VII. FEJEZET. A BORKERESZTSÉG.
Reading edition
Az ajtózár nyikorgott: érte jöttek.
A két lovag ismét karon fogá s kivezette a nagy terembe.
A szemei kápráztak attól a látványtól, a mi reá várt.
Nem a kinzókamra; nem a rémséges csigás kötelek, nyujtólétrák, nem az izzó rostélyok voltak elkészítve a számára, hanem egy lakomához felterített asztal, olyan lakomához, a minőt Belzázár adott a vendégeinek: mikor a láthatlan kéz felirta a terem falára a «méne, méne, tekel, fáresz».
A hosszú asztal selyemdamaszttal volt leterítve s azon czifra tálakon és szolgadeszkákon felrakva sültek, sütemények és déligyümölcsök. Egy roppant vadkanfej, agyarastól, egész malaczok, czitrommal fogaik közt, óriási sonkák, váralakú aranyozott pástétomok; furcsa figurákká fonott pereczfélék, halformájú mézeskalácsok, csokoládé medvék, himes husvéti tojások egész garmadával, egész kerek sajtok s az asztal közepén egy egész páva, teljes tollazatában pompás legyezőjét szerteszét terjesztve. Palaczkok és mindenféle alakú korsók nagy sokasága egészíté ki a lakoma pompáját. A convivák mind ott ültek már az asztal körül, ezüst tányérok és kelyhek voltak előttük: csak egy volt üresen; legfenn az asztalfőn ülő nagymester baloldalán. A két lovag odavezette Györgyöt. A nagymester inte neki, hogy üljön le.
György egészen meg volt igézve ettől a nagy kegytől. A rettegést egyszerre a hála váltá fel a szivében. Az a gondolatja támadt, hogy azokkal a törvényekkel csak próbára akarták tenni a lelkét, s most ime kitüntetik. Ez a jutalma a becsület tudásának. Hiszen ezek víg czimborák, a kik csak kötődnek az új bajtárssal, s aztán jól megvendégelik.
A nagymester azt a kezét, a melylyel Györgynek inte, hogy üljön le, felemelve felejté és olyan meghajlítással, hogy a néma jelnek el kellett találni az értelmét. Ez kézcsókot jelent.
Ezt annál könnyebben megtehette György, mert a sisak a fején volt, s az nem engedte, hogy az ajka is hozzá érjen a kézhez.
Midőn leült a székére, ismét inte neki a nagymester, a szomszédjára mutatva. Ezt az intést annyival inkább elértheté, mert az asztalnál ülő vendégek mindegyike példát adott neki. Mindenki megcsókolá a szomszédját. – S minthogy mindenkinek fején volt az ezüst kondérsisak, ez ismét csak olyan érczcsók volt, az agape hideg csókja: két ezüst ajk csendült össze.
Feltünt az ifjúnak, hogy a baloldali szomszédja talárján a veres kereszt halálfőkkel van diszítve, és azután végtül végig az egész asztalsorban minden második lovagnak a keresztje ezeket a jeleket viseli. – Minő megkülömböztetés lehet ez?
A visszás érzések közé, melyek egymást oly összefüggéstelenül váltogatták a lelkében, egy-egy határozatlan kétely is furakodott: – honnan kerülhetett ily pompás lakoma egyszerre erre az asztalra? varázslat ez? ki itt a szakács? a pástétom sütő? S a töprengő kétséghez hozzá járult egy érzéktalány. Valami kieszelhetetlen illat ütötte meg a szagérzékét: mintha minden fűszerek és balzsamok aromái volnának összevegyülve növényi és állati roha és penészszaggal.
A nagymester az ifjú vállára téve nehéz kezét, azt mondá neki:
– Úgy láss e lakomához, fiam Abrekh; hogy ez a Sabbath Passachkor készült; most pedig vagyunk a «Thebet»-ben.
