XXI. FEJEZET. A PHRÁL.

A feljáró kútnál várt Györgyre a Kammesierer.

– Ugyan sietnünk kell a hidhoz, hogy idején ott legyünk. Sok időt ellegyeskedtél a Miriklóval! Már hallani a minoriták kis tornyából a harangszót. Ez a szegény bünösök lélekcsengetyűje. Most csak torony irányában siessünk.

Ez alatt azt értette a Kammesierer, hogy nem a lakások tömkelegén át vezette Györgyöt, hanem a kerítéseken másztak keresztül. Azok ugyan mindenütt felálló szegekkel voltak szegélyezve, hanem okos ember tud magán segíteni. Összegöngyölíti a köpönyegét, azt ráveti a szeges párkányra s szépen keresztül hág rajta.

A mint azonban a vásártér közelébe értek, nagyhamar észrevették, hogy ezen az úton a hidhoz el nem jutnak. Az utczák tele voltak már rakonczátlan csőcselékkel, mely áthatolhatatlan tömeget képezett: ordított, üvöltött. Rongyos, szurtos alakok, a minőknek létezéséről a városlakónak sejtelme sincsen, mintha a föld alól bújnának elő, s mint a patkányok táborszámra, lámpákat, ablakokat törve, kerítéseket pusztítva. Egyszer-egyszer egy csapat lovas katona vágtatott közéjük: azt kőzáporral fogadták, s aztán nagy üvöltéssel rohantak szerteszéjjel, elbujva a pinczékbe, a kerítések mögé. Aztán megint elől kezdték.

– Neked pedig, törik-szakad, ott kell lenned, mert a te jeladásodra vár mindenki, mondá a Kammesierer. Átkozom a szép szemeit annak a Miriklónak! Várj! Valami okosat gondoltam ki! Itt van közel a part. Fussunk a csatornához: ott találunk egy csónakot.

Jól számított. A csatornán mindig ott őgyelegnek a «wasserpirát»-ok: a hajósok, tutajosok utonállói. Egy füttyentésre rögtön előevezett egy marczona ficzkó, keskeny lélekvesztőjével a szennyvíz kanális boltozata alól. György és a Kammesierer gyorsan beleugrottak a csónakba, s evezőkre kapva, sebesen siklottak tova a megáradt csatorna hátán: a magas part eltakarta őket.

Mentől jobban közeledtek a hid felé, a népzaj annál nagyobra nőtt, a lélekharang csengésébe közbeszóltak a félrevert harangok, az égen füstfelleg kezdett feltolakodni. A zavargók bizonyosan felgyujtották a hentesek sátorait.

A csatorna hidjánál György és a Kammesierer kiugráltak a csónakból s a labodával benőtt szemetes parton felkapaszkodtak a mellvédig.

Itt olyan sűrűn verődött már össze a tömeg, hogy egyik váll a másikat érte. Az ember kénytelen volt a szomszédjának a zsebébe nyulni.

A hidfőnél lehetett látni a diákok csoportját: fehér tollas süvegeikről meg lehetett ismerni őket. A Kammesierer utat tört odáig György számára.

«Itt a princz: itt a Jiló!» ez a jelszó futott át egyszerre a tömegen.

Györgyöt a diákok fölemelték vállaikra.

«A princznek vörös toll kell a süvegére!» kiáltá egy hang a tömeg közül.

«Statim erit!»

Egy diák már kapott a dulakodás közben egy sebet a fejére. Az jó volt piros festéknek. Mikor újra felemelték Györgyöt a vállaikra, már akkor piros toll lengett a süvegébe tűzve.

A csavargók felkapaszkodtak a hídfő oszlopára s készen tartották a hegyes lábhorgokat, a miket a lovas katonák elé kell majd szórni.

A trombitarecsegés jelenté, hogy közeledik már a szomorú menet. A vásártérről az égő sátorok zsarátnokát hordta idáig a szél. Zürzavaros ordítozás hangja kavargott egybe: káromlás, segélykiáltás, bestiális röhej; vérszomjú gyávaság adta ki tele torokkal a hangját, a mint egy-egy új sátor gyuladt meg s a felhalmozott zsiradék lángja oszlopként emelkedett a veres füstfelleg közé.

