja a társaság jövedelmét, hogy mindenkinek jusson belőle. Ünnepeket tart a társaság emlékezetes napjain, s ha valakinek az a fátuma esik a társaságból, hogy az akasztófán végzi, annak a nevét megörökíti. Megkeresztel és temetkezik. Ő a császár és pápa ebben a társaságban!

Szokásuk a vagabundtársaság királyainak hires historiai neveket «lopni» a maguk számára.

A mostaninak a neve Rákóczy Ferencz. Vagy a hogy a külföldi tudósok irják: «Ragoczky».

Nemzetségére nézve czigány. Nem magyar, nem német, nem oláhczigány, hanem «kóbor czigány».

A magyar czigány «rom»-nak nevezi magát, a kóbor czigány «zsidó»-nak.

Ennek a társaságnak nem is lehetne illőbb alakot keresni királyul. Hatalmas öles termet, szivós izmokkal, széles vállal, kicsiny kezei és lábai indus eredetére vallanak, maga a feje pedig festőnek való modell. Tojásdad arcz, rézbarna szinű, csiga metszésű száj, keskeny bajuszszal, mely göndör szakállával összefoly, fényes fekete göndör haja domború homlokáról füle mögé csavarva, gazdag hullámokban omlik vállaira. Igazi dalia.

A czigányneve (mielőtt királylyá választották volna) «Piránó» volt, a mi czigányul annyit jelent, hogy «szerető».

Meg is érdemelte.

Már csak mi is maradjunk ennél a névnél, ne koptassuk azt a Rákóczyt.

Mikor ez az alak végig megy Bécs utczáin, fején hatalmas báránybőrsüveg, foltos kék mentéjén lúdtojásnyi ezüst filigrán gombok; a mellén három csattos mentekötő: a középső csatton domborműben kiverve egy ágaskodó lovat fékező férfialak. Ez a vajda családi czímere. Vörös nadrágját tenyérnyi széles szíj szorítja a derekához, annak is nagy ezüst csattja van. Az egyik kezében viszi a buzogányos nádpálczát, mely külömb a herczegi portások botjánál, vagy a tambour majorénál. Azon is czímer van: egy kigyóval küzdő oroszlán. Ez meg a vajdaság czímere. Hát mikor ebben a parádéban megjelenik a piaczon, minden ember mutogat rá: «Ott megy a csavargók királya! A Rákóczy!»

A hatóságnak van tudomása róla, hogy ez a király. Tetszik, hogy ezt a nagy nevet kuszpitolja. Hadd szokja meg a publikum, hogy ezen nevetni szabad.

Mert bizony szabad azon nevetni, mikor egy király az egyik kezében a hatalmas vajdajogart emeli, a másikban pedig egy réz-üstöt tart a fülénél fogva, a melyben több üst van beskatulyázva, s azokat árulja úton-útfélen a vásári népnek.

Mert a csavargók királya maga becsületes mesterséget űz. Rézkondérokat készít. Az egész népe mind tolvaj, csaló, koldus. De ő maga nem lop, nem csal, nem koldul. Úgy is illik. Ezért is van tekintélye a népe között: ő csak vezeti az általános munkát.

Estére aztán, az angelus elhangzása után az egész csavargó had elhagyja az utczákat, s takarodik haza.

Többfelé vannak az «otthon»-aik elosztva: egész strategiai rendben.

Egy része a Bettlerstiege körül lakik, a Königinkloster táján. A másik a Hernalsi úton, a mely menedéket virágos nyelven úgy hívnak, hogy «Bad im Elend».70) A kiknek éjjeli munkájuk van, azok egy nagy pinczébe bujnak le a Rothenthurm-utczában. De a főhadiszállás a «Kothluke»-nél71) kezdődik. Ott van a király residentiája: a mirákelpalota. Ott tartják a törvényszéket, ott csinálják a haditerveket, s ott tartják a fényes lakzikat.

Mikor a koldusok, a csavargók ünnepet akarnak ülni, akkor mind a mirákelpalotába gyülekeznek. Ott azután ledobják a rongyaikat, mankóikat, lemossák a beteg szint, a ragyát az arczukról, megnyilnak a szemeik, kiegyenesednek a lábaik; felöltöznek gavalléroknak, menyecskéknek; csapra ütik a hordót; muzsikát csinálnak s folyik a dáridó világos virradtig.