Csakhogy azt a két ünnepet épen nem ismeré a neophita. Az egyik esik tavasz első holdtöltére, a másik deczember hóra (a héber naptár szerint.)
Tehát azok az asztalon levő ételek legalább is nyolcz hónaposak!
Megtudta azt azonnal a metastes, a mint a legelső étek fogással megkinálták.
A két lovag, a ki őt idevezette, nem ült az asztalhoz; rajtuk volt e napon a hierodulos sora: az egyik az ételeket hordta körül, a másik a bort töltögette.
Megnyitotta a lakomát a hímes tojás.
A mint azt feltörte György, annak a szederjes kék szine is meglepé: a szagát visszatetszőnek érezte, s az íze fanyar volt és csipős. Először a nagymester vett belőle s elkezdte a hímes héját lehámozni; aztán négyfelé vágta késsel, s bedugta az arany lárván keresztül a szájába. György is palástul vetette neki a gyomrát; nem sokat forgatta a szájában; hanem lenyelte, a mit befalt. Tíz hónapos pereczet adtak neki hozzá; jó fogai voltak; összeropogtatta. A többi asztaltárs is úgy tett.
A sajt egész telepítvénye volt az ugráló eleven lényeknek, s belül zöld a penésztől. A nagymester abból is vágott egy darabot magának. György követte a példáját. A posaj és penész nem riasztá vissza. A sajthoz adtak neki esztendős pumpernickelt.
A sonka avas volt, a pástétom áporodott, a disznófej pézsmaszagú, a sütemény dohos. Igazi másvilági lakoma: a milyennel a lelkek traktálják meg a közéjük keveredett élő embert.
De annál jobban kelt utána a bor.
Az undorgásnak legjobb orvossága a bor. Az émelygés antitoxicona az alcohol. A ki megutálta az ételt, az igyék!
Először az édes malváziai járta, azután jött a nehéz cyprusi; kristály poharakból itták a rhénusit, hogy a szép aranyzöld szinében gyönyörködni lehessen; a tokajihoz apró poharakat adtak, mindent helyrehozott a franczia ámbraillatu muskotály: attól elfelejtette az orr az ételeknek a szagát.
Minden poharat a körömpróbáig kellett inni. Maga a fejborító sisak megkövetelte azt, hogy a ki iszik, a fejét hátra vesse: csak úgy tölthette a szájába a bort, az ezüst száj tiltotta a szürcsölgetést.
S a vendégek virtust csináltak belőle, hogy egymásnak a gyomrát próbára tegyék. Undorító adomákkal füszerezték azt, a mi a nélkül is poshadt volt; s az volt a vitézebb, a ki az émelyítő ötletet még undokabbal tudta visszavágni. Uri mulatság!
Mindenki elváltoztatott hangon beszélt: egyik erőtetett basszusban, a másik fistula nyefegéssel, a hogy álarczos mulatságban szokták.
Györgynek csodaerős organismussal kellett birni: semmi sem ártott meg neki, sem az étel, sem az ital, sem a putridus adomák.
Utoljára hordták körül a pávát. A fejedelmi lakomák legfőbb díszét.
E Junó kegyeltjéről elébb lehúzzák a bőrt tollastul, akkor a húsát fűszeres páczba teszik s benne hagyják, míg a keleti borsok és szekfűszegek egészen át nem járják: akkor megsütik s ismét ráhúzzák a pompás tollazatú bőrét, szétterjesztett legyezőjével együtt, és úgy tálalják fel. Aztán elteszik a jövő díszlakomára, meg az azután következőkre, a míg csak benne tart.29)
Legelőször az új vendéget kinálták meg a pávasülttel.
György nem tudta, hogy mi módon kell ahhoz hozzányúlni.
A baloldali szomszédja kisegíté a zavarából. Elől a begyénél szétválasztható az aranytollas bőr, s akkor aztán lehet szeleteket vágni a melle húsából. Egy darabot odatett a tányérjára.
György visszahőkölt tőle.
