XX. FEJEZET. A PHÉNA.

Arra ébredt fel György, hogy egyszerre csak a pokolban álmodta magát. Az elkárhozottak ordítását hallotta, a kiket az ördögök égő szurokba mártogatnak.

Ébren még jobban hallotta azt a kétségbeesett kínorditást.

A kemencze szája előtt látta Miriklót a padkán ülve. A leány felhúzta a lábszárait s fejét a két karjával átfont térdeire nyugtatá.

– Ereszsz ki! mondá a leánynak, fektéből fölemelkedve.

– Ott maradsz? Aluszol! acsarkodott rá a leány, a szemeit karikára felnyitva s fehér fogsorait rávicsorítva. Ezek a szemek, ezek a fogak világítottak a sötétben.

S aztán, hogy a rossz gyermek nem fogadott szót s nem akart tovább aludni: Mirikló oda ugrott, rátérdelt, hanyattvágta, s egy percz alatt úgy bepólyázta a bundába, a min feküdt, mint egy babát. A fiu még tehetetlen volt a mély álomtól; a leány pedig olyan erős volt, mint egy párducz.

– Csitt! Meg ne mukkanj! Mert elvisz a devla!

Azzal megint kiült a pestes szájába.

Az a bőszült ordítás egyre hangzott: valami olyan őrületes keveréke volt a kaczajnak és a jajgatásnak, hogy György féltében eltakarta a füleit, hogy ne hallja.

A leány pedig egész gyönyörűséggel hallgatta. Tetszését azzal fejezte ki, hogy egyik öklét a másikhoz ütögette.

– Úgy kell! Jól esik neked! Molsamer!

Egyszer aztán vége lett a kínordításnak.

Akkor valami mormogó tanakodás következett: férfi és női hangok keveréke, melyből a Malach gordonkahangja vált ki. Mikor ő beszélt, akkor a többi hallgatott.

De mind ebből a beszédből nem értett György semmit. Olyan zagyvalék volt az, a mit csak a csavargók értettek.

Egyszer aztán azt kérdé a Malach:

– Hol a Jiló?

– Aluszik, felelt a Mirikló.

– Keltsd föl.

– Náné!

A Malach többször odakiáltott a leányra parancsoló hangon, de a leány mindig azt kiáltotta vissza: «náné».

Odaküldték a Sosojt, hogy költse hát az fel a Jilót. Azt meg úgy rugta mellbe a leány egyszerre mind a két lábával, hogy hanyatt bukfenczezett tőle.

Rátámadtak öten-hatan.

Mint a saskeselyű a fészkét, úgy védelmezte a pestes oduját. Éles körmeivel osztotta a pofont jobbra-balra.

– Hagyjátok! Ácsi! szólt a Malach. S aztán csendes halk hangon beszélt a leányhoz czigányúl, szépen, hizelkedően, a hogy csak a czigány dádé tud enyelegni a maga aranyos kedvenczével. A leány csak közbe ümmögött: «ühüm; majd, majd! Jó, jó».

– Hozok neked négy sor piros klárist! Ez volt az utolsó szava a gyügyögtetőnek.

Azután elcsendesült minden. A csoszogások megszüntek.

– No már most kijöhetsz. Mind elmentek, mondá Mirikló az ifjunak, s felkötötte neki a lábaira a szandáljait. (György az egyiptomi Abrekh jelmezében jött ide.)

Akkor aztán a leány kinyujtózkodott, nagyot ásítva. Olyan hajlékony dereka volt, hogy hátrafelé csavarodva, visszafelé fordított arczczal csókolta meg a phrálját. Ez volt a jó reggel. Aztán meg egy korty alamázia.

– Mondsza csak, kérdé György, miféle ördöngős ordítozás volt itt az elébb?

– A Molsamert büntették meg, a ki a Csercsent elárulta az iltiseknek.

– Hogy tudták meg, hogy ki volt az áruló?

– Nagyon ravaszul. Összeterelték a Csercsen czimboráit, a kik neki a templomrablásnál segíteni szoktak. Azok közül kellett egynek a Molsamernek lenni. Tagadta valamennyi. A Malach szidta, átkozta őket. Egyszer aztán azt mondta: «hogy a devla növeszszen rókaszőrt az orrán annak, a ki áruló volt!» S erre egy a czimborák közül egyszerre az orrához kapott. «Te vagy a Molsamer!» kiáltott rá egyszerre minden ember.

– Hát aztán mit csináltak vele? Megölték?

– Dehogy ölték! Mi nálunk vért ontani nem szabad. Hanem azt tették vele, hogy felakasztották a lábainál fogva oda arra a keresztvasra, s aztán a bajuszát, meg a szakállát szálankint huzogatták ki, s az alatt meg a talpait csiklandozták. A ficzkó kaczagott is, meg ordított is egyszerre. Úgy kellett a csórnak!97) Rászolgált.

– De hát a Csercsennel mi történt?

– Azt viszik akasztani. Nem használt semmit a hamis igazság. Ki lett mondva a fejére a sententia.

– S nem tesznek semmit a megszabadítására?