Azért csodapalota a neve, hogy így átváltoznak benne az emberek.

A mirákelpalotát maguk a bécsiek is (a kik nem tartoztak a díszes czéhhez) csak akkor látták, a mikor a Szent István tornyába felmentek s annak a ballustrádájáról körültekintettek a vidéken.

Nem volt valami csábító tájék. Kopár pusztaság közepett egy rendetlen háztömkeleg, melynek közepéből valami furcsa nagy épülettömeg emelkedett ki. A kupolájáról azt lehetne hinni, hogy valami török mecset, csakhogy a tetejét sem minarét, sem gloriette nem ékesíti, hanem egy öblös kémény, mely éjjel-nappal füstölög.

Öreg emberek emlékeznek még rá, hogy a törökmegszállás idején ez az épület volt a tábori sütőház, a hol a negyed millióra menő török hadsereg számára a kenyeret sütötték. A kerek épületben volt köröskörül száz sütőkemencze. Ugyanakkor támadtak azok a házak is egy csoportban. A hadjáratok hienáinak a barlangjai voltak. Az a sok markotányos, kufár, csiszár, uzsorás, rabkereskedő czigány, a ki seregestől kisérte a török tábort s vásárt ütött a martalék fölött, a mit a portyázó tatár csapatok összeharácsoltak. Ezek vetették meg az alapját a jól rendezett tolvajtársadalom fő-főmenhelyének. Maga a társadalom megvolt régen s már két századdal előbb megvolt a constitutiója.

Hanem ennél jobb helyet nem választhatott ki magának.

Az egész környék vadvízjárta, egész évben sáros. Az egyik oldalán a házcsoportnak a török temető, a másikon egy tőzegvágás. A hátamögött a vesztőhely, kavicslepte avar közepén, melyet csak egy fehér nyárfák közé elrejtett ház szakít félbe: az a gyepmester háza. Nem kóborol ott más, mint elzüllött kutyák, a mik lehúzzák az eleven embert; hollók, varjuk seregestől felszállnak a magányos nyárfákra, meg arra a négy oszlopos szomorú emelvényre.

Egyetlen utcza vezet e háztömeg közé, a melynek jellemző neve a «Kothluke».

Rászolgál a nevére: minden évszakban végtől végig sár, latyak és deget. Azon szekér soha nem jár. A házak alacsonyak, rendetlenül össze-vissza építve, itt deszka, ott vályogfal, zöld penésztől, salétromtól belepett vörös tégla; zárt ajtók, papirossal beragasztott ablakok, leskelődő lyukak az oldalfalakon. Néhol egy alacsony ajtajú bolt, melynek küszöbén rongyokba bugyolált anyóka gunnyaszt.

A Kothlukéból nincs kijárás: zsákutcza az. Ellenben minden házból van a másik házba átjárás, vagy a padláson, vagy földalatti folyóson keresztül: lehet belőle szökni mindenfelé. Az utczaajtóra nem is kerülnek az emberek: tudják a járást az egész labyrinthban. Hasztalan jön ide a policzáj kutatni, motozni, nem talál meg semmit és senkit. Még a mirákelpalotának a bejáratát se tudták felfedezni soha. Csak látják, hogy a kéménye füstöl, de hogy hol járnak bele, azt idegen meg nem tudja.

A míg a Kammesierer Györgyöt a Kothlukéig elvezette, megismertette őt így sebes-kutyafuttában a helyzettel.

– No hallod-e Bruder, ez szerencsés fogás volt, hogy ma rád találtam. A Malach ezért meginvitál malaczpecsenyére. Jobbkor nem kerülhettél volna haza. Épen ma csipték nyakon a Ragoczkynak a nagyobbik fiát.

– Az én bátyámat? kérdé György ijedten.

– Ha te is a Ragoczky fia vagy, akkor annak a nagyobbik fia bizonyosan a bátyád: a phrálod.72)

– Hát miért fogták el a bátyámat?

– Azért, mert nagyon szerette a szenteket.

– Hát nem szabad a szenteket szeretni?

– De ő azokat a szenteket szerette, a kik ezüstből vannak kifaragva.

– Lehetetlen!

– A biz úgy van. Ez a templáriusok közé tartozott.

Ezen még jobban elbámult György. Hisz ő azt hitte, hogy ő tartozik a templáriusok szövetségéhez, a kik a Bafomet templomában egészen mást csinálnak, mint a szenteket szeretik.

