XXIV. FEJEZET. SICILIÁBAN.

KÉT VÉGTELENSÉG.

György még soha sem volt túl Bécs város határán. Testi és lelki látköre oda vala összeszorítva egy város sánczai közé. Van-e még e szűk utczákon, a sok emeletes házakon, a bástyakapukon túl valami más világ, és abban más népség, mint az a «palaczkhordó» kedélyes polgárság? arról még csak álma sem volt.

A szándékosan elferdített nevelés miatt magából Bécsből is csak azt ismerte meg, a mi az oda összesereglett idegen kalandvadászok bizarr ötlete volt: a titkolt orgiákat, a carousseleket; – aztán meg a koldusok csodatanyáját; de a nagy császárvárost a maga komoly nevezetességeivel, udvari és diplomatai körével, tanintézeteivel, császári ritkaságtáraival, kereskedelmi forgalmával, katonai rendszerével soha sem ismertette meg vele senki. Nem volt sem az aulában, sem a kaszárnyában. Csak annyit tudott, mint minden nyárspolgár, hogy «nincs több, csak egy császárváros, nincs több, csak egy Bécs!»

És most egyszerre áttették őt Siciliába.

Mintha csak egy más planétába tették volna át.

Egyszerre történt: mert tengeren szállították oda.

Erre jó oka volt a bécsi udvarnak.

A szárazi út Olaszországon visz keresztül, s Olaszországban könnyen el lehet tévedni annak, a ki – maga is hajlandósággal bir az eltévedésre.103)

Minden császári, királyi és atyai kegyosztás mellett is György csak egy beczézett fogoly volt. A hajó a legbiztosabb börtön, s a tenger a leghívebb porkoláb.

Arra is szükség volt, hogy mielőtt György Siciliába megérkezik, a császári staféta őt megelőzze, a palermói viczekirálynak küldött utasításokkal. És azután még «valaki más.»

Hogy az akkori közlekedési eszközök mellett hamarább lehetett a szárazföldi uton Siciliába jutni, mint hajón, az nem annyira az olasz diligence kitünőségében keresendő, mint inkább a hajózás természetében. A Triesztből kiinduló kereskedelmi hajónak az egész keleti olasz part hosszában minden kikötőnél meg kellett állani, árúczikkeket kirakni és felvenni, s friss ivóvízzel ellátni a népét. Mikor aztán Olaszországnak végét érte, akkor nem vitorlázott a hajó egyenesen Messinának; hanem lelódult Maltába, mert oda volt irányozva a legfőbb rakodmánya: a styriai vas és az istriai butorfa; csak azután került fel megint nyugatnak, míg szerencsésen megállapodott a sziget éjszaki oldalán, Palermo kikötőjében. Ott pedig tizennégy napig vesztegzár alatt kellett maradnia, a mért Maltát érintette, a mi már a Kelethez tartozik.

Györgynek ez út alatt bőséges ideje jutott ezt a két végtelenséget tanulmányozni: a tengert – és az atyja végrendeletét.

Tengert sem látott még soha. Volt alkalma rá, hogy megismerje ez istenarczot jó kedvében és haragjában: a sima tengert, mely a napot eltemeti, s a holdat megszüli, s a háborgó tengert, mely a zivatarral harczol, s e harcz közben a nyomorult gályát hullámboltozatok alá temeti: az alvó tengert, melyen teljes szélcsend alatt a lomha járómű egyik oldaláról a másikra dülöng s a világító tengert, mely csodás éjjeleken illuminátiókat rendez oda alant az azurkék mélységben, millió fantasztikus alakú meduzáival, salpáival, vénusöveivel.

