VII. FEJEZET. A BORKERESZTSÉG.

Az ajtózár nyikorgott: érte jöttek.

A két lovag ismét karon fogá s kivezette a nagy terembe.

A szemei kápráztak attól a látványtól, a mi reá várt.

Nem a kinzókamra; nem a rémséges csigás kötelek, nyujtólétrák, nem az izzó rostélyok voltak elkészítve a számára, hanem egy lakomához felterített asztal, olyan lakomához, a minőt Belzázár adott a vendégeinek: mikor a láthatlan kéz felirta a terem falára a «méne, méne, tekel, fáresz».

A hosszú asztal selyemdamaszttal volt leterítve s azon czifra tálakon és szolgadeszkákon felrakva sültek, sütemények és déligyümölcsök. Egy roppant vadkanfej, agyarastól, egész malaczok, czitrommal fogaik közt, óriási sonkák, váralakú aranyozott pástétomok; furcsa figurákká fonott pereczfélék, halformájú mézeskalácsok, csokoládé medvék, himes husvéti tojások egész garmadával, egész kerek sajtok s az asztal közepén egy egész páva, teljes tollazatában pompás legyezőjét szerteszét terjesztve. Palaczkok és mindenféle alakú korsók nagy sokasága egészíté ki a lakoma pompáját. A convivák mind ott ültek már az asztal körül, ezüst tányérok és kelyhek voltak előttük: csak egy volt üresen; legfenn az asztalfőn ülő nagymester baloldalán. A két lovag odavezette Györgyöt. A nagymester inte neki, hogy üljön le.

György egészen meg volt igézve ettől a nagy kegytől. A rettegést egyszerre a hála váltá fel a szivében. Az a gondolatja támadt, hogy azokkal a törvényekkel csak próbára akarták tenni a lelkét, s most ime kitüntetik. Ez a jutalma a becsület tudásának. Hiszen ezek víg czimborák, a kik csak kötődnek az új bajtárssal, s aztán jól megvendégelik.

A nagymester azt a kezét, a melylyel Györgynek inte, hogy üljön le, felemelve felejté és olyan meghajlítással, hogy a néma jelnek el kellett találni az értelmét. Ez kézcsókot jelent.

Ezt annál könnyebben megtehette György, mert a sisak a fején volt, s az nem engedte, hogy az ajka is hozzá érjen a kézhez.

Midőn leült a székére, ismét inte neki a nagymester, a szomszédjára mutatva. Ezt az intést annyival inkább elértheté, mert az asztalnál ülő vendégek mindegyike példát adott neki. Mindenki megcsókolá a szomszédját. – S minthogy mindenkinek fején volt az ezüst kondérsisak, ez ismét csak olyan érczcsók volt, az agape hideg csókja: két ezüst ajk csendült össze.

Feltünt az ifjúnak, hogy a baloldali szomszédja talárján a veres kereszt halálfőkkel van diszítve, és azután végtül végig az egész asztalsorban minden második lovagnak a keresztje ezeket a jeleket viseli. – Minő megkülömböztetés lehet ez?

A visszás érzések közé, melyek egymást oly összefüggéstelenül váltogatták a lelkében, egy-egy határozatlan kétely is furakodott: – honnan kerülhetett ily pompás lakoma egyszerre erre az asztalra? varázslat ez? ki itt a szakács? a pástétom sütő? S a töprengő kétséghez hozzá járult egy érzéktalány. Valami kieszelhetetlen illat ütötte meg a szagérzékét: mintha minden fűszerek és balzsamok aromái volnának összevegyülve növényi és állati roha és penészszaggal.

A nagymester az ifjú vállára téve nehéz kezét, azt mondá neki:

– Úgy láss e lakomához, fiam Abrekh; hogy ez a Sabbath Passachkor készült; most pedig vagyunk a «Thebet»-ben.

