XXXII. FEJEZET. «OTTHON.»

Ez tehát az «otthon». A száműzöttnek az otthona.

Egy nagy, födéltelen épület, befuttatva szőlőlugassal, ez a fejedelem palotája. Butorzatát képezik nehéz vasládák, asztalok, székek, melyek mind darabokra szétszedhetők. Ezeket a butorokat maga a fejedelem esztergályozta. Az ország nagyjai segítettek neki benne. Mindjárt az író szobája mellett volt az esztergályos műhelye, azon túl pedig a hálószobája, egyszerű tábori ágygyal.

Bőséges lakoma várt a kedves vendégre, ki az asztalnál az atyja jobbján ült. Az egész ebéd alatt hallgatás volt a dolga. A társaság egymás közt magyarul beszélt, a miből ő egy szót sem értett. Mellette ült ugyan Pelargus, a ki halkan tolmácsolta neki, hogy miről vitatkoznak az urak? de akkor még kevesebbet értett belőle. A török diplomatiai és politikai fordulatok nagy eseménye volt a szőnyegen. Ismeretlen föld és annak ismeretlen lakói! És hogy mind ezeknek minő befolyása lesz a rodostói száműzöttek sorsára? Az egyik úrnak radicalis, a másiknak opportunista nézetei voltak. S e fölött ősi magyar szokás szerint erősen tűzbe tudtak jönni. Ilyent sem hallott még György soha. Bécsben nem debacchál senki.

A fejedelem maga nem szólt közbe. Ő megtartotta méltóságos nyugalmát. Fia iránti gyöngédségét azzal fejezte ki, hogy minden ételből maga szedett ki a tányérjára.

De azokkal az ételekkel is úgy volt György, hogy a mint egy darabot a szájába vett belőle, alig birta lenyomtatni. A másfél század előtti magyar konyha rettenetes volt! Csupa fűszer, eczetes, mézes, sáfrányos levek, orrtekerő mártások, veszedelmes saláták. Ha kenyér nem lett volna, bizony éhen marad. Végre mégis hoztak valamit, a mit megízlelhetett, sült tyukot. Ezzel jól lakott. Hanem midőn a rizskásával és fahéjjal töltött paprikát hozták eléje, nem állhatta meg, hogy oda ne forduljon Pelargushoz, s azt ne kérdezze tőle németül: «was ist das für ein Jammerszeug?» a min maga a fejedelem is elmosolyodott, ellenben a kamarása, Mikes Kelemen uram nagyon csóválta rá a fejét.

Ebéd végeztével a fejedelem megmosta a kezét s azután felállt, mire az urak is hátra tolták a székeiket s abba hagyták a disputát.

Rákóczy Ferencz imádkozott fennhangon: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!»

Az egész társaság utána mondá az «Úr imáját.» De a szemével mindenki Györgyöt nézte.

Annak meg sem mozdultak az ajkai.

Rákóczy Ferencz is észrevette azt.

Az ima után kezébe fogta a serlegét.

– Ezt a poharat a te szerencsés megérkezésedre, édes fiam!

Az áldomáspoharat mindenki körömpróbáig kiitta.

Akkor azt kérdezé a fejedelem a fiától:

– Hát te édes fiam, micsoda nyelven tudsz imádkozni?

– Sehogy sem.

– Nem tudsz imádkozni? Hát a templomban mit csinálsz?

– Soha sem voltam templomban.

Erre a szóra úgy elfogta a fejedelemnek a szivét a keserűség, hogy a kezében tartott billikom összehorpadt ujjainak a nyomása alatt.

A fia nem csak hazát, nemzeti nyelvet nem ismer, de az égről sem tud semmit, imádkozni sem tud.

Mint a kisértetfutás, úgy hangzott végig a termen a nagy sóhajtás valamennyi férfi ajkáról.

Másfél óráig tartott az ebéd. Etyepetyéje jó volt a magyarnak még a bújdosásban is, s a rodostói bor nem ment senkinek a fejébe.

Ebéd után a fejedelem előhozatta a dohányos börbönczét és a pipákat, az urak rágyújtottak. Maga Rákóczy Ferencz elhagyta a társaságot. Pelargus megsúgta Györgynek, hogy az atyja ebéd után a kápolnába szokott menni s ott egyedül ájtatoskodik félóráig. Az urak addig pipázhatnak.