Ilyen temetési pompát szerzett a Malach az ő első szülöttének.

A lovas katonaság zárt csoportban nyomult a híd felé. Császárdragonyosok voltak; bivalybőr pánczélban. Egy svadrony a szekér előtt, a másik utána. Két sor lovas a szekér mellett.

György, a diákok vállára emelve, láthatá a szekéren ülő Csercsent. Fehér ing volt rajta, kék szalaggal, a két keze hátra kötve. Szemközt vele a capucinus, feszülettel a kezében; mellette a bakó, a ki a kötél végét tartá a markában, a mely az elitélt nyakára volt hurkolva.

– Ott a Csercsen! Az a phrálod! kiáltá a Kammesierer Györgynek.

– Ez az én phrálom? hebegé György elképedve.

Az ő képzeletében annak a lovagnak az alakja élt, a kit ő még egy nappal előbb versenytársának tartott: a délczeg marchese di San Carlo, a kit gyűlölt, halálos párbajra kihivott, azért mert az ő ideáljához meri felemelni a szemeit – és a kiről aztán megtudta, hogy ez az ő édes testvére: fia az ő atyjának, Rákóczy Ferencznek, a lázadók fejedelmének. Azzal a gondolattal volt tele a lelke, hogy minő diadal lesz az, a midőn ő, a kisebbik testvér, a bátyját kiszabadítja az ellenség kezéből s ekkor megismerteti magát vele: «marchese di San Carlo! ölelj meg! Testvéred vagyok, San Christina lovag!»

Igy képzelte azt el magában.

S ime itt hoznak eléje egy ismeretlen ficzkót, a kit ő soha sem látott. Micsoda ábrázat! Barna, mint a diófa s még azon kivül ragyaverte, a himlőhelyek még feketebbé tették az arczát, s a felső ajkának az egyik oldalán kiirtották a bajuszát, úgy hogy csak félbajusza van, az is tüskés, mint a hiuzé, szemei veres karikák közé szorítva, aprók és ravaszul hunyorgók, sűrű bozontos haja a homloka közepéig lenőtt, s a két füle messze eláll a fejétől, mindegyikbe egy ezüst karikafüggő akasztva.

S ez akar San Carlo József lenni! Az ő bátyja!

Először a bámulat, azután az ijedelem, utoljára a düh vett erőt a lelkén.

Hiszen ha az nem az ő phrálja, akkor a Mirikló sem volt az ő phénája!

A méreg felforrt szivében!

Ő otthagyja a szerelmes tündérke barlangját, letépi ölelő karjait, eltiltja mámorító csókjait – azért, hogy idejöjjön a vérét ontani egy ilyen gézengúz ragyabunkó miatt, a ki az ördögnek a bátyja, de nem ő neki.

– Nos! Jiló! kiáltá rá a Kammesierer, most hajítsd fel a süvegedet! Itt a phrálod!

György lekapta a fejéről a süvegét; de nem hogy felhajította volna, hanem a földhöz vágta s oda kiáltott a diákoknak.

– Ez nem az én bátyám! Ez nem Rákóczy fia! Ez egy tolvaj lókötő. Fussatok innen!

Erre aztán futott az egész gyülekezet, a merre látott. Az volt a legokosabb, a ki a híd alá menekülhetett.

Csak György maga nem futott el.

Ott maradt egyes egyedül; magára hagyatva mindenkitől.

S a mint a lovasság élén közeledett a dragonyos kapitány, György eléje lépett, kihúzta a kardját s markolatával nyujtá át a tiszt felé.

– Kapitány úr! vegye át a kardomat. – Foglya vagyok.

A kapitány pedig, a helyett, hogy elvette volna György kezéből a kardot: örvendező kaczagással kiálta fel.

– Beim blauen Herrgott! Serenissime! Ez aztán az ostoba szerencse! – Ön engem őrnagygyá tett!

György azt hitte, hogy gúnyolódnak vele. Folyvást felajánlva nyujtá a kardját a tisztnek.

– Csak tolja a hüvelyébe azt a kardot, serenissime. Mondá a tiszt s aztán üljön fel egy lóra s csatlakozzék ide mellém.

Azzal egy vezényszóval megállítá a svadronyt a híd előtt: a dragonyosok leugráltak a lovaikról; két ember közül egy a két ló kantárát fogta, a másik pedig a karabélyát vette a kezébe s gyalog sorakozva vonult a híd felé.