Csakhogy azt a két ünnepet épen nem ismeré a neophita. Az egyik esik tavasz első holdtöltére, a másik deczember hóra (a héber naptár szerint.)

Tehát azok az asztalon levő ételek legalább is nyolcz hónaposak!

Megtudta azt azonnal a metastes, a mint a legelső étek fogással megkinálták.

A két lovag, a ki őt idevezette, nem ült az asztalhoz; rajtuk volt e napon a hierodulos sora: az egyik az ételeket hordta körül, a másik a bort töltögette.

Megnyitotta a lakomát a hímes tojás.

A mint azt feltörte György, annak a szederjes kék szine is meglepé: a szagát visszatetszőnek érezte, s az íze fanyar volt és csipős. Először a nagymester vett belőle s elkezdte a hímes héját lehámozni; aztán négyfelé vágta késsel, s bedugta az arany lárván keresztül a szájába. György is palástul vetette neki a gyomrát; nem sokat forgatta a szájában; hanem lenyelte, a mit befalt. Tíz hónapos pereczet adtak neki hozzá; jó fogai voltak; összeropogtatta. A többi asztaltárs is úgy tett.

A sajt egész telepítvénye volt az ugráló eleven lényeknek, s belül zöld a penésztől. A nagymester abból is vágott egy darabot magának. György követte a példáját. A posaj és penész nem riasztá vissza. A sajthoz adtak neki esztendős pumpernickelt.

A sonka avas volt, a pástétom áporodott, a disznófej pézsmaszagú, a sütemény dohos. Igazi másvilági lakoma: a milyennel a lelkek traktálják meg a közéjük keveredett élő embert.

De annál jobban kelt utána a bor.

Az undorgásnak legjobb orvossága a bor. Az émelygés antitoxicona az alcohol. A ki megutálta az ételt, az igyék!

Először az édes malváziai járta, azután jött a nehéz cyprusi; kristály poharakból itták a rhénusit, hogy a szép aranyzöld szinében gyönyörködni lehessen; a tokajihoz apró poharakat adtak, mindent helyrehozott a franczia ámbraillatu muskotály: attól elfelejtette az orr az ételeknek a szagát.

Minden poharat a körömpróbáig kellett inni. Maga a fejborító sisak megkövetelte azt, hogy a ki iszik, a fejét hátra vesse: csak úgy tölthette a szájába a bort, az ezüst száj tiltotta a szürcsölgetést.

S a vendégek virtust csináltak belőle, hogy egymásnak a gyomrát próbára tegyék. Undorító adomákkal füszerezték azt, a mi a nélkül is poshadt volt; s az volt a vitézebb, a ki az émelyítő ötletet még undokabbal tudta visszavágni. Uri mulatság!

Mindenki elváltoztatott hangon beszélt: egyik erőtetett basszusban, a másik fistula nyefegéssel, a hogy álarczos mulatságban szokták.

Györgynek csodaerős organismussal kellett birni: semmi sem ártott meg neki, sem az étel, sem az ital, sem a putridus adomák.

Utoljára hordták körül a pávát. A fejedelmi lakomák legfőbb díszét.

E Junó kegyeltjéről elébb lehúzzák a bőrt tollastul, akkor a húsát fűszeres páczba teszik s benne hagyják, míg a keleti borsok és szekfűszegek egészen át nem járják: akkor megsütik s ismét ráhúzzák a pompás tollazatú bőrét, szétterjesztett legyezőjével együtt, és úgy tálalják fel. Aztán elteszik a jövő díszlakomára, meg az azután következőkre, a míg csak benne tart.29)

Legelőször az új vendéget kinálták meg a pávasülttel.

György nem tudta, hogy mi módon kell ahhoz hozzányúlni.

A baloldali szomszédja kisegíté a zavarából. Elől a begyénél szétválasztható az aranytollas bőr, s akkor aztán lehet szeleteket vágni a melle húsából. Egy darabot odatett a tányérjára.

György visszahőkölt tőle.