– Tudod: templáriusok azok, a kik a templomokban elbujnak, becsukatják magukat, s aztán felnyitogatják a szentségtartókat s a mi szent ezüst és arany a kezükbe akad, azt elszeretik a papoktól.

– S a bátyám ezt a mesterséget űzte volna?

– De nagy sikerrel. Majd meglátod, ha az öreg kipakol a te feltalálásod örömére a közös kincstárból: mennyi drága billikom, arany, ezüst bokály kerül onnan elő! Olyankor a koldusok mind aranyból, ezüstből iszszák az áldomást.

– S a bátyám ebben részt vett? Pedig milyen lovagöltönyben járt.

– Hja, pajtás, látsz te majd itt hímzett uribenás73) vitézeket is. Azok is csak olyan begárdok, mind a többi. Hanem tegnap rajtavesztett a princz. Valaki elárulta. Nyakon csipték. Aztán kikötötték a pellengérre. Ha ott jártál volna a vásártéren, megláthattad volna.

Györgynek rémledezett a tegnapi nap emlékeiből olyasmi, hogy csakugyan látott valami népcsődületet a pellengér körül, mikor az uri társasággal ökrös szekéren arra mentek, de akkor nem ügyelt rá. Az ő bátyja lett volna az? A marchese di San Carlo?

Kábult fejével mindent el lehetett ma hitetni.

– És most mi történik a bátyámmal?

– Hát, hogyha a Malach ki nem tudja kaparítani a lurdéha74) kezéből, bizony eljut abba a lakodalomba, a hol a széló75) a menyasszony.

Györgynek a szeme előtt kezdett vörös lenni a világ. Az járt a fejében, hogy ő a bátyját erőszakkal ki fogja szabadítani.

Ezalatt eljutottak a Kothlukéig. A Kammesierer a legelső háznak az ajtaját felnyitotta s azon bevezette Györgyöt. Aztán keresztül-kasul hurczolta magával szűk folyosókon, csapóajtókon, rozoga lépcsőkön keresztül, míg egyszer aztán egy olyan udvarba jutottak, a mely körül volt falazva, nem volt benne semmi kijárás.

Csak egy kankalikos kút volt az udvar közepén, a kútostor le volt bocsátva a kámvába.

A Kammesierer felhúzta a kútgémet, s beleállt a vederbe.

– No most ereszsz le engemet, aztán szállj le utánam.

György úgy tett, a hogy mondva volt neki.

Azon a kúton át volt a bejárás a mirákelpalotába. Egy földalatti folyosó vezetett odáig, a melyből kőlépcsőzet kanyargott fel a csapóajtóig. A mint azt a fejével felemelte a Kammesierer, előttük állt a csodapalota.

A hajdani török tábori sütőház szilárd épület volt, a minőt a törökök hagytak hátra mindenütt, a hol ideiglenesen is letelepedtek. Egy nagy köröndöt képezett, melybe számtalan kemenczeszáj tátongott körül. Hajdan kenyérsütő pestesek, most pedig válogatott vendégszobák. Cabinets particuliers! Néhány meg volt hagyva tűzhelynek, azokban lobogott a tőzegparázs. Lánczra akasztott bográcsokban rotyogott a lakoma, a miben roppant fakanalakkal kavargatott egy-egy félmeztelen alak. Egyik pestesből pedig kovácsműhely volt alakítva, a hol rézkondérokat készítettek. Ezeknek a tűzlángja világította meg az egész palotát csodálatos lakóival együtt. A füst a nagy kéményen tódult ki, melyen a kupola végződött.

Benn a köröndben úgy nyüzsgött az ember, mint valami országos vásárban. Nem volt már koldusjelmez látható. Divatos stuczerek udvaroltak felcziczomázott mamzelleknek, s egy pár hegedű és klarinet zenéje mellett olyan szép menuettet jártak, mint akármely salonban, a muzsikusok nem voltak már vakok s a tánczosok nem voltak sánták, s a ki a colonnet fenhangon kommandirozta, szintén nem volt ma siketnéma. A hosszú asztalnál javában folyt a lakoma s a bográcsokból nagy czinkanalakkal osztogatták a húsos kását, a mibe minden, a mi jó és drága, össze volt főzve, füge, mazsolaszőlő, szerecsendió és avas szalonna.

