XVIII. FEJEZET. EGYÜTT A KOPONYÁKKAL.

György szerencsésen lejutott a gömbölyű ablakból a pányva-kötélen a bástyára.

Csak egy gondolatja volt: az, hogy most futnia kell innen.

Minő utat czikázott végig a lelke néhány percz alatt.

A mámorító csókok! – Aztán a borzalom, hogy egy embert megvakítanak a szeme láttára! – «Üsd, magyar!» A mesterét agyonüti az idegen ember! – A bálványistennője átalakul egyszerre egy undok hetærává! – Te Rákóczy Ferencz fia vagy! – A kit meg akartál ölni, az a bátyád! – Fuss innen! – Az apádhoz! A fejedelemhez!

Egészen meg volt kábulva.

Hova fusson?

Rejtélyes megszabadítója azt mondta neki: fuss a karámhoz, a méneshez!

De merre van ez a karám? Hogy találjon ki a városból? Bécs város nagy erdő!

S azonfölül be van kerítve sánczokkal. Épen ott állt egynek a szélén. Nyaktöréssel jár a leugrás. S az árok tulsó oldalán is fal van. Arra meg nem lehet felmászni.

«Halt! wer da!» rivallt rá a bástyán járó őr.

Ez a kiáltás felrázta kábulatából. Lefutott a bástyára vezető lépcsőn. Onnan aztán, hátra sem tekintve, berohant a szűk utczába.

Bécs város még akkor olajlámpásokkal volt világítva, azok is nagy távolokban pislogtak. Tisztességes éjjeljáró ember lámpást vitetett maga előtt s jámbor családapák a zsebükben hordták a rézfödelű kézi lámpát, melylyel maguknak haza világítottak.

Györgynek a fejét a valóban átélt viziókon kívül még az a philtra is kábítá, melyet utoljára megitattak vele. Azt képzelte, hogy minden utcza olyan szűk, hogy hol az egyik, hol a másik oldalába ütődik a tenyerével.

«Hát nem akar ennek a «hunczfut utczának» vége szakadni?»66)

Azután meg azt vették fel az utczák, hogy felfelé emelkedtek, mintha az égbe akarnának hágni.

«Átkozott «Kaczensteg»! Mikor jutok már fel a tetejére?»

Azt képzelte, hogy futnak utána, s kiabálják mindenfelől: «fogjátok el!»

A mint aztán egy tágas utczába kijutott, egyszerre csak egy szörnyalak állta el az útját. Óriás volt: legalább is másfél öles. A dereka kigyó, a fején vas sisak, a két kezében pőröly és vas patkó.

Ez a meseszörny volt a «Radelsäule». Még akkor Bécs utczáin, a hol egy kovácsműhely volt, azt a gyalogjáró közepére kiállított tölgyfaoszlop jelezte, ellátva a mesterség jelvényeivel.

György dühbe jött e szörnyeteg látására s a mámor bátorságával neki rohant és átnyalábolta. Földhöz akarta vágni. Az lett belőle, hogy maga esett össze a kovácsoszlop előtt s ott elnyomta az álom. Álmodott rémségeseket, a kövön fekve.

Arra ébredt fel, hogy a föld rázkódott alatta s pokoli zsivaj hangzott a fülébe.

A mint felnyitá a szemeit, a rémálom folytatását látta maga előtt.

Egy nehéz vasas szekér jött feléje az utczán: ökrök vontatták. Attól rázkódott a kövezet.

Az a szekér tetézve volt megrakva csontokkal. Kéz és lábszárak, vázak, legfeljül a koponyák.

S ezen a csonthalmazon ült egy csoport ember, a mennyi csak ráfért, őrületes öltözetekben: férfiak, fejükön tarajos főkötőkkel, palást helyett felöltött selyem szoknyákban, némelyiken olyan ing volt, a melyik nagyon hasonlított holmi szemfödélhez: csakhogy csupa rongy volt.

Többen pedig a kocsi mellett kullogtak, szurokfáklyával a kezükben. Ha egy-egy koponya leesett a szekérről, azt elfogták gurultában: «Hohó, Bruder Beinmann! ne szökj el!» s visszadobták a szekérre.

Egy nagy csobolyó volt velük: az kézről kézre járt; az akonájárul ittak.

És aztán dalolták hozzá, rikácsoló chorusban a népszerű bécsi nótát:

Ez pedig nem volt káprázat, hanem egy nagyon egyszerű intézmény. A Szent István templom katakombáiból, minthogy már nagyon megteltek, takarították ki a legrégibb lakókat, hogy az újaknak helyet szorítsanak. Ezeket a depossedáltakat aztán a városon kívül elsirolták egy nagy közös sírgödörbe. Azok az éneklő legények a sirásók voltak. Bizonyára nem tartoztak a társadalom felsőbb osztályaihoz, sőt fel lehet tenni, hogy nagyon elzüllött ficzkók voltak.