– Dehogy nem tesznek! De nagyon is tesznek. Minden kavarodás el van már csinálva. A mi fajtánk maga nem verekedik, hanem tud verekedést csinálni. Ma reggel elhiresztelték a péklegények között, hogy a vörös barátok elraboltak egy apáczát, most azok fellármázták a többi mesterlegényeket s meg akarják ostromolni a klastromot. A vásárpiaczon meg azt tették az embereink, hogy egy medvetánczoltató medvéjét megölték, levágták a fejét, lehúzták a bőrét, s aztán a nyúzott medvét felakasztották egy hentesnek az ajtajára. Akkor aztán nagy lármát csaptak, hogy a hentes emberhúst árul, azzal készíti a hires virstlijeit. Most az egész vásáros nép fel van dühödve a hentesekre, s rombolja szét a bódéikat.

– Ebben a zavargásban meg lehetne szabadítani a Csercsent, mikor a szekéren viszik.

– Az a szándék. De oda is legény kell a gátra. Mink magunk nem veszszük kezünkbe a khandót. Nekünk nincs khandónk. De van a diákoknak. Van itten sok diák, magyar, lengyel, cseh. Azok mind kardot hordanak. Elhiresztelték közöttük, hogy a Rákóczy fiát viszik veszteni. Azok nem engedik, mert közülük való. Összeröffentek, hogy elállják az utat a csatorna hidjánál, s mikor jön a hidra a szekér, odarohannak. A lovas katonák elé hegyes háromszögletű vas gáncsokat szórnak, a mitől a lovak megsántulnak, s aztán a Csercsent kiszabadítják: beledobják egy csónakba s elmenekülnek vele a Dunára.

– Ez nagyon jó terv.

– Csak egy hiba van benne. A diákok pennás emberek Nem hagyják magukat olyan könnyen fellovalni, mint a parasztok. Azt mondják, hogy ki áll annak a szónak, hogy a kit veszteni visznek, csakugyan a Rákóczy fia, s nem valami zsivány? Ki ismeri a Rákóczy fiát?

– Ismerem én.

– No hát épen így főzte ki a dádé. Azt kiabálta nekem. Azért mondtam én, hogy «náné», «náné».

– De hát miért mondtad, hogy «náné».

– Mert én nem akarom, hogy odamenj.

– Miért?

– Hallgasd csak, mit akarnak? Hogy te eredj oda a hidhoz, a hol a diákok gyülekeznek. Téged már ismernek. Láttak lovasjátékban. Mind rád mutogatnak. «Ez az egyik». «Ez a kisebb». Akkor aztán mikor megérkezik a szekér a hóhérral, a baráttal, meg a szegény bűnössel: te egyszerre felhajítod a tollas süvegedet s elkiáltod magadat: «frater meus!» Arra a diákok mind előrerohannak a kardjaikkal s megszabadítják a Csercsent.

– Azt fogom tenni.

– Csitt! Ne kotyogj! Nem fogod azt tenni.

– Ki mondja?

– Én mondom. Nem eresztelek oda.

– Miért nem?

– Miért nem? Hát azért nem, hogy egy arany anguszterint98) nem adok cserébe egy ezüst anguszterinért. A Csercsen az ezüst gyűrű, te vagy az arany gyűrű.

A vadember logikája!

És György nem volt eléggé jártas a philosophiában, hogy ennek a tételnek a hamisságát be tudja bizonyítani.

– Hát te kit szeretsz inkább, a phrálodat, vagy a phénádat, kérdé, hizelgően odatapadva az ifjuhoz a leány.

– Bár ne volnál a phénám!

– Akkor jobban szeretnél? Szebb volnék, ha nem lennék a phénád?

– Csak olyan szép volnál, mint most, de nem volna bűn, hogy szeresselek.

– Bűn? Milyen az a bűn?

– Bűn az, a mi rossz.

– Miért rossz a bűn? Keserű a bűn? vagy büdös? Vagy harap? Ha se nem keserű, se nem büdös, se nem harap: akkor hogy volna rossz?

– Tiltja az Isten.

– A «Devla?» A Devla azért adta a fogat, hogy harapjunk vele, a szemet, hogy nézzünk vele, a szájat, hogy csókoljunk vele. A szivet azért adta, hogy dobogjon.

– De az én szivem azt dobogja most, hogy a bátyámat ölni viszik s nem szomjazom most a csókot, hanem a vért!

– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol! Haragudjál még egy kicsit. Hadd szeresselek még jobban. Én is tudok ám szebb lenni, mint most vagyok. Nézd: egészen egyedül vagyunk. Senki sincs kettőnkön kívül az egész mirákelpalotában. A tüzek mind kialudtak, csak a kürtőnyiláson át süt be a nap. Oda abba a szegletbe: egy kerek folton. A többi mind sötét. Várj egy kissé. Ne készülj még. Az én akaratom ellen úgy sem mehetsz el innen, mert nem tudod a csapóajtó nyitját. Ülj le. Itt a sonka. Itt a karafina. Egyél, igyál. Én majd eljárom előtted a «nángonicséri» tánczot.