Az asztalfőn ült a Malach. Csak a férfiak ültek, a hölgyek a hátuk mögött álltak, ős aristocrata szokás szerint s a férfiak fején keresztül nyulkáltak a tálba, természetesen kés, villa, tányér nélkül, a hogy hajdan étkeztek a lovagkorban, midőn még «Erkölcsös Henrik» rá nem diktálta az asztali rendet Bécs lakosságára.

Volt ott mindenféle nyelven tartott beszéd, melyet mégis mindenki megértett. A tolvajok régen feltalálták a volapükot.

A Kammesierer és a sírásók a sereghajtók lehettek már. (Éjfél után járt az idő.) Az asztaltársaság nagy riadallal fogadta őket, s rögtön helyet szorítottak számukra a hosszú padon. Egyszerüen ment az. Az egész padsor neki vetette a vállát egymásnak, a ki a tulsó szélén ült, az lemaradt a padról, így jutott helyhez az ujon érkezett.

– No, Kammesierer! Mi hír a Kielámból?76) kiálta az asztalfőről a Malach.

– Jó hírt hozok, Malach. Megtaláltam a rajkódat. Tudod, azt, a kit elvettek tőled az iltisek,77) ráfogták, hogy lopott gyerek, itt hozom. Ihol van! No hát, legényke, mondd, hogy ki az apád.

György egész komoly orczával mondá:

– Az én apám Rákóczy Ferencz, a fejedelem.

– Az vagyok én! A Rákóczy Ferencz, a nagy fejedelem. A te édes apád! Szeretett szép rajkóm. Csakhogy megkerültél. Nézzed, bibast! Hisz úgy hasonlít hozzám, mintha csak a szájamon köptem volna ki!

Azzal összeölelte, csókolta Györgyöt, s oda ültette maga mellé a lóczára.

És György egészen meg volt elégedve, hogy már most hát ő rátalált az apjára, a fejedelemre, a kihez őt a kutyás ember utasította.

Ez az egész társaság, a melybe belecseppent, valami nagyon derék gyülekezetnek tünt fel előtte, az után a másik társaság után, a melyből megugrott.

A Malach szakasztott olyan öltözetet viselt, mint az asphaleia nagymestere a maskarádában. Csakhogy ez nem volt maskara, hanem igazi fejedelmi habitus. Büszke volt az apjára. De még az is ő rá.

– Jaj de régen vártalak, szeretett rajkóm! Azóta a szegény anyádat is elvitte a devla, dikhecz a másvilágra. Nem maradt már csak a phrálod78) a «Csercsen».79) Az is úgy hasonlít hozzád, mintha egy fáról szakítottak volna. Aztán meg a Mirikló.80) Hol van a Mirikló? Bujj elő a sutból. Nézd, itt van a phrálod. A kisebbik phrálod.

A Mirikló azonban már elhagyta a vidám társaságot, s elment aludni az egyik kemenczébe, csak a két mezítelen lába volt ki belőle. Sehogy sem akarta meghallani, hogy a nevét kiabálják.

– Hej te Sosoj!81) Gyere elő az asztal alól. Eredj oda, csiklándd meg a talpát, hogy ébredjen fel.

Erre az intésre előbujt az asztal alól egy purdé, a kinek az egész öltözete egy piros nyakravaló volt, úgy tudott négykézláb futni, mint a nyúl. Odament a pesteshez s megcsiklandta a leánynak az egyik talpát. Arra az a másik lábával jól pofon rugta.

– Húzd ki a lábánál fogva! kiálta rá a vajda.

A Sosoj szót fogadott s kihúzta a leányt a kemenczéből, minden rugkapálózás daczára.

A Mirikló lehetett valami tizenhárom-tizennégy éves hajadon. Valóságos czigány leány. Csak egy ing volt rajta, az is egészen izabella színű, itt-amott szétnyilva. A bőre olyan, mint a barna bársony. Karcsú, macska hajlékonyságú a termete, leányosan kifejlett bájakkal. Vékony újjai, keskeny lábai, gömbölyű bokái. Szénfekete haja lelóg az arczába. A szemeit, mint az álmos macska, összehúzva tartja, s a két öklével dörzsöli. Úgy nyafog.

– No mi kell már? no! Nem tánczolok többet! Az apád lelkének sem tánczolok. Nincs lábam. Nem találom. Alhatnám.

