XXVIII. FEJEZET. IO LAKODALMA.

A sziklalépcsőkön hangzott a felhágó alakok lármája. Hárman voltak; mind népies viseletben, kecskebőr mellényekben, lábszáraikon szijjal körül csavart irhabőr; fejükön nagy karimájú hegyes kalap, körül tűzködve szent képecskékkel. Derekukon széles öv, abban tőrmarkolat, pisztolyagy, elefántcsontból; vállukon hosszú csövű puska, gyöngyházagygyal, arany veretű betükkel.

Az egyik közülük volt Domenichino; a másik kettő szintén valami futó nemes.

Io bebocsátá őket a csapóajtón.

Nagy lármával mentek be a házba, olyan fenhangon beszéltek, hogy György minden szavukat meghallhatá a pinczeajtón keresztül.

– Elszalajtottuk a madarat, szólt az a vékony tenor hang, mely Iót, mint hugát üdvözlé.

– Bizonyosan elvert benneteket! Kötődék vele Io.

– Ahá! elárulta a kelepczét előtte valaki; visszafordult a ficzkó fele úton Taormina felé; de ott meg a Satturno kezébe fog esni. Egérfogóban van már.

– Hát a többiek hol maradtak?

– Odalenn a völgyben pecsenyét sütnek a lakodalomhoz.

– Ti lőttetek valami vadat; hallottam a lövést.

– Igen. Én lőttem meg.

– Tán marmota?

– Nagyobb.

– Talán vad kecske.

– Annál is nagyobb. Egy vad öszvér.

– Vad öszvér?

– No igen; gazdátlan legelt a forrásnál; tehát vadnak kellett neki lenni. A pajtások most darabolják fel és megsütik. Pompás lesz a lakodalomhoz.

(No derék sógor! Mondhatom. Gondolá magában György. Meglövi a háztűznéző vőlegénynek az öszvérét s azzal tartja ki a lakodalmat.)

Io nagyon jót nevetett a vadászkalandon.

– A sülthöz való polentát a Satturnónak kell magával hozni, beszélte Domenichino, s azt is elmondta, hogy milyen nehéz ahhoz hozzájutni. Az átkozott görög nem akar már hitelbe adni lisztet; a zecchinok pedig az utolsóig elfogytak.

– Még ma megkapjátok a pénzeteket, s aztán lesz minden elég.

– Kitől kapjuk meg?

– Hát kitől mástól, mint az én vőlegényemtől.

– Ha a Satturno el tudja csipni.

Ismét lövés hangzott a völgyben. Ezúttal a Satturno bátya érkezett meg a maga csapatjával.

Annak bassus hangja volt. De csak eleinte. Mentül tovább beszélt, annál vékonyabb lett.

– Hoztál polentát? kérdé Domenichino.

– Én? Azt gondoltam, hogy ti hoztok.

– Hát egy tömlő bort?

– Azt útközben megittuk.

– Hát a contét elfogtad-e?

– Én? Hiszen ti lestetek rá.

– Hát akkor mit hoztál?

– Egy barátot.

– Hát azt hol hagytad?

– Odalenn van a henteseknél; kolbászt tölt.

– Testa di madonna! No ez szép dolog! Pecsenye van; de polenta nincs hozzá. Pap van az esketéshez, de vőlegény nincs hozzá!

Io nevetett a bátyjai kétségbeesésén.

Mikor két sicziliai egymással beszél, akkor az nem párbeszéd, hanem párdal (nem dialog, hanem duett). Egyszerre beszél mind a kettő. Mire a füle meghallotta, már a nyelve felelt rá. S ha az egyik elhallgat, akkor a másik is elhallgat.

Egy ilyen pauzát felhasználva, közbe szólt Io.

– No ha ti olyan élhetetlenek voltatok, hogy tized magatokkal nem tudtátok elfogni a princzipét: én ügyesebb voltam; mert én elfogtam őt egy magamban.

Azzal felnyitotta a pinczeajtót s lekiáltott Györgynek.

– Herczegem, jöjj elő.

A két bátyának tátva maradt szeme szája a bámulattól, a mint ezt az idegen alakot meglátták a sülyesztőből kiemelkedni.