Egy kisérőt adtak mellé az eddig ismeretes világból: egykori lovászát, Künzli Pétert. Az «alter ego» nem igen volt «másik én»-je az urának, a kit az iskolában képviselt. A tenger és a szél irgalmatlanabb examinatorok, mint a bécsi mixta commissio urai voltak. A Péter minden erősebb hajómozgásnál tengeri betegséget kapott, s akkor nem lehetett szavát venni: csak jajgatott és a szenteket invokálta. Györgyre pedig semmi hatása sem volt a hajó ingásnak. Tűrte, mint egy gyakorlott tengerész. A legnagyobb zivatarban az volt a gyönyörűsége, hogy felmászott az árboczkosárba s ott hintáltatta magát – és kaczérkodott a villámokkal.

A csendesebb napokon aztán, mikor a Péter a rendes emberi állapotba visszazökkent, elővették az á-bé-abot s a mit Wammána elmulasztott, Péter igyekezett helyrepótolni: Györgyöt irásjegyek formálására tanítá.

Gyors esze volt, hamar megtanulta. Nem sokára annyira vitte, hogy a mit örökségül kapott a királytól, atyjának végrendeletét elolvashatá. – Francziául volt az irva: megértheté.

Ekkor nyilt meg azután előtte egy új látó határ: a tengernél is véghetetlenebb.

Maga a czím, mely a végrendeletet megnyitja, oly ünnepélyesen nagyszerű.

«Én Ferencz, a Te kegyelmességedből oh Istenem, Erdély országának Keresztyén Fejedelme, Rákóczi-fejedelem, s a Római Szent Birodalom fejedelme, Magyarország Részeinek Ura, Székelyek Grófja, Munkácsi és Makoviczai Herczeg, Sárosmegye örökös Főispánja stb. stb.»

Tehát nem csavargó gyülevész vajdája! A hogy a «studium»-ban volt leirva.

És nyomban e fényes czímek után következik a még nagyszerűbb lemondás.

«Te adtad e minőségeket és czímeket nekem óh Uram, részint egy szabad nemzet választása, részint születésem által.»

«Távol legyen tőlem, hogy én e hiú minőségekkel és czímekkel dicsekedjem: megvallom az én szívemnek alázatosságában, hogy én csak a haragnak gyermeke: por és hamú vagyok.»

S folytatja a porrá és hamuvá változást önvád szavaiban.

Elismeri, hogy nagy Isten-adományait és tehetségeit Isten ellen és önmaga ellen fordítá: magát a «háladatlanság utálatos szörnyetegének» nevezi. – Isten büntetésének – nem: könyörületességének nevezi azt, hogy tőle elvette a fejedelemséget és a világi javakat, hogy őt meglátogatta mindenféle szomorúságokkal, melyeket a világ nagyjaitól szenvedett. S megköszöni Istennek azt, hogy őt egy olyan országba száműzte, a hol büszkeségét megtörve, lemondva az emberi elme hiú számításáról és a földi hatalmakban való bizalomról, egyedül az Isten irgalmába vesse reményét.

Soha sem beszélt ez ideig senki György előtt Istenről. Azt tanulta eddig, hogy a templom csak a pap kedvéért van, s a pap maga gúny tárgya.

Atyjának a végrendeletéből kezdé sejteni először, hogy mi a «hit»?

Az a hit, mely a porba hullott nagyságot az égig fölemeli.

Igy látta az atyját égig emelkedő nagyságában lelke előtt megjelenni.

Nem tudott neki élő arczot adni, még is megismerte: előtte állt.

Bűnbánatot érzett, hogy e fényes alak helyett, (ha csak egy napra is,) egy olyan fintorképet tudott atyjául elfogadni, mint a csavargók királya.

A következő sorokban egyre emelkedik az ájtatos hangulat.

A száműzött fejedelem igazolja magát Isten előtt (csak az Isten előtt), hogy miért írja meg e végrendeletét. A Keleten dúló ragályos mirigy ösztönzi erre, melynek legjobb hívei már áldozatul estek. Aggódik a többi hiveiért, a kik az ő halála által mind nyomorra jutnak, a kiket pedig úgy szeret, mint saját gyermekeit. És azután ezekért a gyermekeiért. «Szívemnek ömledezésével szólok hozzád én Istenem, miután már annyi évekig szólottam az emberekhez, a kik meg nem hallgattak engemet!»