Az alatt Pelargus egyenkint megismerteté Györgygyel az atyja asztalánál ült férfiakat. Mind tudtak annyit francziául, hogy lehetett velük beszélgetni, Mikes Kelemen, a kamarás épen nagyon jártas volt a franczia irodalomban, a hogy a leveleiben felhozott Lafontaine meséi, Brantome anecdotái bizonyítják, a mik csak eredetiben voltak megkaphatók.

Félóra mulva visszatért Rákóczy Ferencz a kápolnából s akkor kezet szorítva, bucsút vett az uraktól, melyre az egész társaság eloszlott. A fiát megcsókolá s Pelargusra bízta, hogy vezesse el őt ahhoz a házhoz, a mely számára be lett rendezve.

– Én itt akarok maradni az apámnál, mondá György.

Ezért a szóért gyöngéden megveregette az apa a fiának az orczáját, s aztán végig húzogatva a szakállát, nagyot mosolygott. Majdan kiadta a rendeletet az inasainak, hogy az ő saját háló szobájába tegyenek be egy ágyat a fia számára.

Pelargus magukra hagyta őket.

Mikor aztán senki sem látta őket, akkor egymás nyakába borulhattak és kisirhatták magukat kedvükre. Ez a világnyelv, a mit mindenki megért, s a mihez nem kell tolmács.

Rákóczy Ferencz saját magának az ifju alakját látta Györgyben újra fölébredve. Talán a lelke is hasonlított az övéhez, de az még el volt rejtőzve, mint egy tetszhalott. Lehet-e azt valaha fölébreszteni?

Azután behivatta Mikes Kelement s rábízta, hogy ismertesse meg a fiát «per apices» a rodostói bujdosók helyzetével.

György, olyan magyart találva, a ki francziául beszél, meg akarta mutatni, hogy ő már nem egészen ismeretlen, sokat tanult útközben Pelargustól. Tudja jól, hogy minő híres nagy emberek vannak itt az atyja körül.

– Mit csinál Bercsényi?

– Az már nyugszik az Úrban. Mult esztendeje költözött el vizi betegségben.

– Nagy veszteség! És a felesége?

– Az most özvegyasszony.

– Derék nő!

György azt hitte, hogy az özvegyi fátyolt az a classicus jellemű nő viseli, a ki férjének és a hazának oly törhetlen híve maradt holtig.

– Majd holnap meglátogassuk, mondá Mikes; nagyon fog örülni, ha a herczeget meglátja.

– Hát Eszterházy tábornok hol van?

– Az még elébb meghalt, keleti pestisben.

– Nagy kár. De a két derék fiu, az Eszterházy és Bercsényi grófok itt vannak, a kik atyám huszárjait vezénylik.

– Azok elmentek Francziaországba s a huszárjainkat is összetoborzották, azokból alakítottak egy franczia huszárezredet.

– Hát Jávorka, a legvakmerőbb vitéze atyámnak?

– Az pedig elmenekült innen a legtüzesebb kuruczokkal együtt Lengyelországba.

– Hát akkor ki maradt itten a fejedelemmel?

– A kiket ma az asztal mellett látott a herczeg. Ezekből áll II-ik Rákóczy Ferencznek az udvara, táborkara és hadserege.

– S mit csinálnak itt kegyelmetek?

– Várjuk az angyalt, mint a bibliai Lázár, a ki beletaszítson bennünket a Bethesda tavába, mikor az felduzzad.

Künn az udvaron dobszó hangzott fel.

– Kinek szól ez? kérdé György, a kit ez a harczias jel egyszerre felvillanyozott.

– Bizony nem a katonáknak, csak az uraknak meg a cselédségnek, vacsorára dobolnak. Majd hallhat a herczeg ilyen dobszót naphosszant többször is.

Az urak ismét összeszedkőztek a dobszóra, ismét leültek az étkező asztalhoz. De a vacsora már nem tartott sokáig, csak félhéttől nyolczig. Mikes Kelemen ezt rövid időnek találja. Persze, Erdélyben tíz óráig szokott az tartani (másnap reggel).

Akkor a fejedelem jelt adott az asztalbontásra. Ujból imádkoztak, kiki hazatért a lakására, a fejedelem fogta a gyertyát s a fiával együtt átment az ágyas házába.

Se a levetkőzésnél, se a felöltözésnél nem kellett neki segítség, pedig a magyar öltöny, csizma feszesen jár.

