IX. FEJEZET. MARCHESE DI SAN CARLO ÉS MARCHESE DI SAN CHRISTINA.

Másnap korán reggel (tizenegy órakor) ott dörömbözött Giunchi Giorgio gróf lakásának az ajtaján a consiliarius.37)

Sokszoros kopogtatásra kinyitották az ajtót. Az inas, volt, Péter, kezében tollseprővel.

– Itthon van a præfectus úr? (Előkelő ifjak nevelőit így titulálták.)

– Itthon van, de alszik.

– Hát a növendéke?

Künzli Péter tudta a szerepét. A háta mögé dugta a tollseprőt.

– A növendéke? Az én vagyok; Gunchi Giorgio gróf.

– Te vagy az? No akkor csak temettesd el magadat; mert Giunchi Giorgio gróf nincsen többé. Azonban elébb jelents be a præfectus úrnál. Cito citissime.

Pétert nagyon megijeszté ez a bevezetés. Beszaladt Wammána úr hálószobájába. A consiliárius addig letelepedett a pipatoriumban.

Kevés vártatással előkerült Wammána úr. A szemei még csupa kicsinyek voltak a múlt éjjeli dáridótól s egyre ásítozott.

– Mi az ördög lelt, hogy ilyen korán bezakatolsz, mikor még minden becsületes ember aluszik?

– No majd mindjárt kiverem én az álmot a szemedből, csak a füledet nyisd ki.

– Mit fecsegtél ennek a kölyöknek, hogy Giunchi Giorgio gróf nincsen többé?

– Neked is azt mondom: nincsen többé.

– Ha nálunk is értéke volna a török közmondásnak: «a ki aluszik, az nem él». De mondhatom, hogy most jöttem a szobáján keresztűl, úgy aluszik, (igaz, hogy az ágy alatt) a hogy csak rangjához illik.

– Úgy van, úgy van. Lefeküdt, mint Giunchi Giorgio gróf és fel fog ébredni, mint Marchese di San Christina. Itt hozom a császári donatiós levelet.

Wammána szemei egyszerre felnyíltak.

– Hát ez micsoda marotte már megint a cancellártól?

– Ez a kegyelmes válasz a fényes eredményű examenre, a mi a napokban itt e helyen végbement. Mondá, ironiás complimentet csinálva az aulicus.

– Ezért rangemelés?

– Nem csak rangemelés, de hozzá még húszezer tallérnyi évi apanage.

– Testa die Madonna! Több mint egy generálisnak!

– Én is így kiáltottam fel: «Beim blauen Herrgott!» Mennyi penészes akták porát kell nekem nyelnem, mennyi sportulát összekaparnom, hány instánst vérig izzasztanom, a míg húszezer tallért megszolgálok s azt is felpanaszolják, s egy ilyen Gelbschnabel! Mit einem Wort; már most viselheti a Giunchi Giorgio nevet a Künzli Péter, a meddig akarja s büfflálhat mathesist, a mennyi neki tetszik; a te növendéked mától fogva kész lovag: marchese di San Christina. Itt van a másik zsebemben a főczeremoniamester meghivója a Burgban rendezendő nagy carousselre. A te Giorgiod lesz a szaraczén lovag, mellékelve van a costume rajza. Számodra is van egy meghivó: te fogsz lenni a Lancelot.

– Nem tudom kitalálni az összefüggést.

– Én nem is kerestem. Minden igaz szentek őrizzenek meg engem attól, hogy én a nagyok tetteiben az okokat és rátiókat keressem. Én csak egy gép vagyok, a ki akkor, arra és odáig megy, a mikor, a merre és a meddig küldik. Még egy más hír is van, a mit nem tiltottak meg, hogy előtted elmondjam. Marchese di San Carlo megérkezett Bécsbe.

– Ah, hivatták?

– Nem hivatták, hanem kergették. Annyi skandalumot és adósságot csinált már a külföldön, hogy tökéletesen bevégzettnek lehet tekinteni az akademica promotióját. A császár megbocsátott neki nagylelküen s megengedte, hogy itt maradjon a szép fővárosban.

– Ez is kap húszezer tallér apanaget?