S kiránczigálta a kezeit a Sosojéból.

Ekkor aztán maga a vajda ugrott oda hozzá s megfogta a kezét.

– No te phéna.82) Hát nem jösz, mikor hívlak? Itt a phrálod.

Erre a leány eltakarta mind a két kezével az arczát s elkezdett jajgatni.

– Jáj! jáj! jáj! Vele álmodtam most. Azt láttam, hogy viszik a dolmánhoz. Sok sok lurdok voltak. Ereszsz vissza, hadd álmodjam tovább, mi lett a Csercsennel.

– Ne te bibas! Nem a Csercsen jött meg, hanem a Jiló.83)

– A Jiló?

Erre rögtön felnyiltak a leánynak a szemei. Nagy karikaszemek! S a mint meglátta Györgyöt, nagyot sikoltott, mint a felriadt vad madár, s odarohant hozzá, ölébe vetette magát, átkarolta két szívós karjával s elkezdte csókolni a szemeit, a két orczáját, az ajkait. Csak úgy csattogott, czuppogott az a két vérpiros ajka.

– Jiló, kedves Jiló! Jaj de szerettelek, mikor kicsi voltam.

Györgynek nem is esett rosszul ez a megtévedés. Fogadta az ölelést, a csókot, hiszen testvércsók volt. Czigánycsók volt, hazugság volt. S mégis mennyivel igazabb volt, mint az, a melylyel ama tündér elbűvölte.

Azoknak az áruló csókoknak az ámbraillatától egész beteg lett, most ezek a hagymaszagú csókok kigyógyították belőle.

Hoztak neki ételt és italt. Az italt nagy ezüst billikomban. Sör, bor, pálinka összekeverve, a sült egész ürüczomb ezüst tálon, hozzá dió csemegéül.

Mirikló megtanította rá, hogyan kell a sültet tízkörömmel trancsirozni, a hol nem enged az inasrész, az ember a fogával harapja el, s aztán a phéna a két kezével tömi a phrál szájába a falatokat, «egyél, kedves Jiló!» S minthogy a kenyérevés nem czigány szokás, diót esznek a hús mellé. Azt meg a fogaival törögeti meg a phéna a phral számára. Úgy eteti, mint a csóka a fiát.

A muzsikusok odajöttek a hátuk mögé, s most már az ő fülükbe húzták a nótát, a mihez a Sosoj járta a rókatánczot.

Az egész társaság örömét megzavarta egyszerre egy teljes lovagornátusban megjelenő alak, puderes parókával a fején, koszperddel az oldalán, a ki az ittas alakokat jobbra, balra taszigálva, mint a ki itthon van, a Malachig furakodott.

– Ohó, Herterick!84) Mi hírt hoztál Herterick?

– Elég rosszat. A Csercsent nem adták ki a klemsből az én jótállásomra. Pedig a nemesi parolámon kívül még egy zacskó hamis Hellerrichtigert85) is kináltam az iltiseknek. Azt mondták, hozzak bizonyítványt, hogy a Csercsen valósággal Gugelfranz,86) a ki nem genffolni87) akart, mikor a Difftelbe88) bezáratta magát, hanem jámbor Christianer,89) a ki ájtatoskodás közben elaludt, s nem vette észre, hogy az ajtót bezárták. Gyorsan készíttess, Malach, egy Briefelt, hol van a Briefelwetzer? Kammesierer! Te tudsz diákul. Diktáld neki az igazságot. Te meg, Malach, keresd elő a mölchi apátság pecsétnyomóját. Hajnal előtt készen legyetek vele, mert vásár napján gyorsan ítélnek. A Csercsen már ott van a siralomházban, s a nyakravalójának a vége Cavaller90) kezében.

A Malach kiosztá a parancsokat nyugodtan a szakértőknek a hamis bizonyítvány elkészítésére.

– Megálmodtam én azt! jajveszékelt Mirikló. Viszik a bátyámat a vesztőhelyre.

– De nem viszik! kiálta fel György, a mindenféle italok és indulatok keveréke egészen elkábítá a fejét. Nem engedem, hogy a bátyámat kivégezzék.

Ezért még több csókot kapott Miriklótól.

S a csókok még jobban feltüzelték. Fenhangon szólt oda a társaság közé.