Ez mégis hyenafogra való étel!
A nagymester hahotával kaczagott rajta.
– No fiacskám, kapd be, míg el nem fut előled!
Valóban volt hozzá hajlandósága az ízes falatnak.
Eh! Hát oszszuk meg: sipegé vékony orrhangon a baloldali asztaltársa, s ketté vágva a szeletet, a felét a saját szájába tömte.
Most aztán Györgynek sem lehetett finnyáskodni: meg kellett mutatnia a bátorságát.
– Gyorsan utána ezt a pohár marsalait!
A többi asztaltárs is hasonlóul tett; kiki megosztá a maga pávaszeletét a szomszédjával s frissen utána öblíté a tűzitalt. A marsalai expiálta, a mit a páva vétett.
Giorgio győzte az ivást.
Vannak a természet által különös tehetséggel adományozott kivételek, a kiket a magyarok ezzel a czímmel tiszteltek meg: «született korhely», a kik rendesen nem isznak bort; de ha versenyre kerül a sor, az asztal alá iszszák az egész czimboraságot.
Ilyen talentum volt György is.
Az ilyeneknek az a szokásuk, hogy mentül többet isznak, annál figyelőbbek lesznek. Rendes embernek a bor megnyítja szivét, száját; dalhoz kezd, kaczag, őszinte lesz, gorombáskodik: ezek a kiválasztottak őrzik nyelvük hegyén a szót.
A zajos mulatozástól külömben a társaság minden tagja óvakodott. Azt meghallhatta volna a szinházi közönség odaalant: megtudhatták volna, hogy a fejük fölött egy másik szindarabot játszanak. Valami kisérteties volt, a mint egy hosszú asztal vendégei ezüst lárvákkal az orruk előtt, csendesen ürítgetik a kelyheiket s mert fülbe nem sughatnak, tehát egymásnak a szájába suttognak.
Ez alatt a két hierodulos egy gömbölyű asztalt helyezett el a nagy terem közepén, s egyúttal meggyújtotta a viaszgyertyákat egy függő csilláron, mely épen az asztalra világított alá: az asztal körül alacsony székeket raktak. Kártyázó asztal volt az.
Lakoma nem is lehet a nélkül tökéletes.
– Abrekh fiam; szólt a nagymester; állj fel és jőjj velünk kártyázni. A mestered azt állítja, hogy értesz hozzá.
– Igenis: monda György. Wammana urammal szoktunk kártyázni; de mi csak polturákban játszunk.
– Az itt nem járja, itt nincs más, csak arany pénz.
– Azt pedig én nem tudnám, hol vegyem?
– Majd megtanítalak rá. Mire való a pumpolás.
– Pumpolni?30) Az bizony jó lehet. Csak volna kitől.
A nagymester odaszólt a jobbján ülő lovagnak.
– Iskáriotes! Mennyire taksálod ezt az ifju metastest?
– Ötszáz zecchinóra, dörmögé az az ezüst kondérja alól.
– De hogy fizetem én azt vissza? kérdezé György.
– Igen könnyen. Rád gazdag örökség vár. Az apád nagy úr s minden órán meghalhat. Egy év mulva ezer zecchinot fogsz Iskariotesnek visszafizetni.
– S ha akkor nem lesz ezer zecchinóm?
– Várni fog újabb esztendőt s megduplázza az összeget.
– De én irást sem adhatok a kölcsönről; mert a nevemet sem próbáltam még leirni.
– Nem is szükséges. A kölcsönt becsületszóra veszed fel. S zálogul csupán csak a pecsétnyomó gyürűdet adod át Iskariotesnek.
– A pecsétnyomó gyürűmet? Azt mondják, hogy ezen a családi czímerem van.
– Épen azért. Ha valamikép el találnál felejtkezni a becsületszavad beváltásáról; ha eszedbe vennéd, hogy a nagykorúvá lett legénynek joga van a suhancz korában felvett adósságait revocálni: hát akkor a megtorlás rögtön utólérne, ennek a gyürűnek a segítségével.