– S csinál mellette négyszer annyi adósságot. Még egy ephemeridessel szolgálhatok, de ezt már csak sub rosa közlöm: az még titok. Magyarországon megint fölütötte fejét a rebellio.

– Hol?

– Megint a Tiszán túl, a hol fészke van ennek a sárkánykigyónak. Ezúttal is a papok rontották el a dolgot. Valami nagy alföldi községben, ha a nevét jól megtartottam, Mező-Túron, a püspök el akarta foglalni a kálvinista templomot. A biró, Törő János uram, váltig figyelmeztette ő főtisztelendőségét, hogy ne nyuljon a temploma kilincséhez, mert bizony levágja a kezét. Nem hitte el neki. S a biró szavának állt, s bizony lecsapta a püspök jobbját a kardjával. Erre aztán az egész környék lángra lobbant s terjed a tűz vármegyéről vármegyére. Csak egy nagynevű vezér kellene nekik s rögtön készen volna az új kuruczháború.

– És épen most, mikor az osztrák hadsereg mind a Rajnánál van.

– A jezsuita is megérkezett Törökországból.

– No és mi hirt hozott?

– A magas portán megint erősen dolgozik a franczia befolyás. Az a hir, hogy Arddinnél hadsereget húz össze a török.

– Hát a rodostói remete?

– Az most már egészen remete. A híveivel együtt mindennap háromszor celebráltat misét s a végrendeletét írja. Nem hajlandó többé semmiféle zászlót kezébe ragadni: lóra sem ül többé, hanem a mikor nem imádkozik, akkor esztergályoz.

– És így az ellenséges hatalmak csupán az ifjakat veszik fel a számitásaikba?

– A magyarok is azokat várják, mint a Messiást. Hébehóba egy-egy kalandor fel is használja a nevüket s hol itt, hol amott zendülést csinál a föld népe között. Azok nagyhamar elnyomatnak, a primipilusok felnégyeltetnek, az aktáik betétetnek az archivumba s az egész putts nem kerül a «Kalandozó»-ba.38)

– Ezt mind egybevetve, elismered, hogy az én nevelési methodusom igen czélszerű.

– Megsughatom, hogy most látják el aquarellfestésű kezdőbetűkkel a diplomádat, melyben a bárói rangot elnyered.

– Régi vágyam teljesül vele. És te neked?

– A legelső dominium, melyre a fiscus ráteheti a kezét, mihelyt valaki odaát nota infidelitatisba esik.

– Kezdem sejteni az összefüggést a marchese di San Carlo megjelenése és a növendékemnek a rangemelése között.

– Mondsza csak, látta valamikor a te Giorgiod marchese di San Carlot.

– Láthatta – egy esztendős korában.

– Akkor nem emlékezik rá. És azóta nem is találkozott vele soha?

– Nem találkozhatott. Mikor Ferencz Lipót herczeg fogságra került, princz György, a szopós gyerek, az anyjánál maradt; princz Józsefet pedig odaadták a győri püspökhöz nevelésbe. Mikor aztán Ferencz Lipót a felesége kabalája folytán az államfogságból megszökött: (héj, az is olyan czifra história ám, hogyha azt egyszer elmesélem neked!)

– Ismerem jól.

– Hát akkor Charlotte Amelie herczegasszonyt a Himmelspforteni kolostorba zárták, a kis princznek pedig Hopmestert rendeltek.

– És így ők tökéletesen idegen alakok egymásra nézve. Én nem szólok semmit. Nem adok neked utasítást. «Mitte sapientem et nihil ei dixeris.»39) Ebből lehet még valami. No, én mosom a kezeimet. Én egy intést sem adtam.

– Szükségtelen. Én tudom jól a leczkémet; csak azok is odafenn olyan jól tudják.

– Abban nem lesz hiányosság. Pénz lesz, a mennyi kell. Elég kár. Ennyit elvesztegetni két ilyen farkaskölyökre! Én csak azt mondó vagyok, hogy legegyszerűbb volna a fejeiket leüttetni,40) a míg a markunkban van a nyakuk s nem várni meg, a míg a fogaik kinőnek, mert a lázadó apának csak lázadó fiai lehetnek, s ha elcserélték is a nevét, nem cserélik el bennük a Rákóczy-szivet.41)

– Az anyai vér azonban védi őket. Amália princessze rokonságban áll az uralkodó családdal.