– Nem engedjük azt a gyalázatot megtörténni familiánkon, a nemzetségünkön! Kiragadjuk a Csercsent a poroszlók körme közül erőszakkal. Feltörjük a börtönt, leöljük a strázsákat! Ki jön velem? Én megyek elől. Adjatok egy kardot.

A Malach az asztalhoz vágta a süvegét s elkezdett jajveszékelni.

– Jáj! jáj! jáj! Kedves édes drágalátos rajkóm. De megrontották az erkölcsödet azok a bárók!91) Micsa veszekedő embert csináltak belőled? Nem való a kard a mi kezünkbe! Egyszer vett a czigány kardot a kezébe, azt is siratja a keserves nagyidai nóta. Ne ugrálj te! Ne rúgdalj te! Nem megy te veled hadakozni az én huszonnyolcz nemzetségemből egy se, mert ez mind szétszalad, ha egy lovas katonát meglát. Jaj ides virem. Ülj le a becsületesebbik pofádra. Majd elcsináljuk mink ezt nálad nélkül.

De György nem engedte magát elcsillapíttatni. Egyre tüzelt.

– No hát megyek magam. Egy magam sem ijedek meg száz poroszlótól sem. Add ide a kardot, te, kinek hívnak.

Ez a lovagköntösű csavargónak szólt.

– Ugyan húzd ki a kardodat s add oda neki, hogy menjen vele verekedni, mondá a Malach a lovagnak.

Erre a vitéz úr nagy teketóriával kihúzta a kardját s átadta Györgynek.

Nagy hahota lett belőle.

Az a kard fából volt.

Györgyöt ez a röhej egészen kiforgatta az eszéből.

Odavágta a kardot az asztalra, s beleordított a kaczajba.

– Ejh! Hejh! Hiszen ti zsebrákok vagytok!

Erre a szóra a kaczagásból egyszerre dühordítás lett.

«Zsebrákok!»

Ilyen díszes társaságnak azt vágni a fejéhez, hogy ők «zsebrákok!» Így csak az erdőn csavargó tolvajokat csúfolják.

– Hát te ugyan miféle jó madár vagy? Hadd nézzem meg azt az égrevigyorgódat! szólt egy vén czigány, egy égő hasábfát kihúzva a bogrács alól s annak a tüzes végével odavilágítva az ifju arczába. (Györgynek úgy rémlett, mintha ezt a sunyi vigyori pofát látta volna már valahol.) Ninini! Nem te vagy az a nyalka hajdulegény, a kinek én tegnap megbillogoztam ott a ménesben a paripáját? A kit a kutyás manum92) kifogott? Csakhogy akkor bajuszod volt!

– Igen is, az vagyok. Az a kutyás ember az én apámnak, Rákóczy Ferencznek a vezére. Az a ménes is az én apámé. Azért hozták ide, hogy a mi vitéz bajtársaink felkapjanak azokra a lovakra, aztán az apámmal együtt engemet, meg a bátyámat a bécsi fogságból kiszabadítsanak. Jertek oda! Mindnyájan kaptok egy lovat.

– Hagyd el már! csitítá a társaságot Piránó. Nem látjátok, hogy csunyául be van rúgva, szegény rajkó. Azt sem tudja már, hogy fiú-e, vagy leány! Eredj már aludni te rákló.93) Nem kell neked se khandó,94) se kúre.95) Kell neked álompecsenye. Vidd magaddal, Mirikló. Dugd be a száját. Ne hagyd beszélni! Mert lebeszéli a fejét a nyakáról.

Mirikló azt a formáját találta ki a szájbedugásnak, hogy egy pipát adott a phrál szájába, a mit az apja zsebéből lopott ki, derék ezüstkupakos tajtékpipát s elvéve a vén kovács czigány kezéből az üszköt, azzal rágyujtott.

Áldott egy jószág az a pipa. Nem hiába mondják, békepipa! Ez igazán kibékíti a haragos embereket. Milyen okos dolog volna, ha a parlamenti praxisba behoznák a pipázást. Az elnöknek a helyett a nyavalyás csengetyü helyett volna egy öblös tajtékpipája s mikor már nagy a haddelhadd a tisztelt házban, elővenné a pipáját, meg az aczélkova-taplót, kicsiholna, rágyujtana, egyszerre kivánt csend lenne a házban. Minden szónok követné a jó példát. Ez volna a klotür.