«Nem panaszkodom reájok, Uram! és ne vedd olybá, mintha gonoszat akarnék azoknak is, a kik óhajtják vala, hogy a keresztyén fejedelmek birodalmaiba való belépés el legyen én előttem zárva: mivel a Te itéleteid voltak azok fölöttem s az emberek csak végrehajtók valának. És látod is én Istenem, hogy én mindnyájokat szeretem, a Te szerelmedben. Kérlek, bocsáss meg azoknak, a kik engem leginkább üldöztek és rágalmaztak, mert bizonyára azt hitték, hogy igazságosan cselekesznek.»

Dávid király zsoltárai nem szebbek ezeknél!

Az ifju, a hogy szemeivel elnézte a végtelen tengert, melynek láthatára összefoly az éggel, épen úgy látta lelke előtt elterűlni azt a másik végtelenséget: atyjának szellemét. Hát még ha ennek a partjait meg fogja ismerni: ha egyszer jön valaki, a ki elmondja élőszóval előtte, mik voltak a tettei a világtörténetben ennek az ismeretlen alaknak?

POSTHUMUS GONDOLATOK.

Talán jó is volna itten befejezni ezt a regényt?

Ha rajtam állna, én azt tenném.

Egy nemes szívű fejedelemfi, ki szép lelkének méltó sorsát megtalálja! s él, azontúl a világ legboldogabb édenében.

Egy nagylelkű uralkodó, ki ellensége gyermekét boldoggá teszi.

Két testvér, kiket a rosszakarat egymásnak halálos ellenségévé mérgesített, kibékül egyszerre a halálban is elenyészhetetlen anyai szeretet sugallata által.

Ez volna a legideálisabb megoldás.

Csakhogy a mai kor empyricus szelleme mind ezt nem fogadja már be.

Idylli önelenyésztetés! Fejedelmi nagyszívűség! – Dicsőült szellemek mysticus befolyása a földi eseményekre! – Mind ez elavult régi poézis. A mai kor igazságot követel. Nem mulatunk, nem élvezünk, nem gyönyörködünk; hanem analyzálunk.

Igaz-e az, a mi megtörtént? s ha igaz, miért igaz? hogy történhetett meg?

Maga a pergamen sem elég bizonyíték már! Hátha falsum?

S ilyen pergamen is csak kettő van a kezünkben.

Az egyik Mikes Kelemen naplója, melyben az van írva az ifjú Rákóczy Györgyről, hogy «a mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt: – azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon: azt véghez is vitték. És én azt csodálom, hogy írni tud, ha rosszul is. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De az nem az ő vétke. Németek nevelték, a kik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja.»

A másik pergamen pedig a III. Károly király adománylevele, melyben a gyermek ifjú felmagasztaltatik, jeles lelki tulajdonságaiért, s olyan kiváló magaviseletért, mely egy Siciliai grófság s hatalmas pénzbeli apanage adományozására méltó.

Hogy tartja fenn ez a homlokegyenest ellenkező két okirat egymás ellenében az igazait?

Ha III. Károly király Rákóczy Ferencz fiát ki akarta tüntetni ily fényes adományozás által, miért nem tette ezt az elsőszülöttel, Józseffel; a ki valóban fényes tehetséggel, előkelő műveltséggel, tudománynyal birt; miért az ifjabbal, a gyermekeszűvel, a jelentéktelennel?

Mi befolyása lehetett itt a nőtestvérnek, Rákóczy Juliának?

Mi szerepet játszott itt Pelargus: a kurucz vezér?

Mi lett Pelargusból az után a jelenet után, a melyben Györgyöt futásra bírta s maga hátramaradt, az ifjú menekülését fedezni?

Ki volt az, a ki Károly királynak György nevében megirta a veszedelmes asphaleia társaság mysteriumait? A mely felfedezésért aztán a király Györgyöt ily fényesen kitünteté?

Egy megoldást szabad sejteni a jogosan kételkedő kérdésekre.

