III. FEJEZET. MAISTRE DE SACY.
Reading edition
– Hagyd már abba azt a litániát, spirité! aztán jer elő! kiálta Wammána úr hangosan. Erre a Peti elősompolygott a házi kápolnából.
– Hehehe! Ingens nebuló! tréfálkozék vele a consiliárius. Hát levetetted a grófi hábitust? No, azért csak végezd el a grófnak való dolgot. Hozd ide a kalamárist, pennát papirost.
Nem kellett már a comœdiát játszani előtte.
A Peti aztán megirta a levelet a consiliárius úr szeme láttára, a ki sajátkezüleg hitelesíté azt a «Coram me»-val.
– No, most pecsételd le. Hol a gyűrűd?
Peti hüledezve tekinte Wammanára.
– No, csak mondd meg sincére.
– Az úrfinál van.
– No, hát kérd el tőle. Hol az úrfi?
– Odabenn a kápolnában.
– Mit mível ott?
– Ájtatoskodik. Bibliát olvas.
– A Maistre de Sacy bibliáját?
– Igenis azt.
A consiliarius úr izgett-mozgott, csóválta a fejét.
– Ej, ej! oh, oh! A kápolnában!
Wammana cynicus nevetéssel torkolá le a megbotránkozást.
– Hát mit olvasna az ember egyebet a kápolnában, mint a bibliát?
Peti visszajött a pecsétnyomó gyűrűvel: annak a drágakövébe volt bevésve a Felsővadászi Rákóczy czímer. Azzal pecsételték le az Aspremont herczegnőhöz írt diák epistolát.
A két uraság aztán barátságos kézszorítások között vőn búcsút egymástól. Wammana úr az ígért bál dohányért viszonzásul megajándékozá a consiliarius urat azzal a tajtékpipával, a melyből füstölni méltóztatott. Ez volt a békepipa. És azután egész a lépcsőig kikísérte ő nagyságát.
Mikor visszatért, bement a kápolnába.
Giorgio ott ült a támlás széken, előtte a kitárt biblia.
Pompás maroquinba kötött, ezüst kapcsokkal ékesített könyv. Az ó és új testamentum: a Vulgata szerint franczia nyelvre fordítva monsieur Le Maistre de Sacy által. Kiadva Monsban; Migeod Gáspár vállalatában, «a l’enseigne des trois Vertus» czég czíme alatt.
A szövege kifogástalan: ugyanaz, a mit mindnyájan ismerünk. Megvizsgáltatott és helybenhagyatott a legilletékesebb egyházi felsőbbségek által. Ott látható a bevezető előszó után a
«Permission de son Eminence Monseigneur le Cardinal de Noailles Archevèque de Paris»;
azután az
«Approbation de Mr. l’Abbé Courcier, Theologal de l’Eglise de Paris.»
Végül az
Approbation des Docteurs
Le Caron, Curé de Saint Pierre aux Bœufs,
Beaupignon, Cheftier et Curé de S. Merry.
A mit ennyi tudós és kegyes férfiú helybenhagyott, azt már kezébe adhatja egy nevelő a serdülő növendékének.
És mégis a De Sacy-féle biblia ama tiltott könyvek indexére volt téve, a melyeknek birtoklását II. Pius pápa 200 arany forint büntetés terhe alatt megtiltotta. A saját regénye, melyet Aeneas Sylvius korában írt, szintén a máglyára ítélt könyvek sorába tartozott, az «Euryolus», melyet, a hol megkaphatott, megégettetett, jelszavul adván ki: «Aeneam rejicite. Pium suscipite.»15)
Ez a ritka könyv a legpompásabb illusztrácziókkal van feldíszítve. Hires hollandi mesterek remekei, a legművésziesebb kivitelű rézmetszetekben. A legszebb képeken a mester neve nincs kitéve. De némelyik alatt olvasható egy Breenberg, Hubraaken, Scheits: a vésnök többnyire Folkman vagy Kalma.
Nagyon szép képek azok.
Éva a bűneset előtt és után.
Potifár neje, a tűzvérű Anaitis: József csábítója.
Bethsábé, midőn Dávid király lelkét megjelenésével lángra lobbantja.
Judit Holofernes sátorában.
Delila, Sámson hajfürteivel a kezében.
Susanna, a két lator agg férfi által meglesve.
Eszter és Ahasvér.
Salamon, midőn a hölgyei ráveszik a bálványimádásra.
Különösen remek compositió, a mely alá hollandul van írva. «Hes gastmal van den Koning Belsasar.»
Csupa remekművek.
S nem is veszedelmesek – ránk tapasztalt lelkekre nézve, a kik már kereshetjük a kisértetet: ha rátalálunk, az ijed meg tőlünk.
De egy suhancz ifjú kezében!
A mint Wammanát meglátta, ijedten csapta be a könyvet a fiú s egész a haja tövéig veres lett az arcza. Gyermek volt még egészen.
Wammana nagyot nevetett a fiú zavarán.
– Nos? Mit olvastál a szent dolgok között?
Giorgio lelkében még fennúszott a szeméremérzet. Palástolni akart.
– Illés próféta történetét, hazudozá.
Hanem a becsapott könyv elárulta: az ezüst kapocs odaszorult a lapok közé.
Wammana szétnyitá a könyvet.
Azon a lapon Breenberg nagy képe volt, mely mind a két lapot elfoglalja. A Benjaminiták elrabolják a szilói szűzeket, mikor azok az Úr ünnepén tánczolnak.16)
Wammana satyr mosolyra torzult arczczal nézett az ifjúra. Annak a szemei le voltak sütve.
Magában dörmögé:
«Si hoc in arido, quid adhuc in viridi?»17)
Aztán gúnyolódó atyáskodással mondá fenszóval:
– Ha a képtől is így ég az arczod, akkor ne kivánkozzál a Méte ünnepélyre, a hol elevenen látod.
Most aztán kerekre felnyitá az ifjú a szemeit: szikráztak és égtek.
– De el fogok oda menni!