A Domenichino egy nyurga, keskeny vállú legény volt; hosszú nyaka, kiálló Ádámalmacsutkával, sápadt arcza, ritka szakállal, de nagy szemekkel és szemöldökkel, a haja simán borult le a két fülére. Derékban elég hosszú lett volna, de a lábai voltak rövidek; mikor állt is, úgy nézett ki, mintha ülne. A Satturno ellenben tömzsi legény volt, széles vállakkal és hosszú karokkal; s úgy be volt az arcza nőve szakállal, bajuszszal és szemöldökkel, hogy a míg meg nem szólalt, nehéz volt kitalálni, hogy melyik a képes fele?

A két előkelő nemes, a mint tudomására jutott annak a nagy gyalázatnak, hogy a nővérének a boudoirjában egy férfi volt elrejtve, éktelen haragra förmedt s rárohant czimerének meggyalázójára. Domenichino puskát fogott rá, Satturno pedig a tőrét rántotta ki. Csakhogy az a puska olyan hosszú volt, hogy a csőnek a vége túl ment Györgynek a fején s a szűk szobában nem lehetett vele hátrább menni. Satturnónak pedig György egy csavarintással kivette a kezéből a tőrt s a háta mögé dobta, s aztán félkézzel megkapta a kecskebőrénél fogva s úgy odaültette a kőpadra, hogy fájhatott neki, mert mind a két kezével odakapott.

– Maradj veszteg! Mondá neki György. Te meg ne hadonázz azzal a puskával, mert kiütöd a fogadat az agyával. Én lovagias szándékkal jöttem a várkastélyotokba. Üdvözöllek Abulfeda di Giunchi grófok.

A várkastély, a grófi czím megtette a hatását. Aztán meg Györgynek a két hatalmas ökle.

– Én mint kérő jöttem ide a jegyesemért, folytatá György. S ha a móringon megegyezhetünk, azonnal fizetek, s hozhatjátok a papot.

A «fizetek» szó épen varázshatással birt. A puskákat szegletbe támasztották.

György adta a grand seigneurt.

– Azt tudjátok, hogy én ki vagyok. Nővéretek az én jegyesem, jól ismeri fényes eredetemet. Atyám után fejedelem, anyám után rokon a franczia királylyal és a római császárral. Nevem principe di Rákóczy. Nem szorultam rá, hogy a ti grófi czímetekkel ékeskedjem. Nem is egyébért fogadtam el a ti családotoktól elkobzott uradalmak donátióját, mint hogy annak a jövedelmét ti nektek, a kik száműzve vagytok, átadjam. A mi a bérlőtől, s a malandrinoktól megmarad: az legyen a tietek. Azonkívül moringolok az én menyasszonyomnak ezer skudit, a mit a kincstáratokba deponálok.

De már ekkor mind a két bátya a nyakában volt.

– Ti többiek pedig ne tátsátok itt a szátokat, hanem lássatok utána, hogy becsületes lakomát készítsetek, itt a pénz! Hozzatok a görögtől a mi jó és drága.

Azzal odadobott egy marék pénzt a kőasztalra, a min a fuggitivik röptiben megosztoztak, s futottak nagy versenykiabálás közt ki a házikóból, futtában czímezve az inyenczségeket, a mikkel a mai lakodalmat gazdagítani szándékoznak. «Cannelloni! mortadella! prosciutto! susamiello! formaggio! cipolle!» Nagy vendégség lesz ma itten. Az albergo csak egy futamodás, a hol mindezt megkaphatni, csengő pénzért. S éhes embernek gyors a lába.

– Küldjétek fel a barátot! kiálta utánuk Satturno bátya.

– Akkor aztán csak négyen maradtak a házban.

– Az eljegyzéshez azonban két gyűrű is kell, mondá Domenichino.

– Nekem van egy, mondá György; de ez az apámról rám hagyott czímeres gyűrű, a melyről megfogadtam a Boldogságos Szűznek, hogy soha más kezére nem adom, a midőn visszaváltottam az uzsorás zálogából.

– Jó lesz ahhoz az én két függőm, monda Io, lecsavarva a füléből a nagy karikafüggőket, a miket gyűrűnek is lehet használni.