Hátha Rákóczy József, a bátya, volt ebben az egész regényben az igazi vezéralak?

Hátha Rákóczy József nem volt az a léha kalandhős, a milyennek őt a névtelen iró jellemzi; hátha nem illett rá az a kifakadás, a mivel őt Mikes Kelemen megbélyegzi: «az apa felől elmondhatom, valamint egy régi nagy ember felől mondták volt, hogy ha született, bár soha meg ne halt volna; a fia felől pedig: hogy ha a nyomorult világra nem jött volna, semmit sem vesztett volna rajta.»

A hogy József végnapjai fellobbanásában előtünik: ennek az ellenkezője volt.

De testileg beteg volt már.

Már ifjan öreg volt. Egész életszervezetét megrongálta a korai kicsapongás: a mire bő alkalma volt mindig. Tüdővérzése volt.

Érezte, hogy e miatt ő maga vezéri szerepre képtelen. Hogy azt a hivatást, a mit tőle vár a szabadságáért rajongó nemzet, nem képes betölteni.

Talán ő volt az, a ki az öcscsét, a testben lélekben romlatlan, erőteljes ifjút, az ő neki szánt szerepre felavatta.

Neki már tudnia kellett azt, hogy van egy öcscse: mert nagy fiú volt, mikor tőle elszakiták; nem úgy mint az, a ki bölcsőben volt még: ki bátyja létezéséről nem tudott.

Talán épen József volt a közvetítő Pelargus és György között.

Talán épen azért kereste József az asphaleia szövetségét, hogy az öcscsét kiszabadítsa annak megrontó hálói közül.

Akkor ő lehetett az is, a ki a királynak megírta György nevében a titkos szövetség üzelmeit.

De hát ő honnan tudhatta azokat meg; holott nem volt beavatott tagja a társaságnak?

Hogyan vállalkozhatott Pelargus arra a vakmerő koczkázatra, hogy mint komédiás akrobata a titkos társaság ünnepélyére elmenjen? Honnan tudhatta azt, hogy arról a helyről el lehet menekülni? Kitől kapott tájékozást? Ki ismertette meg a helyiséggel?

Vaktában történt volna mindez?

A véletlen: a Deus ex machina működött tán e történetben?

Ezt a mai kor kritikus szelleme nem fogadja el többé.

Követeli, hogy keressük az igazságot.

Azt kell hinnünk, hogy ebből a lánczból hiányzik még egy szem.

Lehet, hogy az az egy szem is a kezünkben volt már, de kiejtettük belőle.

Talán a történet további folyamán rátalálunk megint. S akkor az egész világos lesz előttünk.

Talán az új mese, mely most kezdődik, megoldást fog szogáltatni a befejezett mesének.

E végrendeletnek minden sora tágította azt a végtelen látóhatárt György előtt. Megtudta belőle, minő összeköttetései voltak atyjának a világ leghatalmasabb uralkodójával, XIV. Lajossal: hogy az még számüzetése helyén is fejedelmi udvart tart s a franczia kormánynyal érintkezik.

És a mi legcsodásabb hatású volt ránézve, az a gyöngéd gondoskodás, a melylyel György fia iránt viseltetik. Csak Györgyről beszél, Józsefet nem említi soha. Györgyre ruházza át lengyelországi nagy jaroszlavi uradalmát, melyet XIV. Lajos vett a számára; Györgyöt diszíti fel ez uradalommal járó «Makoviczai herczeg» czímével. (Hányadik czíme ez már!) György kezébe bocsátja át a franczia kormány által az apa javára kötelezett 6000 livre évi járadékot. Őt ajánlja francziaországi rokonai magas pártfogói kegyelmébe. Miért szerette úgy Györgyöt? és egyedül őtet, a kit csak a bölcsőben látott utoljára? a ki még semmit sem tett, semmit sem tudott? Miért halmozta el ezt a fiát szeretetének egész összeségével?

Ez a gondolat még végtelenebb volt, mint a tenger!