Györgynek nem kellett ringatás. A hosszú tengeri út annyira elcsigázta, hogy a mint letette a fejét, azonnal elaludt. A háló szobában sötét volt, az ablakokat itt vas táblákkal zárják be.

Egyszer fölébredt a világosságra. Csak gyertyavilág volt.

Az atyját látta maga előtt könnyű panyókában, gyertya a kezében. «Reggel van?» kérdezé.

– Csak aludjál, fiam, mondá az apa. Éjfél után két óra. S azzal átment a mellék szobába.

György látta a félig nyitva hagyott ajtón keresztül, hogy a fejedelem leül az asztalhoz és ír.

Ez az ő rendes életmódja.

A mint megvirradt, ismét megütötték az udvaron a dobot, s arra mindenki felneszelt a háznál. A fejedelem is felöltözött.

A második szónál már együtt voltak a tornáczban az urak s követték a fejedelmet a kápolnába.

György is velük akart menni, de az atyja visszamarasztá. «Majd később!» Ott hagyta mellette Mikest és Pelargust.

– A «később» alatt azt értette az atyám, úgy-e bár, hogy ha majd megtanulok imádkozni?

Mikes sanyarúan mosolygott.

– Talán még mást is. A herczeg ebben a különös öltözetben nem igen produkálhatja magát emberek előtt.

Az igaz, hogy elég különös volt, a bécsi plundra, megviselve az Aetnamászásban s kiegészítve a török kaftánnal.

– Majd a házi gazdánk szab a herczegre más köntöst, mondá Pelargus. Szabómesternél fogadtunk szállást.

S a míg a fejedelem a kápolnában ájtatoskodott, azalatt elvezette a két főúr Györgyöt a fejedelmi lak közelében fogadott szállására.

Az egy őrménynek a háza volt, annálfogva ablakai is voltak az utczára. A házi gazda szűcs- és szabómesterséggel foglalkozott. Ő maga volt a szücs, a felesége volt a szabó. Az anyja pedig aranyhimző. A legtökéletesebb szövetség.

Az ismerkedés azon kezdődött, hogy az ifjabbik hölgy mértéket vett Györgyről. Csinos, karcsú termetű nő volt, igen fiatal, tojásdad arczczal, nagy fekete szemekkel, s vastag félhold alakú szemöldökkel. Kár, hogy az arcza nagyon ki volt festve fehérre pirosra, de csak a füléig, azon túl aztán látható volt a szép szattyán szinű bőr.

Az őrmény is nagyon félti a feleségét, de azért nem tartja zár alatt, se fátyol alá nem rejti, mint a török, elég őrizet annak az anyósa szeme. Az idősebb háziasszony is épen úgy ki volt festve fehérre pirosra, s attól olyan volt a képe, mintha lárvát hordana.

A míg az ifjú asszony mértéket vett az ifju termetéről, az alatt Mikes megalkudott az özvegygyel a teljes öltözet árában. S arra foglalót is adott Pelargus, a ki a világ minden nemzetének nyelvén beszélt, megkérdezé a szép szabónőtől, hogy mikorra fog elkészülni az öltözet. Nem kapott semmi választ.

– Ahhoz ugyan hiába intéz kegyelmed akárminő kérdést, mondá Mikes. Mert az még csak három esztendős házas, s az őrmény asszonynak négy esztendeig a férjhez menetele után nem szabad megszólalni a háznál, csak ha a férje vagy az anyósa kérdezi.

Az anyós aztán megfelelt a kérdésre a menye helyett.

Derék szokás! Bölcs intézmény. Ha Európában is elterjedne.

Az alku után az őrmény nagylelkű lett, s arra a dicső napra, a mikor a teljes öltözet elkészül, meginvitálta a herczeget, Pelargussal és Mikessel együtt egy kis nemzeti lakomára. Lesz jó bivalykolbász és «peszmeg».

A magyar öltözethez megkivántató zöld szattyán saruk végett azonban már a török fertályba kellett menni a herczeggel, mert bőrmunkával csak a törökök foglalkoznak.

A pacsmagdzsi kinn ült a tornáczában, a lábait maga alá szedve, s fújta a füstöt a nargiléből. Le is ültette maga mellé a látogató urakat a puha szőnyegre s egy kis nubiai embervakarcs által hozatott a számukra pipát és fekete kávét. S kegyesen meghallgatta a kivánságukat.