– Azonban a házassági szerződést is meg kell írni! Erősködék Domenichino.

– Jó lesz, mondá György. Ird meg te, sógor Domenichino.

– Én tudok jól írni, de csak szemüveggel, azt pedig eltörtem. Menté magát az ifjabb bátya.

– Hát talán te Satturno?

– Hah! Én nekem meg épen csoda irásom van! De most épen írógörcs van a kezemben; nem tudom a tollat fogni.

Io közbenevetett.

– No akkor ki van egészítve a társaság, mert a princzipe meg épen nem tud írni, a hogy én sem.

– No majd megírja a barát.

– Ha van tintája, papirosa?

– Hogy ne volna? A nélkül nem oszthatna gyónó czédulákat.

Jött már a barát. Lehetett hallani a kőlépcsőkön a faczipője csattogását. Olyan könnyedén ugrált, mint a kecske.

György örvendetesen volt meglepetve, mikor a barátot meglátta. Az ætnai vezetőjére ismert benne: Páter Olofernora.

– Hát téged hoztak ide erővel, szent atyám?

– A gondviselés újjmutatása volt ez, fiam.

György tudatta vele, hogy most rögtön egybe akar kelni ezzel a grófkisasszonynyal, egyházi szertartás szerint.

Oltárt rögtön lehet minden olasz háznál felállítani. Viaszgyertya is volt.

– De elébb a házassági szerződést kell megírni.

A barát arra is készen volt. A csuhája zsebéből előszedte a papirost, tollat, kalamárist. A két bátya két oldalt diktálta neki, hogy mi legyen a házassági szerződésben.

Akkor aztán következett, hogy a vőlegény és a menyasszony irják alá a szerződést.

A barát nem kérdezte tőlük, hogy tudnak-e írni. Hanem megfogta a vőlegénynek a kezét, a három ujja közé szórította a tollat s úgy vezetve a kezét oda rajzoltatta vele az írás alá szép öreg betükkel: Giorgio di Rákóczy de Felsővadász.

Azt senki sem tudta (Io sem) hogy György a tengeri utazás alatt megtanult Pétertől írni.

György az alatt, a míg a barát a kezét vezette a papiron, elolvasá az okiratot.

Egy sympathetikus reczept volt az a sáskák ellen.

György furcsán nézett a barátra.

Az pedig ő utána a menyasszony kezét fogta meg, s azzal iratta alá a nevét – a sáskareczeptnek. A barát kiverte a tollát s átadta az írást Satturnonak.

Io az egész műtét alatt folyvást nevetett.

Györgyöt bosszantotta ez a nevetés. Egy menyasszony! Mikor a házassági szerződést aláírja. Mi nevetni való van azon?

– Mit nevetsz ezen az íráson? kérdezé Iótól német nyelven.

– Nem az íráson; hiszen nem tudom olvasni; hanem ennek a barátnak a pofáján. Nézd csak ezt az arczot!

– Én nem találok semmi nevetni valót rajta.

– Nézd meg jobban, te golyhó. De jól megnézd!

– Akár hogyan nézem, én ezt a barátot egy tisztességes jámbor arczú férfiúnak találom, mondá György.

– Hát hisz «azon» nevetek épen!

S nem birt magával a menyasszony. Mentül ünnepélyesebbé vált a menyegzői ceremonia, annál nagyobb lett a csiklandozó inger nála a nevetésre. Mindig félreforgatta a fejét.

– Az ördög látott ilyen menyasszonyt, káromkodék Satturno bátya. Más jámbor menyasszony sír, mikor esketni viszik. Ez meg röhög!

Io, még akkor is, mikor a szerzetes elé letérdepelt György mellé, csak úgy tudta a nevetés vágyát leküzdeni, hogy a félöklét a szájába sajtolta, mi végre a két grófi bátyát olyan felgerjedésbe hozta, hogy a tőreiket emelték föléje, gyilkoló halállal fenyegetve, ha egész illendő komolysággal nem mondja el a pap után az esketési formulárét.