A leány egy alacsony vasajtón át eltünt. György körüljárta a csodapalotát s meggyőződött róla, hogy innen csakugyan nem tud a maga eszétől kiszabadulni.

Valami csengés-bongás zavarta ki a fürkészéséből. A «czáj»99) jött elő.

A míg a nagy körönd sötétjében járt, alig volt látható, mikor aztán abba a fénykörbe belelépett, melyet a kürtőn át besütő nap vetett a szögletbe, olyan volt, mintha a földből bujt volna elő. A pokolból.

Pokolbeli tünemény volt!

Sűrű fekete haja szétszórva s a homlokán egy ezüst abroncscsal átszorítva; nyakát és keblét tíz sor ezüstpénzfűzér takarta. Karjait és bokáit kigyóalakú kösöntyük szoríták; karcsú derekáról domború csipőin kezdve a térdéig száz szalag csüggött alá, a hány, annyi szinű, mindegyiknek a végén egy kis ezüst csengetyű. Ez volt az egész öltözete.

Egy kosár volt a kezében, teli csinált virággal.

Először azzal a kosárral csinált mindenféle játékot. Majd a fején, majd az öt ujja hegyén egyensúlyozta. Odakinálta, meg elkapta; karcsú, hajló termete a csábtáncz minden mozdulataira alakult egyre. Mosolygásában a kárhozat minden édessége együtt volt.

Egyszer aztán, mintha véletlenből, ügyetlenségből történnék, kiesett a kosár a kezéből, a virágok szétszóródtak.

Azokat aztán egyenkint felszedegette, ügyes taglejtéssel, a lába ujjai közé csiptetve s úgy szedte fel a kezébe, s valamennyiből egy koszorút font. Mikor aztán az a koszoru készen volt, akkor lekapta a fejéről az ezüst abroncsot s átkötötte vele a derekát. (Olyan karcsú volt az, hogy övnek viselhette a diadémot.) A koszorut pedig a feje körül fonta.

Akkor aztán neki szilajult a legőrjöngőbb táncznak. Vad szökéseiben csengett rajta a száz csörgő, s mikor sebesen körülforgott, mint az orsó, valamennyi szines szalag, mint a virágszirmok kelyhe, szétterült körülötte. Olyan volt, mint egy kinyilt virág.

S aztán, mikor a táncz végeztével odaomlott a Jiló ölébe, olyan volt, mint egy elhervadt virág. Ez a «nángónicséri» táncz.

Szólni nem tudott, csak pihegett.

György maga is olyan extasisban volt, hogy azt hitte, az egész világ abból a kis kerek szérüből áll, a mit a nap e föld alatti boltozat sötétségéből kigömbölyített.

– Hajh! Csak ne volnál a phénám! Hajh! csak ne várna rám a phrálom.

– Hát mégis itt hagysz? Mégis el akarsz menni? Hát nem tudlak semmivel visszatartani. Pedig úgy fáj érted a szivem. Mert tudom, hogy soha sem foglak látni többet.

– De én visszajövök hozzád, Mirikló.

– Nem te többet. Mesterségem a jövendőmondás. Tudom, hogy soha sem látlak többet. De neked is megjövendölöm, hogy meg fogod bánni, hogy itt nem maradtál. Majd sajnálni fogod, hogy eldobtad azt a poharat, a mi most tele volt töltve a számodra avginnal.100) Mikor meg fogod tudni, hogy nem volt benne méreg. De már akkor későn lesz. Te nem jösz vissza ide többet, mint a hogy nem megy vissza az ember az álmába soha, ha egyszer fölébredt. Hát csak eredj. Nem tartalak vissza.

S azzal ledobta fejéről a koszorút.

– Hanem így nem mehetsz ki a világba, a hogy most vagy. Ma már nincs maskarák napja. Ebben a kantusban megkergetnének, elfognának. Majd én felöltöztetlek. Diákok közé akarsz menni. Neked is diákruhába kell bújnod.

– Hol vegyem azt?

– Van mi nálunk mindenféle gúnya. Ne kérdezd: hol vettük? A Devla adta. Majd kiválasztok egyet a számodra.

A Mirikló ismét bement a vasajtón. S nem sokára visszatért a keresett jelmezzel. A magyar és cseh diákok viselete volt ez. Gombos dolmány, szűk nadrág, puliderrel; vörös süveg fehér ludtollal. Keskeny görbe kard hozzá.

Elébb a tarka ó-egyiptomi maskarától kellett Györgynek megválni.

A phéna segített neki.

– Oh milyen szép vagy! sóhajtá a leány, kezét feje fölé kulcsolva! Mért kell te neked elveszned?

S aztán végig csókolta a szemein elkezdve a lába hegyéig.

Akkor aztán felöltöztette a diákgúnyába. A piros süveget is feltette a fejére, szépen féloldalra nyomva.

– Most már mehetsz.

Aztán elvezette a csapóajtóig s azt felnyitotta előtte.

Ott még egyszer eléje állt.

– Legalább hát üss meg egyszer, hogy arról tudjam meg, hogy szerettél!

Dehogy ütötte meg!