Ezt a szállítmányt csak éjjel lehetett a városon keresztül vinni, a mikor rendes polgárember nem járt az utczán.

A mi a halotti köntösökből, szemfödelekből még épen megmaradt, ez a sirásók osztályául jutott. Némelyik jól járt, a kinek aranycsipkés főkötő maradt a markában. A koponyának nincs már arra szüksége.

Egyik legény észrevette a földön fekvő alakot.

– Nené. Itt is van még egy! No gyere pajtás: téged is elviszünk a temetőbe.

György kábultan bámult a világba.

– Temetőbe? hebegé. – Valami ösztönszerű sugallat támadt az agyában. Az bizony nagyon jó lesz. Vigyetek a temetőbe.

Annyit sejtett, hogy a temető kívül van a városon, s hogy ő neki nagyon jó lesz az valamire, ha a városból kijuthat.

A legények kaptak a tréfán s feltették az ifjut a szekérre.

Furcsa maskara volt. A bibliai József tarka jelmezében. Valami részvényesnek nézték a mult esteli proczessióból, a kinek nagyon meg talált használni a mulatság.

A vén kocsis, a ki az ökröket vezette, megszánta, hogy olyan nagyon didereg s megkinálta a butykosából.

Régi gyógymód mámor ellen az alkohol.

Attól a korty pálinkától félig-meddig eszére tért.

– Hová megy ez a szekér? kérdezé az ökörhajtótól.

– Ki a temetőbe.

– Hisz a bástyakapu be van zárva.

– Kinyitják ennek a szekérnek.

– Akkor én is megyek.

– Hol lakol úrfi?

– Ha én azt tudnám?

– Hát hova akarsz menni?

– Megállj csak! A Bärenhaushoz. – Nem. Nem. – A karámhoz.

– Mi az a karám?

– A hol a vad lovak vannak.

Ezen aztán az egész társaság röhögött.

Vad lovak! Bécsben! «Der meint die Heupferde!»68)

– Hát hogy híják a tátit? kiáltotta fülébe az a legény, ki a földről fölszedte. – Azt nem kérdem, hogy téged hogy hínak? mert azt nem tudod.

György megerőtette az eszét. Hogy is hívják az ő apját? Giunchi gróf? Az nagyon régen volt. – Marchese di San Christina? – Az is elmult már. Igazat kell mondani becsületes emberek között, s ezek bizonyára becsületes emberek.

– Az én apám Rákóczy Ferencz…

Erre a névre általános «hujjahó» ordítás támadt a legénység között.

– Rákóczy Ferencznek a fia? Hisz akkor te egy princz vagy? Héj Sündfegerek! Dallingerek.69) Kezet-lábat csókoljatok a princznek! Megkerült a Rákóczy Ferencznek a fia.

A lármás bohó had majd szétszedte furcsa hódolatával az ifju embert. Alig tudott szóhoz jutni bámultából.

– Hát ismered te az én apámat? kérdé hebegve a mostkerült pajtástól.

– Hogy ismerem-e? Hisz mindennap látom azzal a két kukucsálómmal. Az a Malach! A király.

– Miféle király?

– Hát mind a húsz nemzetnek a királya.

Azzal gyorsan elhadarta neki mind a húsz nemzet nevét. Soha sem hallott azok közül egyet is említeni valaha.

– És te micsoda nemzethez tartozol? kérdé György.

– Én Kammesierer vagyok. Diákul is tudok. Vinus, vina, vinum! Vinum est divinum! Deo gratias! Rogo humillime. Det mihi elemosinam. Nec parentem, nec marentem habeo: solummodo unum fratrem, sed est etiam puella. – Hát te tudsz-e diákul?

– Nem tudok.

– Hát «kart»-ot tudsz? Briefelwetzerolni tudsz?

– Nem is értem, mi az?

– Hát bregolni? genffolni? fladerfaszolni? Egyiket sem?

György csak a fejét rázta mindezekre. Idegen szavak voltak ránézve.

Ah! hát csak Blickschlager vagy? Részegen feküdni az utczán, s felszedetni magadat? Igazi princzhez való hivatal! No majd örül az apád, ha megint megkaphat. – Sokszor emlegetett az öreg. – Elloptak tőle a kandirerek, mert nagyon szép gyerek voltál, s eladtak a Mizraimitáknak. No nem igaz? Egyptomból jöttél? A szép Potifárné volt az asszonyod? Abrekh volt a neved?

Györgynek a feje még jobban elkábult erre a beszédre. Honnan tud ez az idegen ember ilyen titkokat?

– No lesz ma nagy szabbath a mirákelpalotában, ha a Malach meglátja a visszakerült Flicket: lesz Breitfúsz, meg Regenwurm, – hordóval a Schürnbrand erre a nagy ünnepre, a Klenknerek tánczolni fognak a Billträgerinekkel.

S az egész díszes társaság ujjongása kisérte ezt a beszédet, melyet úgy látszott, hogy értettek.