Ez mégis hyenafogra való étel!

A nagymester hahotával kaczagott rajta.

– No fiacskám, kapd be, míg el nem fut előled!

Valóban volt hozzá hajlandósága az ízes falatnak.

Eh! Hát oszszuk meg: sipegé vékony orrhangon a baloldali asztaltársa, s ketté vágva a szeletet, a felét a saját szájába tömte.

Most aztán Györgynek sem lehetett finnyáskodni: meg kellett mutatnia a bátorságát.

– Gyorsan utána ezt a pohár marsalait!

A többi asztaltárs is hasonlóul tett; kiki megosztá a maga pávaszeletét a szomszédjával s frissen utána öblíté a tűzitalt. A marsalai expiálta, a mit a páva vétett.

Giorgio győzte az ivást.

Vannak a természet által különös tehetséggel adományozott kivételek, a kiket a magyarok ezzel a czímmel tiszteltek meg: «született korhely», a kik rendesen nem isznak bort; de ha versenyre kerül a sor, az asztal alá iszszák az egész czimboraságot.

Ilyen talentum volt György is.

Az ilyeneknek az a szokásuk, hogy mentül többet isznak, annál figyelőbbek lesznek. Rendes embernek a bor megnyítja szivét, száját; dalhoz kezd, kaczag, őszinte lesz, gorombáskodik: ezek a kiválasztottak őrzik nyelvük hegyén a szót.

A zajos mulatozástól külömben a társaság minden tagja óvakodott. Azt meghallhatta volna a szinházi közönség odaalant: megtudhatták volna, hogy a fejük fölött egy másik szindarabot játszanak. Valami kisérteties volt, a mint egy hosszú asztal vendégei ezüst lárvákkal az orruk előtt, csendesen ürítgetik a kelyheiket s mert fülbe nem sughatnak, tehát egymásnak a szájába suttognak.

Ez alatt a két hierodulos egy gömbölyű asztalt helyezett el a nagy terem közepén, s egyúttal meggyújtotta a viaszgyertyákat egy függő csilláron, mely épen az asztalra világított alá: az asztal körül alacsony székeket raktak. Kártyázó asztal volt az.

Lakoma nem is lehet a nélkül tökéletes.

– Abrekh fiam; szólt a nagymester; állj fel és jőjj velünk kártyázni. A mestered azt állítja, hogy értesz hozzá.

– Igenis: monda György. Wammana urammal szoktunk kártyázni; de mi csak polturákban játszunk.

– Az itt nem járja, itt nincs más, csak arany pénz.

– Azt pedig én nem tudnám, hol vegyem?

– Majd megtanítalak rá. Mire való a pumpolás.

– Pumpolni?30) Az bizony jó lehet. Csak volna kitől.

A nagymester odaszólt a jobbján ülő lovagnak.

– Iskáriotes! Mennyire taksálod ezt az ifju metastest?

– Ötszáz zecchinóra, dörmögé az az ezüst kondérja alól.

– De hogy fizetem én azt vissza? kérdezé György.

– Igen könnyen. Rád gazdag örökség vár. Az apád nagy úr s minden órán meghalhat. Egy év mulva ezer zecchinot fogsz Iskariotesnek visszafizetni.

– S ha akkor nem lesz ezer zecchinóm?

– Várni fog újabb esztendőt s megduplázza az összeget.

– De én irást sem adhatok a kölcsönről; mert a nevemet sem próbáltam még leirni.

– Nem is szükséges. A kölcsönt becsületszóra veszed fel. S zálogul csupán csak a pecsétnyomó gyürűdet adod át Iskariotesnek.

– A pecsétnyomó gyürűmet? Azt mondják, hogy ezen a családi czímerem van.

– Épen azért. Ha valamikép el találnál felejtkezni a becsületszavad beváltásáról; ha eszedbe vennéd, hogy a nagykorúvá lett legénynek joga van a suhancz korában felvett adósságait revocálni: hát akkor a megtorlás rögtön utólérne, ennek a gyürűnek a segítségével.

