XXXI. FEJEZET. «MON PÈRE!»

A hosszú tengeri út alatt nevelése alá vette Pelargus a védenczét.

Legelébb is megismerteté vele nemzete történetét. Országalkotását, nehéz küzdelmeit; a hitért, szabadságért való önfeláldozását.

Majd áttért az atyja világtörténelembe való viselt dolgaira. Ki volt Rákóczy Ferencz olyan idős korában, mint György fia? Hogy nevelték őt is épen úgy, mint a fiát, bécsi pártfogói nemzete iránti közönyben, idegennek, udvaroncznak. Megházasíták egy német herczegleánynyal, kit rokonsági kapocs kötött úgy az osztrák, mint a franczia uralkodó családhoz. És nem a férj lett renegát, hanem a feleség lett honleány. Annak a szerelme csak testvérlángja volt a honszerelemnek. György még csecsemő volt, a midőn az apját leghivebbnek hitt barátja elárulá, s összeesküvésért börtönbe hurczolták; nejét kis fiával együtt Bécs gondja alá helyezték. És a feleség ki tudta szabadítani fogoly férjét börtönéből: asszonyi lángészszel, s átmenekíté Lengyelországba. Maga megszenvedett érte.

(Ah, erre a kedves anya-arczra is csak úgy emlékezett már György, mint egy álomképre.)

– Hol van ő most?

– Az égben!

Azután elbeszélte Pelargus a szabadságharcz történetét. Hogy indult meg? Hogyan nőtt nagygyá? Eleinte rosszul fegyverzett mezei hadakkal; utoljára egész felszerelt armádiával. A vitézség csodáit, a honszerelem óriási munkáját: a diadalmas csatáikat. Hogyan választották meg atyját Erdélyország fejedelmének? Aztán a balvégzet csapásait, a megsemmisítő trencséni ütközetet. Rákóczy elbukását, megsebesülését. És a kivándorlást.

Leirta Pelargus György előtt atyjának daliás alakját, a ki mind arczra, mind termetre igazi őstypusa annak a fajnak, a melynek hiába keresik rokonságát a pisze orrú, széles pofájú, pisla szemű nemzetek között. Egyedül áll ez.

Azután megismerteté Györgyöt azoknak az atyját hiven követő vezéreknek az alakjaival. Milyen Bercsényi, Forgács, Eszterházy, Jávorka? Úgy irta le őket, a hogy maga előtt látta, tizenöt év előtt!

De hát mi történt azokkal e tengeridő alatt?

Arról, hogy a bujdosó magyarok élnek-e még, s hogyan élnek? ki hozott volna hirt, távol fekete tenger partjáról?

Azonkívül abban is fáradozott Pelargus, hogy Györgyöt bevezesse a magyar nyelv kezdetleges ismeretébe.

Hiszen volt hozzá talentuma: lám milyen tiszta kiejtéssel tudta elkiáltani azt, hogy «magyar, üsd!» de még sem ment semmi a fejébe.

Pelargus elmondott előtte magyarul egy zsoltárt, hogy ismerje meg a nyelv szólamos hangzását: «A Sionnak hegyén Úr Isten, tiéd a dicséret. Fogadást tesznek néked itten, tisztelvén tégedet».

Nem tetszett neki. Sok benne az «e» hangzó; aztán meg az a «nak-nek-nék!»

Legalább hát annyit tanuljon meg, hogy a találkozásnál az atyját magyarul üdvözölhesse: «édes atyám!»

Ezt megtanulta: ámbár nagy fáradságába került, a míg hozzá szokott, hogy az egyik «é»-t, meg az egyik «á»-t hosszabban kell kiejteni, s sokáig nem ment a fejébe, hogy miért nem lehet ezt úgy mondani, hogy «edés átyam.»

Hanem aztán még is csak azt mondta Pelargusnak, hogy «még sem mondom én ezt az apámnak az első találkozásnál: mert ez hazugság volna. Én még nem tanultam hazudni; ne kezdjem el azt magyarul.»

Pelargus azt mondta rá: «igazad van.»

A Dardanelláknál aztán Pelargus kiszállt az ázsiai parton s előre ment teveháton Rodostóba, hirt vinni a fejedelmi apának fia megérkeztéről. Szárazföldön rövidebb annak az útja. De Györgynek a hajón kellett maradni s tengeren tenni meg az utat Rodostóig.