György pedig azt képzelte, hogy egy idegen planétába esett be, mint Klimius Miklós, a kiről az inasától hallott meséltetni. Majd mindjárt jönnek azok az emberek, a kiknek csak egy lábuk van, s beszéd helyett, a felhúrozott mellükön hegedülnek.

Az új pajtás, a ki magát Kammesierernek vallotta, egész bizalmával megtisztelte.

– Ma én is lakodalmat fogok tartani. A Wunnenberggel, a legszebb leánynyal fogok ma csókolózni: Bruderschaftot iszom vele. Tudod, hogy ki volt a legszebb leány a világon? Hahó! Nem találod azt ki. A szép Paradies Flóra! Milyen gyönyörű név! Flóra! A Blankenburgi herczegnek volt a szeretője. – Szeretett az mást is. – Különösen a szegény Kammesierereket. – Ha egy kántáló scholaris került eléje, azt alamizsna nélkül el nem bocsátotta. – Megtudta a herczeg. – Méregbe jött rajta. Kapta magát, mikor a szép Paradies Flóra édesdeden aludt, egy hosszú rézszöget keresztül ütött a halántékán. Nézd, most is itt van a rézszög a fejében.

Azzal elővett a táskájából egy eldugott koponyát s odatartá György elé.

– Hát nézd! Lehet ennél szebb koponya a világon? Milyen szép állkapocs! A két sor foga csupádon igazgyöngy. Nem csókolni való? Héj rózsám, violám! Szép Paradies Flóra. Szereted-e még az alamáziát? Ma együtt iszunk dosztig. Te az én számból, én a tiedből! Schmollis! Fiducit! Szép halálfő!

A czimboraság röhögött és toporzékolt.

– Nem teszed te azt meg! ingerkedék vele a vén kocsis.

– Nem teszem meg? Akár mindjárt! Töltsd ide a szájába azt az alamaziát!

Meglett a kivánsága.

Akkor aztán feltartotta magasra a tenyerébe fogott koponyát.

– A te egészségedre tündérszép Paradies Flóra! ott a másvilágon!

– Ne az égben keresd azt, hanem a pokolban! kiáltozának rá a czimborák.

Azonban még sem válthatta be a szavát, mert a mint a szájához akarta vinni azt a szörnyű serleget, az egyik ficzkó odatartotta a szurokfáklyát, s attól a borszesz lángra lobbant, s a kék-zöld tűz egyszerre tódult ki a koponya minden nyilásán.

– No most csókolódjál a szép Flórával, Kammesierer.

A ficzkó aztán úgy tartotta a kezében magasra emelve a lángsugárzó koponyát, míg a csonthordó szekér eljutott a Rothenthurm-kapuhoz.

A zakatoló szekér zörgése előidézte az őrszobából az alabárdos kapuőrséget.

A kulcsár tudni akarta, hogy ki az, mi a neve, a ki éjfél után a Rothenthurm-kapuján ki akar menni. Mi czélja van?

A Kammesierer szolgált neki az urak és hölgyek neveivel, a kik a szekeret elfoglalják: herczegek és zászlós urak. Czéljuk egy kis kéjkirándulás a zöldben.

– Nem a döglött méltóságokat kérdem, hanem az eleven gazficzkókat.

– Semmi gazficzkók! Respekt, uram! Tessék salutáltatni az őrséggel. Ez itten princz Rákóczy! a király fia!

Arra aztán a kulcsár is nevetésre fogta a dolgot: az alabárdosok tisztelkedtek a lándzsáikkal, hanem a lándzsanyéllel ráhúzkodtak a hátulmaradók irháira. A kapu lánczai csörömpöltek, a szekér kidöczögött a felvonó hidon.

György szerencsésen kijutott a városból.

Még azután a folyami hidon kellett átdöczögni a szekérnek. A tulsó parton már puszta tér volt, s ágyulövésnyi távolban kezdődött a külváros, alacsony házaival, lámpástalan utczáival.

A csipős szél jól esett György lángoló agyának itt künn a szabadban.

Az új czimbora odadörmögött a fülébe:

– No komám! Ha valami okod van a klems-kerülésre, vagy a dolmántól félsz, itt most nincs schmalkachel, bizd a trittlingre a dolgot! Aztán csak mindig a nyomomban tarts. Meg nem állunk a mirákelpalotáig.

Néhány percz alatt mind leugráltak a ficzkók a szekérről s egyszerre elpárolgott az egész csapat, mintha a föld nyelte volna el őket. A fáklyások egyedül maradtak a szekér mellett. Ezek lehettek az igazi sírásólegények. A többi a díszes alvilág nemzetségéhez tartozott, a kik kapuzárás után benn rekedtek a városban (vagy épen valami sötét keresetben jártak) s ezzel az alkalmatossággal utazának a kapun keresztül, mind valamennyien a csavargók hatalmas czéhének tagjai.