– Meggondolom a dolgot.

(Végig ivott valamennyi borból és meggondolja, hogy elfogadja-e a kölcsönt?)

– Hát jöjj oda és nézd a játékot.

A kerek asztalt már akkor körölülték a lovagok: az arany garmadákban feküdt előttük. A «diabolkát» játszották, olyanforma játék, mint a nasivasi, vagy a landsknecht.

A játékkártyák egészen másformák voltak, mint a minőkkel György és Wammana szoktak játszani. Valódi régi XV. századbeli kártyák. Alakjuk gömbölyű: a szineket állatok és virágok helyettesítik rajtuk. A coeur «papagály», a carreau «nyul», a treffle «harangvirág» s a pique «szegfű».

Szokatlan festésű kártyák nehezítik a játékot. Azokat elébb végig kell tanulmányozni, a míg az ember bele okul, hogy az a három papagály jelenti a «coeur ass»-t, s az egyformán felkalapozott «Dame» és «Knabe» miben különbözik egymástól?

Egy lovag volt a banktartó, a többiek az ellenesek.

Az arany marék számra repült egyik asztal szélétől a másikra. Mindenki némán játszott, az ezüst sisakok elrejtettek minden indulatkifejezést.

György ott állt a banktartó háta mögött, irigyen nézve, hogy gyülik meg annak a tálában az aranyhalmaz.

A bor mámora nem kábítá el a fejét, hanem az arany mámora igen.

Azt mondá a nagymesternek:

– Hidd ide Iskariotest. Elfogadom a pénzt.

Iskariotes odajött a nagymester hivására.

Aztán átadott egy erszényt Györgynek, melyben tíz göngyöleg volt, vékony halhólyag burokban, melyen keresztül csillámlott az arany: mindegyikben ötven zecchino.

György pedig lehúzta az ujjáról a pecsétnyomó gyürűjét, s átadta zálogul a kölcsönadónak.

Azt a szent pecsétnyomót, a mit kis gyermekkorában az anyja akasztott a nyakába zsinóron, mikor elválaszták a gyermekétől. Nem a nagyobbik fiának adta, a kisebbiket jobban szerette. És ő átadta ezt az ereklyét, azzal a «Felsővadászi Rákóczy» czímerrel egy embernek, a kinek az arczát sem látta, a nevét sem tudta.

Abban a biztos hitben tette, hogy ő most ezen a banktartón boszút fog állni, s akkor aztán visszaváltja családi klenodiumát.

– El ne felejtsd, dörmögé Iskariotes: egy év mulva ezer zecchinot fogsz visszaadni.

– Nem egy «év» mulva; hanem egy «óra» mulva.

Olyan bizonyos volt a sejdítésében.

A kártyázók közbe-közbe ittak is. Mindenik mellé oda volt állítva egy zsámoly: azon pohár, melyet a hierodulosok a mint kiürült, rögtön teletöltöttek ismét. Veres bort ittak. Tivornya végén a veres bor járja. Ez a boroknak a királya, mely a többiek között igazságot tesz.

A mint egy lovag, a ki minden pénzét elvesztette, fölkelt az asztaltól, György rögtön leült a helyébe.

Adatott magának kártyát s odatolt az asztal közepére egy göngyöleg aranyat.

Az ő kártyája nyert.

A banktartó szótlanul odatette a másik göngyöleg aranyat a betétéhez.

György ott hagyta mind a kettőt, s újra kártyát adatott magának.

A második taillenál megint az ő figurája lett a nyertes. Ismét otthagyta a megnégyszerezett tételt.

És aztán harmadszor is, negyedszer is benn hagyta a tételét.

Az ittas ember vakmerőségével játszott.

Mikor ötödször is kártyát kért, minden «arcz» felé volt fordulva. Nem arczok voltak azok; csak lárvák, hasonlatosak a halálfejekhez: két sötét üreg a szem, harmadik a száj.