A zendülők erre nem számítottak. Hogy a dragonyos gyalog is beválik. Egyszerre megtisztult a hid; a csavargó had leugrált a vízbe s igyekezett a partra kiúszni. A gyalog csapat tisztára seperte a hidat. A szekér átmehetett akadálytalan. A kisérő svadronyból is leszállt nehány rota a lóról s azok is puskával a kézben vonultak a szekér után. Ez nagyon jó intézkedés volt, a csatornán túl következő terület tőzegvermeivel a lovasságra nézve veszedelmes terep volt: onnan csak a puskások verhetik föl a lesbe bujt czinkosokat. A hidfőn innen maradt lovasság pedig visszatartá a tömeget a hídon átkeléstől.

A kapitány ismételt felszólítására György felkapott egy üres nyeregbe.

– Ön nem ismer rám? kérdé a tiszt.

– Ah! A carrousselben találkoztunk? Mondá György.

– Igen. De én nem mint résztvevő. Csak mint intéző. Sietek tiltakozni. A carroussel társasága nem jó Sippschaft.

– Hogyan?

– Még ön kérdi, hogyan? hiszen ön verte tönkre az asphaleiát. Azok mind ülnek.

– Hol ülnek?

– Bizony nem a diványon. De hol járt serenissime azóta? Úgy keresik mindenfelé, mint a három napkeleti bölcsek a kis bambinót.

– Engem keresnek?

– Legfelsőbb rendeletből. Ha czivil találja meg, száz arany jutalmat kap; ha militér, egy rangfokkal előléptetést. Gratulálok magamnak. Engem serenissime örnagygyá tett. De hol bujdokolt serenissime azóta? Az egész politzájnak ideája sincs felőle.

György elmondhatta volna az egész csodapalota történetét s azzal megint nagy szolgálatot tett volna a jó rend embereinek. Nem is tartozott annak a titkát őrizgetni. A mióta a Csercsent meglátta, bizonyosra vehette, hogy rászedték a csavargók. – Dühös is volt rájuk. – Hogy a magasrangú urak és delnők alakosdit játszottak vele: ezt is zokon vette; de hogy még a tolvajok és koldusok is megcsalják! Ez már keservesen esett. – Kinek higyjen még az ember?

De még sem árulta el őket.

Eszébe jutott a Mirikló.

Hisz a czigányleány nem csalta meg. Ennak a csókja igazi csók volt: annak a marasztalása igazi marasztalás volt. Az ő hozzá igazán jó volt. Meg is siratta, mikor elvált tőle.

A Miriklóért megbocsátott az egész csodapalotának.

– Nem mondhatom meg, hogy hol voltam.

– Ahán! Értem. Szép hölgynek a titka áll az útban.

– Igen is. Szép hölgynek a titka.

– Akkor nem kérdezősködöm felőle, serenissime.

– De mért czimez engem a kapitány úr serenissimének?

– Hát hiszen már nyilvános titok, hogy marchese di San Christina nem más, mint Rákóczy Ferencznek a fia.

György most kezdett már igazán megzavarodni.

Hát akkor a Malach még sem csaló! Akkor ő még is igazságtalan volt iránta, ha ez csakugyan az ő apja. S akkor a Mirikló megint csak az ő huga lesz.

– Mondja csak kapitány úr: ismeri ön azt a szót, hogy «phéna?»

– Soha sem hallottam: ki sem tudom mondani.

– Úgy hiják az én apámnak a leányát.

– Az ön apjának a leányát úgy híják, hogy «Aspremont herczegnő.»

Mindezek úgy jöttek György lelke elé, mint egy megterhelt gyomor álmai: összefüggetlen, képtelen viziók.

Ez alatt megérkeztek a sappeurök, az égő sátrak tüzét eloltani, sorkatonaság vonult ki a vásártérre, kordont húzni; a lovasság parancsot kapott a visszatérésre.

– Most megyünk egyenesen a Burgba, mondá a kapitány.

– A császári Burgba?

– Ott kell önnek jelentkeznie a cancellárnál. És így tovább.

– Merre tovább?

– Azt majd meg fogják önnek mondani.