Ő maga nem varr csizmát, mert ő úr, a rabszolgák dolgoznak odafenn a ház tetején, azok majd elkészítik a csizmát. Mérték nem kell hozzá. A török csak kétféle kaptafát ismer. Egy kicsit, meg egy nagyot; a kinek a lába nem fér el a kicsi saruban, megkapja a nagy habdát.

«Afferum!» (Jól van.)

Pipázás közben beszélgetének is törökül: «Szelim alejkum.» «Allah ekber.» «Jekdür Allah!» «Allah kérim.»

Mikes megbiztatá Györgyöt, hogy ezzel a négy mondattal egész Törökországban mindenütt meggyőzheti a társalgást.

– No lám, törökül hamarább megtanultam, mint magyarul!

Ujabb dobszó hangzott a fejedelem palotája előtt.

– Siessünk vissza! Dobolnak a palotában, monda György.

– Ez csak az első dobolás, nyugtatá meg Mikes. Még másodszor és harmadszor is fognak.

– S mit jelent ez a dobszó?

– A fejedelem és az urak misét hallgatni mennek a kápolnába.

– Mi az a mise?

– Templomi szertartás, katholikus ritus szerint. Keresztyén országokban harangszóval szokták rá a híveket összehivogatni, török földön nem szabad harangozni, itt dobolunk.

György nem mutatta az arczán, hogy valami kiváncsi volna erre a szertartásra. Helyette a misére a viczéje szokott eljárni Bécsben. A nevelője a szent misét csak Blumauer-féle torzképekben ismerteté meg vele.

– Mi azalatt megjárhatjuk a görög fertályt. Kócsagos forgót, mentekötőt csak ottan árulnak.

A görög fertály házai voltak a legszebbek Rodostóban. Az asszonyaik is a legszebbek voltak. De visszataszítóvá tette őket az a hideg dölyf, a mivel az idegent fogadták. Az mind oly fennt hordozta az orrát, hogy csak a szempillái alól nézett az emberre, s csak úgy félig nyitott szájjal beszélt, mintha sajnálná a szót vesztegetni.

Itt is megtéve a vásárlásokat, még a zsidófertályba is ellátogattak a herczeg számára hátas lovat vásárolni, mely ennek a népfajnak az üzletét képezte.

Mizraim földének hajdani lakói itt nomád életet éltek, lakásaik alig voltak szilárdabbak a hajdani sátraknál, minden szárnyék akol és lakás. Az udvarokban a sátoros ünnepekre emlékeztető lombfedte lugas. Ezek megint más methodust követtek az asszonyaik megőrzésében, mint a másik három népfaj. Kiválogatták a legcsúfabb vén banyákat s azokat ültették ki a házaik küszöbére, a kiktől aztán az idegen vándornak elment a kedve a további szemlélődéstől.

Mikor aztán a herczeget teljesen ekvipálták, akkor ismét hangzott a dobszó a fejedelem palotája környékén.

– De már erre ugyan siessünk! Mondá Mikes. Mert most már ebédre dobolnak. S ahhoz csak két dobszó járul.

Még aztán öt óra tájon ismét háromszor doboltak, ez pedig szólt a délesti misére. És végül kétszer doboltak a vacsorára. Tizenkét dobszó egy napra, abból nyolcz kápolnába hivó.

– Így megy ez mindennap? kérdezé György Mikestől.

– Bizony így megy, herczegem, legkisebb mulasztás nélkül.

Vacsora után György maga kérte meg az atyját, hogy hadd menjen Pelargussal a fogadott szállására.

A fejedelem elérté a gondolatját, mert elmosolyodott.

– Csak maradj te még az éjjel nálam. Holnap elviszlek magammal vadászni, s ahhoz hajnal előtt indulunk.

– Vadászni? mondá György s a szemei fellángoltak e szóra.

– Szereted a vadászatot?

– Még soha sem vadásztam. Milyen lehet az?

A fejedelemnek búsan hanyatlott alá a feje erre a szóra.

Az ő fia még csak vadászni sem tud!

A praterben lett volna vad, de ott vadászni halálbüntetés alatt tilos, Siciliában szabad lett volna, de ott meg nincs vad. A madárfogó sövény az egyedüli sport.

Eleven eszű fiatal embernél a képzelet pótolja az ismeretet. György alig birta az éjjel lehunyni a szemét abbeli izgatottságában, hogy ő holnap az atyjával együtt vadászatra megy. A fejedelem ki is választott a számára egy jó Comenazo-féle puskát.