– Meggondolom a dolgot.
(Végig ivott valamennyi borból és meggondolja, hogy elfogadja-e a kölcsönt?)
– Hát jöjj oda és nézd a játékot.
A kerek asztalt már akkor körölülték a lovagok: az arany garmadákban feküdt előttük. A «diabolkát» játszották, olyanforma játék, mint a nasivasi, vagy a landsknecht.
A játékkártyák egészen másformák voltak, mint a minőkkel György és Wammana szoktak játszani. Valódi régi XV. századbeli kártyák. Alakjuk gömbölyű: a szineket állatok és virágok helyettesítik rajtuk. A coeur «papagály», a carreau «nyul», a treffle «harangvirág» s a pique «szegfű».
Szokatlan festésű kártyák nehezítik a játékot. Azokat elébb végig kell tanulmányozni, a míg az ember bele okul, hogy az a három papagály jelenti a «coeur ass»-t, s az egyformán felkalapozott «Dame» és «Knabe» miben különbözik egymástól?
Egy lovag volt a banktartó, a többiek az ellenesek.
Az arany marék számra repült egyik asztal szélétől a másikra. Mindenki némán játszott, az ezüst sisakok elrejtettek minden indulatkifejezést.
György ott állt a banktartó háta mögött, irigyen nézve, hogy gyülik meg annak a tálában az aranyhalmaz.
A bor mámora nem kábítá el a fejét, hanem az arany mámora igen.
Azt mondá a nagymesternek:
– Hidd ide Iskariotest. Elfogadom a pénzt.
Iskariotes odajött a nagymester hivására.
Aztán átadott egy erszényt Györgynek, melyben tíz göngyöleg volt, vékony halhólyag burokban, melyen keresztül csillámlott az arany: mindegyikben ötven zecchino.
György pedig lehúzta az ujjáról a pecsétnyomó gyürűjét, s átadta zálogul a kölcsönadónak.
Azt a szent pecsétnyomót, a mit kis gyermekkorában az anyja akasztott a nyakába zsinóron, mikor elválaszták a gyermekétől. Nem a nagyobbik fiának adta, a kisebbiket jobban szerette. És ő átadta ezt az ereklyét, azzal a «Felsővadászi Rákóczy» czímerrel egy embernek, a kinek az arczát sem látta, a nevét sem tudta.
Abban a biztos hitben tette, hogy ő most ezen a banktartón boszút fog állni, s akkor aztán visszaváltja családi klenodiumát.
– El ne felejtsd, dörmögé Iskariotes: egy év mulva ezer zecchinot fogsz visszaadni.
– Nem egy «év» mulva; hanem egy «óra» mulva.
Olyan bizonyos volt a sejdítésében.
A kártyázók közbe-közbe ittak is. Mindenik mellé oda volt állítva egy zsámoly: azon pohár, melyet a hierodulosok a mint kiürült, rögtön teletöltöttek ismét. Veres bort ittak. Tivornya végén a veres bor járja. Ez a boroknak a királya, mely a többiek között igazságot tesz.
A mint egy lovag, a ki minden pénzét elvesztette, fölkelt az asztaltól, György rögtön leült a helyébe.
Adatott magának kártyát s odatolt az asztal közepére egy göngyöleg aranyat.
Az ő kártyája nyert.
A banktartó szótlanul odatette a másik göngyöleg aranyat a betétéhez.
György ott hagyta mind a kettőt, s újra kártyát adatott magának.
A második taillenál megint az ő figurája lett a nyertes. Ismét otthagyta a megnégyszerezett tételt.
És aztán harmadszor is, negyedszer is benn hagyta a tételét.
Az ittas ember vakmerőségével játszott.
Mikor ötödször is kártyát kért, minden «arcz» felé volt fordulva. Nem arczok voltak azok; csak lárvák, hasonlatosak a halálfejekhez: két sötét üreg a szem, harmadik a száj.