Csak páter Oloferno arcza maradt nyugodt és hivatásának megfelelő. Folyvást következetes ájtatossággal végzé a szent szertartást, úgy olvasá fel a breviáriumból a benediktiót, úgy köté össze a kopulált párnak a kezeit a kordájával, szemeit ég felé forgatva, s arczának megnyúlt kifejezést adva. Igazi mintaképe volt egy missionáriusnak, a ki a vad emberek között hirdeti az igét. Mikor fejét lehajtá, lehetett látni a tarkóján a kopasz pilist, melyet a tonsura képezett.

Megáldá az ifju párt s kötelességükké tette, hogy egymást szeressék.

– No! A nyakában van már a princznek a gúzs! monda Satturno Domenichinónak; a mint vége volt a ceremoniának. Legyen neki az ő hite szerint! dörmögé Satturno.

Akkor aztán sietett kezet szorítani a boldog vőlegénynyel és gratulált neki a menyasszonyhoz.

Domenichino bátya mingyárt megismerteté a süvét a sicziliai menyasszonyok szokásaival.

– No most sógor, magadra hagyunk a mátkáddal. Egyedül maradsz vele. Mi megyünk le a völgybe a lakomát vezetni, mert az a násznagyok kötelessége. A te dolgod a menyasszonyt megszelidíteni. Nem tréfa dolog ám ez. Előre megmondom. A sicziliai mátka, mikor a nász estején a vőlegénye hozzá akar nyúlni, először is felszalad előle a háztetőre; aztán elbújik a pinczébe, bemenekül a sütőkemenczébe, onnan kell előhúzni. Akkor pedig rúg, harap és körmöl. Nagy szerencséről fogsz beszélhetni, ha holnap reggel mind a két szemedet felnyithatod. A hajadat jó volna előre tőből levágatnod. Különösen az Io hugomnál nagyon kell vigyáznod. Mert ez a milyen vad erényes, megteszi azt, hogy leugrik a párkányról a mélységbe, ha nagyon szorongatod. Egy tigrist kaptál feleségül, szegény Giorgio! Egy párducz nőstényt. Kést ne hagyj a közelében, mert megöl. Ha letalál verni, csak nekem kiálts, én majd fölszedlek.

Most már aztán Giorgio volt az, a ki nem állhatta meg, hogy féktelen kaczagásban ne törjön ki. A mit a két bátya nem vett jó néven. Ez a legnagyobb sértés. Kételkedni abban, hogy a menyasszony kikaparja a vőlegény szemét.

Szerencsére a barát felfogta a helyzet komoly természetét. Őtet nem zavarta az meg, hogy a menyasszony folyvást nevet az esküvő alatt, sem az, hogy a vőlegény nevet az esküvő után. A csuklyájában volt egy nagy zseb, az tele volt amuletekkel, a minőknek a hatása az ilyen alkalmaknál mindig bebizonyult. Egyet azokból a menyasszonynak a nyakába akasztott, másikat a vőlegényébe. Az első arra szolgál, hogy a menyasszonynak engedelmességet, a második pedig, hogy a vőlegénynek szeretetre való erélyt kölcsönözzön. És ime a szent jeleknek a csodája azonnal nyilvánult, mert azoknak az erejétől a menyasszony szeliden borult a vőlegénye keblére, s elszivelte, hogy az egy hosszú, forró csókot szívjon az ajkairól.

– Oloferno! Te csodatevő férfiu vagy! Mondá erre Domenichino, s azzal a két bátya, a baráttal együtt magukra hagyá az egybekelt szeretőket. Talán még sem fogják egymást legyilkolni.

A czimborák ez alatt nagy tüzet raktak odalenn a völgyben; azonkivül szurok fáklyákat gyujtottak meg, s elkezdtek a dudaszó mellett szilaj kecsketánczot járni. A lakomához valót összehordták, a tömlőket megnyitották, nagy danolást és lövöldözést míveltek egész reggelig; a völgy világos lett a tűz és fáklyafénytől, a sziklák visszhangzottak a daltól és fegyverropogástól.

A szerelmesek mind nem láttak, mind nem hallottak abból semmit.

… Hanem egy kérdésére még sem tudott György választ kapni Iotól.

– Miért nevettél te olyan bomlottul az esketés alatt?

– Azt majd megmondom neked egyszer; – de már akkor sirni fogok.