Elképzelte magában, hogy minő vadakra fognak ők puskázni!

Itt Ázsiában otthonosak az oroszlánok és a tigrisek. Látott már olyat a bécsi császári Praterben kalitkarács mögött. Milyen lehet ez még a szabadban. Lőni jól tudott czélra, erre megtanította Wammána. Pisztolylyal ellőtte a levegőbe felhajított greschlit. Előre hevült attól a képzelettől, hogy majd mikor egy olyan sörényes királyi fenevad szembe jő rá, a minek olyan emberforma pofája van, mintha egy óriástól kapta volna, ő bátran meg fog állni előtte, ordíthat ez, a hogy a nagy száján kifér, őt meg nem ijeszti, bevárja tizenöt lépésnyire, akkor süti el rá a puskáját. Ott fogja eltalálni a homloka közepén. A királyi fenevad magasra szökik fel a levegőbe, s aztán bukfenczet vet, s elterül a porondon halottan. Ő büszkén fogja a lábát az elejtett ellenség fejére tenni. Erre a fejedelem azt fogja mondani: «te valóban az én fiam vagy!» Még álmában is folyvást tigrisekkel és párduczokkal viaskodott. Már viselte is azt a párduczkaczagányt, a melynek az eredeti tulajdonosát ő maga ejté el.

Hajnali két órakor jelt adott a dobszó a készülődésre. A magyar urak a második dobszóra mind összekerültek, kiki lóháton, puskával a vállán, vadásztáskával az oldalán, vadászkutyája is volt mindegyiknek. Elindulás előtt egy korty törkölypálinkával felmelegítették a gyomrukat s azzal kikoczogtak a kastély udvaráról. A papra rázárták az ajtót, hogy szembe ne jöhessen rájuk, mert az rossz jel a vadásznak.

György egészen kedvében volt, hogy ismét lovon ülhetett, s a mint a mezőre kiértek, előre vágtatott a zsidótól vett lovával, a melléje rendelt kamarás Mikes Kelemen alig bírt vele lépést tartani s hiába kiabált neki, hogy ne szaladjon előre! mind felveri a vadat! Hallgatott is az rá! Ha felveri a vadat, annak lesz az baj!

A rodostói szőlőhegyeken túl elterülő róna igazán szép vadászterület volt, magas fű és sás, a miből a vadászkutyának csak a farka látszik ki, bokros csalitok, tocsogós sömlyékek. Egy domboldalban nádkévékből összerakott gunyhó volt. Ez előtt megállt az egész vadásztársaság. Mindenki leszállt a lováról, azokat kibéklyózták s a fejedelem lovászainak az őrizetére bízták. Aztán az egész társaság csatárlánczot formálva, felosztá egymás között a területet, ki merre induljon, kiterjesztett legyező mintájára. Találkozót adtak egymásnak a nagy távolban látszó cziprusfák halmánál. A sorrendre nézve nyilat huzának, azaz hogy fűszálat, ki hol álljon a sorban? Györgynek a szélső jobb jutott. Nagyon jó hely! szél ellenében a vad nem orrontja meg a puskaszagot, aztán a hány vadat a belsők elhibáznak, az mind a szélső puska végére kerül. Csak Mikes Kelemen nem húzott nyilat, neki az volt a rendeltetése, hogy György mellett maradjon. A fejedelem a középre jutott.

A szélsőknek kellett legelébb elindulni, utóbb a közbeesőknek, hogy így a vadak üst módra legyenek bekerítve.

György útjában egy nagy tamariszkbozót volt, mintegy ötszáz lépésnyire. Kelemen úr figyelmezteté, hogy tartsa lövésre készen a fegyverét, mert abból a bozótból okvetlenül ki fognak ugratni valami vadat, a ki ott még most szépen aluszik.

Csakugyan be is teljesedett a biztos jóslat. Alig zörrent meg a haraszt a vadászok telekes bocskorai alatt, a midőn nagy sebtében ugrott ki a reketye közül egy hatalmas nagy nyul, alig husz lépésnyire Györgytől, s aztán futott, a hogy csak tudott.

György pedig hagyta futni.

– Ahol van a nyúl! Ott fut a nyúl! kiáltá rá Mikes.

– Hadd fusson szegény.

– Mért nem lőtte meg a herczeg?

– Minek lőjem meg? Hisz nem bánt az senkit.

– Nem bánt? Nem bánt? De jó ám a husa, eczetes páczban borssal, gyömbérrel.