Némelyik játszónak a keblén azok az ezüst halálfejek úgy szálltak és emelkedtek, hogy azt csuda volt látni! Mi mozgatja azokat?

Az ötödik osztásnál is az ő kártyája nyert.

Már ezerhatszáz zecchino állt előtte az asztalon.

A nagymester meginté.

– Abrekh metastes. Most visszavonulhatsz.

Még csak ez az intés kellett neki, hogy teljesen beleszédüljön az örvénybe.

A helyett, hogy a nyereségét beseperte volna s odábbállt volna vele, még az erszényében levő többi kilencz aranytekercset is odadobta a többihez s rekedten kiálta:

– Az egész bank!

Mindenki körülállta a kerek asztalt, a ki nem is vett részt a játékban. Olyan csendesség volt, hogy onnan alólról fel lehetett hallani a párdalt, a mit Hanswurst Colombinával énekelt.

A banktartónak is ugyanaz a figura jutott, a mi Györgynek: egy királyné. Amannál volt Lucrétia, ennél Bethsábe.

A bankadó csendesen rakosgatta a kártyalapokat kétfelé. Egyet magának, egyet a játszófélnek.

A bankadónak az az előnye van, hogy ha egyforma kártyák mellett mind a ketten hasonló figurát kapnak: ő húzza be a tételt.

Neki jött meg a harmadik királyné: «Pentesilaë».

– Halloh! hangzott egész chorusban a nézők kiáltása. A bank nyert.

Ez az örömkitörés figyelmeztetheté Györgyöt, hogy itt neki mindenki ellensége.

– Még nem, mondá nyugodtan. Még az én kártyám hátra van.

A banktartó felveté a kártyát, mely György részére következett.

Az volt «Helena». A cœur királyné.

Most aztán egyszerre az elszörnyedés hörgésére változott a chorus.

A cœur királyné a diabolkában preferance! Annak megint előnye van a banktartó fölött.

A bank fel volt robbantva.

A banktartó felállt a helyéről s ott hagyta az ezüst tálát aranycsomagaival együtt.

Most aztán már Györgynek gavalléri kötelessége lett magának elvállalni a banktartást.

Odaült a megbuktatott helyére.

Ekkor azután valóságos dühvel indult meg a játék. Valamennyien egy ellen. Minden mester egy tanítvány ellen.

Fel voltak ellene lázadva.

Ez a sárgacsőrű fiókmadár ide jön a vércsék közé s valamennyinek kitépi a tollát.

És nem birnak vele. Mint banktartó is folyvást nyer.

S a mellett iszik. Minden osztás után iszik.

Hisz ez az ördögnek a legkisebbik fia.

Egyszer aztán egyike az asztalnál ülő lovagoknak rá kiállt Györgyre.

– Hohó! Abrekh! Te csalsz! Alólról húztál ki egy kártyát!

Erre György válasz helyett felkapja a zsámolyán levő poharat s úgy önti az arczába a rágalmazónak a veres bort, hogy az annak a talárjára egyszerre odafesti a keresztnek a negyedik ágát.

Erre mindenki talpra ugrált a kártyaasztal mellől. György pedig összefonta a két karját a mellén s úgy nézett velük halálfej-szemet. Azoknak mind kard volt az oldalán, ő pedig fegyvertelen volt.

«Peri thanátu!»31) kiálták többen, kardmarkolataikhoz kapkodva. Feltünő volt, hogy azok a lovagok, a kiknek a mellkeresztjén ezüst halálfejek voltak, ellenkezőleg a kardhoz kapkodóknak a kezeiket ragadták meg csillapítólag.

A nagymester közéjük lépett s igazságot tett.

– Állítsátok ki őket a középre, sértőt és sértettet; vívjanak meg azonnal előttünk.

– Meg is vívok vele! kiálta daczosan György. Boszút állok ezért a szóért. Csak adjatok kardot a kezembe.