Némelyik játszónak a keblén azok az ezüst halálfejek úgy szálltak és emelkedtek, hogy azt csuda volt látni! Mi mozgatja azokat?
Az ötödik osztásnál is az ő kártyája nyert.
Már ezerhatszáz zecchino állt előtte az asztalon.
A nagymester meginté.
– Abrekh metastes. Most visszavonulhatsz.
Még csak ez az intés kellett neki, hogy teljesen beleszédüljön az örvénybe.
A helyett, hogy a nyereségét beseperte volna s odábbállt volna vele, még az erszényében levő többi kilencz aranytekercset is odadobta a többihez s rekedten kiálta:
– Az egész bank!
Mindenki körülállta a kerek asztalt, a ki nem is vett részt a játékban. Olyan csendesség volt, hogy onnan alólról fel lehetett hallani a párdalt, a mit Hanswurst Colombinával énekelt.
A banktartónak is ugyanaz a figura jutott, a mi Györgynek: egy királyné. Amannál volt Lucrétia, ennél Bethsábe.
A bankadó csendesen rakosgatta a kártyalapokat kétfelé. Egyet magának, egyet a játszófélnek.
A bankadónak az az előnye van, hogy ha egyforma kártyák mellett mind a ketten hasonló figurát kapnak: ő húzza be a tételt.
Neki jött meg a harmadik királyné: «Pentesilaë».
– Halloh! hangzott egész chorusban a nézők kiáltása. A bank nyert.
Ez az örömkitörés figyelmeztetheté Györgyöt, hogy itt neki mindenki ellensége.
– Még nem, mondá nyugodtan. Még az én kártyám hátra van.
A banktartó felveté a kártyát, mely György részére következett.
Az volt «Helena». A cœur királyné.
Most aztán egyszerre az elszörnyedés hörgésére változott a chorus.
A cœur királyné a diabolkában preferance! Annak megint előnye van a banktartó fölött.
A bank fel volt robbantva.
A banktartó felállt a helyéről s ott hagyta az ezüst tálát aranycsomagaival együtt.
Most aztán már Györgynek gavalléri kötelessége lett magának elvállalni a banktartást.
Odaült a megbuktatott helyére.
Ekkor azután valóságos dühvel indult meg a játék. Valamennyien egy ellen. Minden mester egy tanítvány ellen.
Fel voltak ellene lázadva.
Ez a sárgacsőrű fiókmadár ide jön a vércsék közé s valamennyinek kitépi a tollát.
És nem birnak vele. Mint banktartó is folyvást nyer.
S a mellett iszik. Minden osztás után iszik.
Hisz ez az ördögnek a legkisebbik fia.
Egyszer aztán egyike az asztalnál ülő lovagoknak rá kiállt Györgyre.
– Hohó! Abrekh! Te csalsz! Alólról húztál ki egy kártyát!
Erre György válasz helyett felkapja a zsámolyán levő poharat s úgy önti az arczába a rágalmazónak a veres bort, hogy az annak a talárjára egyszerre odafesti a keresztnek a negyedik ágát.
Erre mindenki talpra ugrált a kártyaasztal mellől. György pedig összefonta a két karját a mellén s úgy nézett velük halálfej-szemet. Azoknak mind kard volt az oldalán, ő pedig fegyvertelen volt.
«Peri thanátu!»31) kiálták többen, kardmarkolataikhoz kapkodva. Feltünő volt, hogy azok a lovagok, a kiknek a mellkeresztjén ezüst halálfejek voltak, ellenkezőleg a kardhoz kapkodóknak a kezeiket ragadták meg csillapítólag.
A nagymester közéjük lépett s igazságot tett.
– Állítsátok ki őket a középre, sértőt és sértettet; vívjanak meg azonnal előttünk.
– Meg is vívok vele! kiálta daczosan György. Boszút állok ezért a szóért. Csak adjatok kardot a kezembe.