– Nem vagyok én a szakácsnak szolgája, hogy pecsenyét hordjak neki a konyhára.

– Hát mit akar lőni a herczeg a vadászaton?

– Várom, a míg rábukkanok egy oroszlánra.

– Oroszlánra! De már ennél a szónál le kellett ülni Mikesnek egy vakandtúrásra, mert állva nem birta el a kaczagást. Hahaha! Egy oroszlánt! Édes herczegem, nincs itt e tájon egyéb oroszlán, mint a fejedelem kalendáriumában, a ki a zodiacus szerint az április hónap signumát képezi.

– Hát valami más nemes vad, a mi méltó arra, hogy megküzdjön vele az ember. Medve, vagy farkas.

– Az sem jár errefelé soha. Róka van elég, de annak nyáron vedlett az irhája.

– Hát ezek az urak itten csak nyúlra vadásznak?

– De bizony fogolyra is! Nézze a herczeg, ott repül egy falka, hallja a durrogatást, leszedtek belőle hármat, még nekünk is jut belőle. Durrantson közéjük!

– Én? Repülő madárra vesztegessek puskaport és ólmot?

Még a sárkányát is leeresztette a puskájának s engedte, hogy a kisérője vegye ki a részét a prédából, a kinek nagy öröme volt, mikor a vizsla elhozta a szájában a megszárnyazott foglyot. A madár még eleven volt, ott vergődött a vadász kezében.

– Szegény kis madár. Milyen szép jószág. De kár érte! Hogy vergődik szegény.

– Majd mindjárt segítek rajta, mondá Mikes, s aztán megmutatta Györgynek, hogyan szoktak a vadászok a megszárnyazott foglyon segíteni, hogy ne vergődjék tovább. A saját szárnya tollából egyet keresztül szúrnak a fején.

(Akárcsak Wammána a kutyás emberrel! dörmögé György, a mit bizony Mikes nem értett meg.)

– Hát itt nincs egyéb lőni való, mint nyúl és fogoly?

– Biz itt ez az egyedüli vadállomány.

– S a fejedelem is csak ilyenre vadászik?

– De még milyen passzióval! Majd meglátja a herczeg, mikor összejövünk a négy cziprusfánál, a vadásztáskájának minden zsinórján csügg egy felhurkolt fogoly, s elől-hátul kilóg a nyilásán egy-egy tapsifülesnek a feje.

– Akkor én nem fárasztom a lábamat tovább, hanem itt maradok a rekettyésben, sipot faragni. Kegyelmed csak menjen tovább a vadászokkal.

Mikes bizony nem mondatta magának kétszer, György leheveredett a fűbe s elkezdett az ostormén-bangitából tilinkót faragni. Ott hagyta magára s ment üldözni az elszalasztott nyúlat.

A vadászat hevében egyik vadásznak nincs gondja a másikra. Kiki magának lő. Mikes meggyőződött róla, hogy az ő herczege a városi élettől elpuhult legényke, a ki már a lovaglástól is kifáradt s ott hagyta a zsombékon pihenni.

Jó delelőn állt már a nap, mikor a vadásztársaság visszakerült a cziprusfáktól. Visszafelé egy csoportban jöttek. Arrafelé tartának, a hol Györgyöt Mikes hátra hagyta.

A fejedelem csakugyan úgy volt feldíszítve vadász-troféumokkal, a hogy Mikes előre megmondá, minden szijhurkon egy madár, a táska két végén két nyúlfej, lelógó fülével.

György pedig ült a zsombékon és tilinkózott.

A fejedelem kissé izetlenkedett a miatt, hogy a fia olyan vadászhoz nem méltó módon viselte magát az egész társaság előtt, azonban György sem valami nagy elragadtatással látta fejedelmi apját ilyen zsákmánynyal megrakottan.

– Hát te fiacskám, ki sem lőtted a puskádat? kérdé a fejedelem a fiától.

– De igen, én is lőttem valamit.

S azzal előhuzott a bokorból egy óriási sast, melynek a két szárnya másfél ölet ért át.

– Egy nyulat vitt a körme között. Röptiben lőttem le. A fejét találtam. A nyulat hagytam futni.

Akkor aztán kebléhez ölelte a fejedelem a fiát: «hej bár én is inkább sasra vadászhatnék!»

A magyar főurak aztán mind felékesíték a süvegeiket annak a sasnak a szárnytollaival.