A nagymester intésére két lovag, a ki a vívók segédjeül lett kijelölve, megtette az előkészületeket. Elől bivalybőr vértet csatoltak rájuk, mely ágyékon alól ért. «Dejszen keresztül megy az én kardom ezen a bivalybőrön!» hetvenkedék a neophita és jobb karjukon a talárt felgyűrték egész vállig, a jobb térden feltürték magasra, a balkezükre pedig olyan keztyűt húztak, melynek nem volt semmi ujja.

A párbaj-segéd közlé a szabályokat Györgygyel.

«A keztyű a balkézen tiltja az ellenfél kardjának az elkapását, a mellvért a nemes részekre irányzott szúrást; vitőrökkel történik a vívás; csupán a fejet szabad találni.»

Györgynek eszébe jutott a mesterfogás, melyet Wammanától tanult: a szemszúrás. Ez az, a mi a gyöngébb testalkatú vívót az erősebb fölé helyezi, ha jól betanulta. A kit a szemén találnak, az hiába bir Hercules erejével: egyszerre ártalmatlanná lesz.

Hanem aztán meglehetősen lehült a haragja, mikor a fegyvereket előhozták, a melyekkel vívni fognak.

Fleurettek voltak azok: de gombbal a végükön. Ezekkel nem lehet egymásnak a szemét kiszúrni: a gomb nagyobb mint a sisak szemnyilása; amaz gömbölyű, ez pedig háromszögű.

– Tehát csak alakosdi vívás lesz belőle? kérdezé György a segédjétől, a ki maga volt Iskariotes. (Az ujjára húzott saját gyűrűjéről ismert rá.) Tehát nem megy élet-halálra?

– Valóban élet és halál az a vívókra nézve: mert a kinek a fejéről a sisakot leütik, annak az arcza egyszerre el van árulva mindenki előtt. Annak a nevét mindenki megtudja, s ez rosszabb rá nézve a halálnál.

Mind a két félnek kezébe adták a vítőröket, a nagymester háromszor a tenyerébe tapsolt: azzal összecsaptak.

György jól felhasználta a mesterfogást; mikor ellenfele a quint parádból egyszerre a fejszúrást irányzá, ő kardvédelem helyett hirtelen alákapta a fejét, s a vítőrével alólról szúrva fölfelé odatalált az ellenfele sisakján levő háromszögű lyukba, hogy annak az ezüst kondérja egyszerre lerepült a fejéről.

Ott állt előtte Wammana.

Ő volt a sértő lovag: őtet öntötte arczul a veres borral; őt álarczozta le a társaság előtt.

Most rezzent aztán meg az ifjú: «mit cselekedtem?»

Eldobta a vítőrt a kezéből.

Aztán maga is ledobta az ezüst sisakot a fejéről.

– Tépjetek széjjel!

S ott állt az ismeretlenek társasága előtt, ifjui szépségének elragadó pompájában, hasonló azokhoz a harczias angyalokhoz, a kik a triptica két oldalán ki vannak faragva: egy egész világ ellen harczolni hivatvák; arcza égett minden jó és rossz indulattól; szemeiből áradt a szenvedély: ajkai csókra hivták a halált.

Dehogy tépték széjjel! «Chaire! Chaire!» hangzott feléje minden oldalról. «Amin! Arkei!»32) dörgött közbe a nagymester perdöntő szava. Wammana pedig eldobva a fleurettet, odanyújtá a képét tanítványa elé.

– Ezt jól csináltad.

Györgyben egyszerre felülkerekedett a gyermeki naiv érzés; odaborult a mester nyakába és sirva fakadt.

– Mért tetted ezt velem? Rebegé félig engesztelő, félig szemrehányó szóval.

– Azért, hogy bemutassalak a társaságnak. Tudják meg, ki lakik benned. Idu Abrekh! – Idu Czafénát Panéákh!