A nagymester intésére két lovag, a ki a vívók segédjeül lett kijelölve, megtette az előkészületeket. Elől bivalybőr vértet csatoltak rájuk, mely ágyékon alól ért. «Dejszen keresztül megy az én kardom ezen a bivalybőrön!» hetvenkedék a neophita és jobb karjukon a talárt felgyűrték egész vállig, a jobb térden feltürték magasra, a balkezükre pedig olyan keztyűt húztak, melynek nem volt semmi ujja.
A párbaj-segéd közlé a szabályokat Györgygyel.
«A keztyű a balkézen tiltja az ellenfél kardjának az elkapását, a mellvért a nemes részekre irányzott szúrást; vitőrökkel történik a vívás; csupán a fejet szabad találni.»
Györgynek eszébe jutott a mesterfogás, melyet Wammanától tanult: a szemszúrás. Ez az, a mi a gyöngébb testalkatú vívót az erősebb fölé helyezi, ha jól betanulta. A kit a szemén találnak, az hiába bir Hercules erejével: egyszerre ártalmatlanná lesz.
Hanem aztán meglehetősen lehült a haragja, mikor a fegyvereket előhozták, a melyekkel vívni fognak.
Fleurettek voltak azok: de gombbal a végükön. Ezekkel nem lehet egymásnak a szemét kiszúrni: a gomb nagyobb mint a sisak szemnyilása; amaz gömbölyű, ez pedig háromszögű.
– Tehát csak alakosdi vívás lesz belőle? kérdezé György a segédjétől, a ki maga volt Iskariotes. (Az ujjára húzott saját gyűrűjéről ismert rá.) Tehát nem megy élet-halálra?
– Valóban élet és halál az a vívókra nézve: mert a kinek a fejéről a sisakot leütik, annak az arcza egyszerre el van árulva mindenki előtt. Annak a nevét mindenki megtudja, s ez rosszabb rá nézve a halálnál.
Mind a két félnek kezébe adták a vítőröket, a nagymester háromszor a tenyerébe tapsolt: azzal összecsaptak.
György jól felhasználta a mesterfogást; mikor ellenfele a quint parádból egyszerre a fejszúrást irányzá, ő kardvédelem helyett hirtelen alákapta a fejét, s a vítőrével alólról szúrva fölfelé odatalált az ellenfele sisakján levő háromszögű lyukba, hogy annak az ezüst kondérja egyszerre lerepült a fejéről.
Ott állt előtte Wammana.
Ő volt a sértő lovag: őtet öntötte arczul a veres borral; őt álarczozta le a társaság előtt.
Most rezzent aztán meg az ifjú: «mit cselekedtem?»
Eldobta a vítőrt a kezéből.
Aztán maga is ledobta az ezüst sisakot a fejéről.
– Tépjetek széjjel!
S ott állt az ismeretlenek társasága előtt, ifjui szépségének elragadó pompájában, hasonló azokhoz a harczias angyalokhoz, a kik a triptica két oldalán ki vannak faragva: egy egész világ ellen harczolni hivatvák; arcza égett minden jó és rossz indulattól; szemeiből áradt a szenvedély: ajkai csókra hivták a halált.
Dehogy tépték széjjel! «Chaire! Chaire!» hangzott feléje minden oldalról. «Amin! Arkei!»32) dörgött közbe a nagymester perdöntő szava. Wammana pedig eldobva a fleurettet, odanyújtá a képét tanítványa elé.
– Ezt jól csináltad.
Györgyben egyszerre felülkerekedett a gyermeki naiv érzés; odaborult a mester nyakába és sirva fakadt.
– Mért tetted ezt velem? Rebegé félig engesztelő, félig szemrehányó szóval.
– Azért, hogy bemutassalak a társaságnak. Tudják meg, ki lakik benned. Idu Abrekh! – Idu Czafénát Panéákh!