– Tudom, sőt a Bourbonokkal is. Ez a kettős atyafiság biztosítja azt a veszedelmes fajzatot, hogy röviden el nem bánhatunk velük, a hogy megérdemelnék; mert hiába, csak igaz marad az a bölcs közmondás, hogy «todte Hunde beiszen nicht».

A consiliarius elvégezve a dolgát Wammanával, eltávozott.

Giorgio felől azonban az történhetett a világon, a mi akart. Nem lehetett lelket verni bele. Akárhogy emelgették, támogatták, megint csak összenyaklott és folytatta a horkolást. Hasztalan fektette vissza az ágyára Péter: egyet fordult, s megint az ágy alatt volt.

Este felé mégis csak felköltötte valami kellemetlen érzés. De csak úgy félig. Akkor is a medvebőrön feküdt, a Péter ott strázsált mellette.

– Mért húzod a hajamat? mormogá Giorgio.

– Dehogy húzom én a hajadat!

– Hát akkor ki az ördög húzgálja minden szál hajamat?

– Az a «Katzenjammer» ördög.

– Kergesd pokolba. Aztán itass meg.

Péter egy egész korsó vizet belétöltött.

Akkor megint a lapos felére feküdt, az állát két tenyerébe fektetve s elkezdett valami rettenetes szörnyeteg tárgyat bámulni, a mi előtte hevert: egy vaslemezekből, halcsontokból és zsinórokból alkotott csodát.

– Mi ez a pimasz ficzko, a mi itt rám tátja a száját? Nézd, hogy vicsorgatja a fogait!

– Ez biz egy Mieder.

– Hát ki hozta ide ezt a Miedert?

– Te magad vetetted le.

– Ejnye! Te hazug kutya! Hát kisasszony vagyok én, a ki Miederben jár? Nesze egy pofon.

Az is csak úgy gondolva volt.

– Hát nem férfi vagyok én? Mi? Dugd a számba a pipámat.

Péter azt is megtette.

– Hát üres pipából dohányozzak? Ficzkó! Nem látod ott a dohányzacskót?

– Ez nem dohányzacskó; mert ez egy ridicule.

– Ridicule? Mingyárt úgy vágom a fejedhez, hogy nem fogod ridiculenek találni.

– Azt nem köszönném meg: mert tele van aranynyal.

– Aranynyal! Te kutyafülű! Te én velem mókázni akarsz? Azt hiszed, most is álmodom!

Azzal haragosan felugrott a fektéből s elkezdte a pipaszárral a Pétert püfölni. Ettől egy kicsit kijózanodott.

A Péter obégatására aztán bejött Wammána.

Arra felhagyott Giorgio a verekedéssel, s leült az ágyára.

– Hát már reggel van? Az asztalkáján volt az ismétlő órája, azt füléhez tartá és ütteté. – Már hét óra – és még sem akar virradni.

– Sőt már le is ment a nap. Délutáni hét órát mutat a klepsidrád.

– Ejh! Akkor kannibáli módon nagyot aludtam.

– No hát mit álmodtál?

– Azt álmodtam, hogy a komédiában voltam leányruhában.

Péter siránk hangon szólt közbe:

– Hát hisz én is azt mondtam, s megvertél érte.

– Nem azért vertelek meg, kutyafülű! hanem azért, hogy azt mondtad, hogy… itt elakadt a szava.

– No hát mit álmodtál tovább? kérdezé Wammána.

Giorgio komoly képpel csóválgatá mutató ujját az orra előtt.

– Hogy tovább mit álmodtam, azt nem mondom el senkinek; mert becsületszavamat adtam rá valakinek álmomban, hogy titokban tartom, a mit láttam.

Ekkor a hosszúképű komolykodásból egyszerre átcsapott a furfangos nevetésbe.

– Ahahaha! Hiszen te is ott voltál az álmomban; hát ha ott voltál, neked is tudnod kell, hogy mit álmodtam.

Ekkor Péter felkapta a pajdlit s szétnyitva annak száját, odatartá Giorgionak.

– Hát ezt a nagy zacskó aranyat csak nem álmodtad ide?