S ismét felhangzott a «chaire!» üdvkiáltás.

Lehetett szabad kitörést engedni a kebleknek: odalenn, a másik szinházban a berekesztő zene járta. Öreg dob, kis dob, csinelli, réztányér, trombita a megrepedésig igyekezett az utolsó nótát a publikum fülében megörökíteni: a taps, lábdörömbözés, a fuora és bravo kiáltozás elenyészteté az asphaleiában támadt zajt; még a vivók lábdobogását sem vehették odaalant észre.

Most azután a leálczázott mester és tanítványa nem is tevé föl többé a barbutánt a fejére.

Iskariotes, György segéde megdicsérte a vivó hőst: «Tudd meg, hogy a legerősebb vivóval küzdtél ma itten.»

– De nekem megkétszerezte az erőmet a sértett becsület!

A nagymester ekkor odament Györgyhöz s pallosát kihúzva, annak a lapjával érinté az ifjú vállát.

– Térdelj le, mint mathetes és állj föl, mint athletes.33)

Ezt még csak meg hagyta történni magán.

Hanem a mint a ceremoniát folytatá a nagymester:

– Tüzzétek föl a mellére a keresztet: az élet kulcsát! erre boszúsan kiálta fel a legény.

– Ugyan hagyjatok fel már a hókuspókuszaitokkal! Nem azért jöttem én ide, hogy belőlem bolondot űzzetek. Elég volt már a komédiából. Én meg hagytam magamat kereszteltetni égő alkohollal; meg hagytam magamat traktálni Senakérib király idejéből fenmaradt lakomával, összeverekedtem a saját mesteremmel. Nekem több nem kell a tréfából. Ha okosabbat nem tudtok, ereszszetek haza.

– Ohó! Athletes Abrekh! monda a nagymester. Te azt is tréfának nevezed talán, hogy elnyerted a társaságunknak négyezer zecchinóját? S most azzal odább akarsz állni?

– Az is bizonyosan mind hamis pénz lesz, s ha hazaviszem zacskóstul, akkor látom, hogy csupa játéktantuszt szedtem össze.

– A súlyáról megitélheted, hogy az mind igazi arany. Ha beletöltöd a sisakodba, dolgot ád fölemelned. De ez még nem tied: azt ne gondold; elébb még én velem kell megküzdened érte. L’hombre játékkal. – Te tudsz a l’hombrehez?

– Tudok. De most semmi kedvem sincs hozzá. – Engem nem az arany szomja hozott ide.

– Tudom.

– Tudhatod; mert te mondtad a fejemre a nevét, mikor tűzlánggal megkereszteltek. Annak a pokolbeli szentháromságnak a nevét. Kettőt már megismertem belőle. Ettem a Bafomet lakomájából; ittam a Jaldabahót borából. Most a Métét akarom látni.

– Látni fogod. – Monda a nagymester. Csak legyen türelmed.

– Hát mire kell még várnom?

– Világosítsd fel a tanítványodat róla, mester! szólt az aranysisakos Wammanának.

A Mentor aztán felvilágosítá a védenczét, hogy a Méte mysteriumait addig nem lehet elkezdeni, a míg oda alant be nem végződött a komédia. Majd ha a közönség kitakarodott, a komédiások is haza széledtek; mikor a Bummerin34) elkezdi az éjfélt zúgni; akkor elkezdődnek a «paradicsomi viziók». Addig lehet l’hombret játszani a nagymesterrel.

A terem egyik falától a másikig fekete posztó kárpit volt húzva. A boltozat félíve sejteté, hogy azon túl kell még lenni a folytatásnak.

Egy kisebb asztalt hoztak elé: ahhoz ült le a nagymester Györgygyel; új kártyákat hoztak a számukra, a mik még ólompecséttel voltak lezárva.

Györgynek feltünt az, hogy az alsó szinház elcsendesültével az asphaleia társasága meggyérült. A halálfejesek mind elhagyták a termet.