Úgy történt itt épen.

A pipagyujtásra lecsendesültek a felzajdult indulatok. Mindenki rágyujtott s akkor aztán lehetett csendesen tanácskozni s sikerrel biztató határozatokat hozni.

A szerepek ki lettek osztva. Az elfogott Csercsennek zsemlyébe sütött finom ráspolyt juttatnak a kezéhez, a mivel békóit lereszelje. Az őrséget mákonyos pálinkával elkábítják. A lovasok ménjeinek tüzes taplót dugnak a fülébe. Mikor az escorte megindul, petárdát sütnek el az utczán, s aztán felgyujtják a vásári bódékat, s a tüzi veszedelem alatt lekapják a szegény bűnösök szekeréről a Csercsent, s azzal aztán «usgye fore!» a merre nincs szája a világnak!

György kezdett rájönni, hogy ez egy igen jól rendezett állam, melynek minden életszerve tökéletesen egymásba talál.

Ketten pipáztak egy pipából a Miriklóval. A mi úgy ment, hogy a Mirikló odaült szemben a térdére. A phrál szívta a pipából a füstöt, a phéna felnyitotta kerekre a száját s átszívta a füstöt, a mit a bátyja karikákban eresztett ki a száján. A Mirikló aztán ezt a füstöt megint a piros orrlyukain keresztül fujta a rákló szeme közé. Ezt az úri dámák nem csinálják utána!

Végre teljesen helyreállt Györgynek a hódolata a hatalmas Malach iránt, midőn az, a holnapi haditerv megállapítása után, elkiáltá magát, «upre púpos! Dologra minden ember!» s egy éleshangú érczsípba háromszor belefújt.

Erre a sivító hangra egyszerre abba hagyta az egész gyülekezet a mulatozást. A gavallérok és damoazellek sietve bújtak be a köröndöt sorban övező kemenczék odúiba, a honnan nehány percz mulva ismét előjöttek, koldusrongyokban, mankóval, sántán, vakon, álsebekkel a tagjaikon, ragyás, sárgalázos pofákkal, perselylyel, zarándok bottal a kezükben, jámbor faczipős barátok, apáczák képében s eltünedeztek a titkos kijáratok között.

Mégis nagy úr lehet az a Malach, a ki egy sípfüttyentéssel mind a huszonnyolcz nemzetségből egyszerre koldust tud csinálni. Bámulta őt. Büszke lehet az apjára. Ez az a valódi Rákóczy Ferencz, a milyennek őt Wammána históriájában leírták, így mondta el azt a Künzli Péter az examinálók előtt. A rablók, tolvajok vajdája. A csőcselék fejedelme.

S ő becsülte ezt a csőcseléket!

Mennyivel derekabb emberek, mint a kikből a társaság áll, a melyet elhagyott.

Ezek csak a világi hatalom ellen csináltak szövetséget, de amazok az isteni hatalom ellen.

Ezeknek a törvényei egymás védelmére szólnak, amazoké egymás megrontására.

Ezek hazudják azt, hogy ők koldusok, vakok, sebesültek, viselős asszonyok, megesett hajadonok.

Amazok hazudják azt, hogy ők nagy hazafiak, ország zászlósai, bölcsek, istennők, ártatlan szüzek.

Ezek irtóznak a vérontástól, gyávák, szemérmetlenek.

Amazoknál kéj a vérengzés, dicsekedés a bűn, erény a dölyf!

Ezek a templom küszöbén vétkeznek, amazok pedig az oltár előtt.

Ezek nem szentelik meg a házasságot, de megtartják. Amazok megszentelik, de öröm nekik, ha megtörhetik.

Nem bánta a cserét!

– No hát Jiló rajkóm, csókolj kezet a dádédnak, azután eredj aludni, a phénád majd lefektet.

György úgy tett. Megcsókolta a Piránó koromtól fekete kezét.

Azután a Mirikló megimádkoztatta, szépen letérdepeltette maga mellé: «Amáró Dádé».96) (De csak odáig tudta, hogy «add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket ma».)

Aztán vetett neki ágyat bundából a jó meleg kemenczébe. Oda lefektette.

Aztán maga is mellé feküdt.

Hiszen az volt az ő phrálja. Ő meg annak a phénája.

György úgy aludt késő reggelig, mint egy jó gyermek.