– Aranyat? Hebegé Giorgio, belemarkolva a pénzhalomba s az ujjai között eregetve át a zechinókat. Akkor aztán a részeg ember logikájával azt következtetve, hogy még mindig álmodik, visszafeküdt a kerevetére s falnak fordult.

– Hozd a pipázóba a fekete kávét Péter; monda Wammána. Aztán a szakács készitse el a korhelylevest, meg a heringet.

Praktikus ember volt a praefectus úr!

Kivitte magával Giorgiot a pipázó szóbába, melynek nyitva volt az ablaka s belediktált két csésze fekete kávét, a mitől a védencze lassankint kezdett arra a meggyőződésre jutni, hogy mégis a valóságos világban él. Csak azt szerette volna tudni, hogy miért fáj neki olyan nagyon a haja.

Wammána megbiztatá, hogy majd mindjárt jön a borbély s le fogja vágni.

– Ezt az én szép hajamat? riadt fel Giorgio. Hozzá ne nyúljon a borbély, mert ketté hasítom.

– Azt pedig le kell vágni, fiacskám, mert külömben nem vehet mértéket a parókához.

– Hát minek nekem a paróka?

– Furcsa kérdés. Ezzel a lobanczos hajjal járhatsz, kelhetsz a világban, a míg csak «Fuchs»42) vagy; de előkelő gavallérok és dámák társaságában meg nem jelenhetsz: mert kinevetnek. Pedig ugy-e szeretnél azokkal ismét találkozni, a kiket az éjjel láttál.

– Hát az csakugyan nem vizió volt? Valóban ott voltam a Méte ünnepélyen?

– De arról ne beszéljünk.

– Hallgatok. Milyen reszketés állt belém egyszerre. Tedd be az ablakot. Fázom.

Wammána tudta praxisból, hogy az alkohol deliriumát ismét csak alkohollal szokták gyógyítani s megitatott a védenczével egy pohár arakot. Attól ennek egy időre helyrejött a gyomra, meg a feje. A vére is fölmelegedett.

– Hát csakugyan láttam én azt az istennőt a maga mennyei szépségében?

– Láttad bizony, és bele is bolondultál.

– Ki az a nő?

– Azt nem szabad elárulnom; de neked szabad kitalálnod.

– Van férje?

– A férje nincs útadban; mert az egy vén generális, a ki a tábort járja s egy hónapban csak egyszer húzza le a csizmáit: de azért nagyon elhihető, hogy egy ilyen nap nincsen planéta nélkül.

– Azt én megölöm.

– Hanem elébb találj rá.

– Hát igaz az? Nem álom? Hogy én egy titkos szövetségnek a tagjául fel lettem avatva? Hogy a tüzkeresztségben Abrekh nevet kaptam? Hogy együtt lakomáztam a tündérekkel? Meglestem isteni játékaikat, s az alatt magam kártyáztam a nagymesterükkel?

– Pénz beszél. Itt az erszényed tele aranynyal, a mit az éjjel nyertél.

– És azok a törvények, a miket az asphaleia elém tett?

– És a miket te a játék végeztén elfogadtál.

– Azok valóban léteznek?

– Léteznek és meg is tartatnak. Hogy lássad, mennyire ura a szavának az asphaleia, s milyen hatalma van a szavát rögtön beváltani: olvasd el ezt a két iratot, nyomtatás betükkel vannak irva; az egyik a császári kegy tanújele: diploma, mely téged marchese di San Christina névvel ruház fel, s hozzá e rangnak megfelelő jövedelmet is biztosít; a másik irás meghivás a nagy carousselben való részvevésre. És ezzel fel vagy emelve abba a rangkörbe, a melyben feltalálhatod a kit imádsz s meg van adva az alkalom, hogy meghódítsd, ha van hozzá szived.

– Giorgio extasiálva omlott a nyakába Wammanának s csókjaival árasztá el az arczát a gyilkosának; a ki meg fogja ölni testét lelkét.

Aztán eljött a borbély, levágta a szép göndör haját, hozott neki helyette púderes parókát. Eljött az udvari szabó s felöltözteté himzett kantusba, puliderbe: mikor a tükörbe nézett egy új ember üdvözlé abból.

– Willkommen marchese di San Christina!

Egy nap lefolyása alatt kétszer lett újra keresztelve.