S ismét felhangzott a «chaire!» üdvkiáltás.
Lehetett szabad kitörést engedni a kebleknek: odalenn, a másik szinházban a berekesztő zene járta. Öreg dob, kis dob, csinelli, réztányér, trombita a megrepedésig igyekezett az utolsó nótát a publikum fülében megörökíteni: a taps, lábdörömbözés, a fuora és bravo kiáltozás elenyészteté az asphaleiában támadt zajt; még a vivók lábdobogását sem vehették odaalant észre.
Most azután a leálczázott mester és tanítványa nem is tevé föl többé a barbutánt a fejére.
Iskariotes, György segéde megdicsérte a vivó hőst: «Tudd meg, hogy a legerősebb vivóval küzdtél ma itten.»
– De nekem megkétszerezte az erőmet a sértett becsület!
A nagymester ekkor odament Györgyhöz s pallosát kihúzva, annak a lapjával érinté az ifjú vállát.
– Térdelj le, mint mathetes és állj föl, mint athletes.33)
Ezt még csak meg hagyta történni magán.
Hanem a mint a ceremoniát folytatá a nagymester:
– Tüzzétek föl a mellére a keresztet: az élet kulcsát! erre boszúsan kiálta fel a legény.
– Ugyan hagyjatok fel már a hókuspókuszaitokkal! Nem azért jöttem én ide, hogy belőlem bolondot űzzetek. Elég volt már a komédiából. Én meg hagytam magamat kereszteltetni égő alkohollal; meg hagytam magamat traktálni Senakérib király idejéből fenmaradt lakomával, összeverekedtem a saját mesteremmel. Nekem több nem kell a tréfából. Ha okosabbat nem tudtok, ereszszetek haza.
– Ohó! Athletes Abrekh! monda a nagymester. Te azt is tréfának nevezed talán, hogy elnyerted a társaságunknak négyezer zecchinóját? S most azzal odább akarsz állni?
– Az is bizonyosan mind hamis pénz lesz, s ha hazaviszem zacskóstul, akkor látom, hogy csupa játéktantuszt szedtem össze.
– A súlyáról megitélheted, hogy az mind igazi arany. Ha beletöltöd a sisakodba, dolgot ád fölemelned. De ez még nem tied: azt ne gondold; elébb még én velem kell megküzdened érte. L’hombre játékkal. – Te tudsz a l’hombrehez?
– Tudok. De most semmi kedvem sincs hozzá. – Engem nem az arany szomja hozott ide.
– Tudom.
– Tudhatod; mert te mondtad a fejemre a nevét, mikor tűzlánggal megkereszteltek. Annak a pokolbeli szentháromságnak a nevét. Kettőt már megismertem belőle. Ettem a Bafomet lakomájából; ittam a Jaldabahót borából. Most a Métét akarom látni.
– Látni fogod. – Monda a nagymester. Csak legyen türelmed.
– Hát mire kell még várnom?
– Világosítsd fel a tanítványodat róla, mester! szólt az aranysisakos Wammanának.
A Mentor aztán felvilágosítá a védenczét, hogy a Méte mysteriumait addig nem lehet elkezdeni, a míg oda alant be nem végződött a komédia. Majd ha a közönség kitakarodott, a komédiások is haza széledtek; mikor a Bummerin34) elkezdi az éjfélt zúgni; akkor elkezdődnek a «paradicsomi viziók». Addig lehet l’hombret játszani a nagymesterrel.
A terem egyik falától a másikig fekete posztó kárpit volt húzva. A boltozat félíve sejteté, hogy azon túl kell még lenni a folytatásnak.
Egy kisebb asztalt hoztak elé: ahhoz ült le a nagymester Györgygyel; új kártyákat hoztak a számukra, a mik még ólompecséttel voltak lezárva.
Györgynek feltünt az, hogy az alsó szinház elcsendesültével az asphaleia társasága meggyérült. A halálfejesek mind elhagyták a termet.