A szultán iródeákjából nagyvezérré emelkedett első török államhivatalnok teljes tudatával birt annak az etiquette-szabálynak, melylyel a diván egy vérbeli princznek tartozik. Ennek a partra szállásánál tizenkét ágyúlövéssel kell megadni a tisztességet. Mellesleg (vagy talán főként) az a kötelezettség is meg lett tartva, melyet a hatalmasságok képviselői rónak a nagyvezir elé: hogy Rákóczy Ferencz fia másutt le ne tegye a lábát a török földre, mint épen csak a fekete tenger partján, a hol már az atya és a többi magyar menekültek mind szépen együtt vannak. Másként lett volna az, ha a régi nagyvezir, (a mészáros) maradt volna a kormány élén.

Egyszer aztán csak véget ért az unalmas gályázás. A kis-ázsiai partok zöld hegyei közelítettek, s azok között a kies fekvésű Rodostó, számos minaréival, födéltelen házaival, melyeknek nincs ablaka. Minden ház körülvéve kőfallal, s azon belül kert.

A Mohabbet horgonyt vetett a magas tengeren, a kikötő sekély medre miatt nem vitorlázhatott be. Ott tette meg a tizenkét ágyúlövést. Mely tisztességadás után Györgyöt egy bárkára szállították, a melyet hat evezős hajtott a part felé.

Az ágyúlövésekre Rodostó egész férfi népessége kitódult a partra. Az asszonynép felment a háztetőkre. A bujdosó magyarok, kik a fejedelem kiséretéhez tartoztak, együtt vonultak ki az érkező kedves vendég elé, a kiről már a több nap előtt megérkezett Pelargus annyi csodadolgot regélt. Többen nem birták elvárni, hogy előttük legyen: perspectivával hozták őt közelebb a szemeikhez. A fejedelem is belenézett a perspectivába, de azt mondta, hogy nem lát rajta. A könny mindjárt a szemébe szökött.

György állva támaszkodott a bárka árboczfájához. Rajta volt a török kaftán, oldalán a díszkard.

Minden evezőcsapás közelebb hozta a parthoz. Már láthatta az embercsoportokat. Már észlelhette, hogy különféle társaságok vannak együtt. Azok a fehér turbánosok, hosszú kaftánosok a törökök, a fekete süvegesek, csíkos kabátosok az örmények, a veres sipkások, fehér szoknyások a görögök (a zsidók csak a kerítések mögül dugták ki a fejüket.) Hanem a kik középen állnak, azok a nyuszt kalpagosok, a gombos dolmányokban, kard az oldalukon, azok bizonyosan a magyarok.

Már az arczaikat is láthatta. Találgatni kezdte, melyik ezek közül az ő atyja? Az a délczeg dalia, a ki eszménye a magyar férfi-szépségnek? Nem tudta kitalálni.

Volt ott a csoport közepén egy kiváló alak, a kihez a többiek tisztelettel közeledtek, de ez nem az, a kit Pelargus leírt előtte emlékezete után. Ennek mellét verő sűrű szakálla van, mely hosszú bajuszával összefolyik, az is szürke már. És György még nem látott bajuszos szakállas férfi-arczot soha. A csikósnak van bajusza, de szakállt nem visel, a capucinusnak meg szakálla van, de bajusz nélkül. A többi is olyan volt. Meg kellett azt elébb szokni, hogy ezek is emberi lények hát?

Mikor aztán a kőpart lépcsőzetéig eljutott a bárka, akkor megtudta György, hogy melyik ez arczok közül az atyjáé.

Valamennyi magyar mind levette a süvegét a fejéről s magasra emelve kiáltott vivátot az érkező elé, csak az az egy hosszú őszszakállú tartá fenn a fején a kalpagját. Ez a fejedelem. S aztán kiválva a társaság közül, nehéz léptekkel a lépcső párkányához indult.

György kiugrott a bárkából, mielőtt az ki lett volna lánczolva s pillanat alatt felfutott a lépcsőkön.

Az ősz fejedelem széttárta reszkető karjait s hangos zokogással szorítá kebléhez kedves gyermekét, a kit a bölcsőben csókolt meg utoljára. Most aztán kivette belőle a magáét, összecsókolta a két arczát, az ajkát, a szemeit, azt a szép homlokát, azokat a gyönyörű hajfürteit, lázasan rebegve: «fiam! kedves kicsi fiam!»

György pedig megcsókolta az atyjának a kezét, letérdelt előtte, átkarolta a térdeit, s szép szelid arczát atyjának a kezére fektetve fuldoklá:

«Oh mon père, oh mon bon père!»

… Nem vitte rá a lelke, hogy azzal az egyetlen szóval, a mit betanult, behazudja magát magyarnak.